Az újlatin „létkérdés” – essere, être, ser, ésser, fi...

Tartalomjegyzék A kezdetek – Létige a latinban A francia létige Az olasz létige Létige a spanyolban és a portugál-galiciaiban Az okcitán és a katalán létige Létige a svájci romansban Létige a szárdban A román létige

✖

Ahhoz nem fér kétség, hogy az újlatin nyelvek egyik leggyakrabban – ha nem a leggyakrabban – használt igéje a létige. Viszont annak ellenére, hogy ez minden nyelvben ugyanabból a latin igéből származik, bizonyos alakjai elég nagy változatosságot mutatnak e nagyon közeli rokon nyelvekben, illetve nyelvváltozatokban. Mostani témánkban ezt fogjuk körbejárni.

A kezdetek – Létige a latinban

A latinban a létige és a kopula szerepét az ESSE töltötte be, melynek alakjai kijelentő mód jelen időben a következők voltak: SŬM, ES, EST, SŬMUS, ESTIS, SŬNT. (Az újlatin nyelvek tanúsága szerint az ESTIS alak meglehetősen ritka lehetett a beszélt nyelvben, felváltására a középkortól léteznie kellett többes szám második személyben – nyelvjárástól függően – egy analógiás *SŬTIS ~ *SĔTIS alaknak; az első az Ibériai-félsziget tekintetében eléggé egyértelműnek tűnik.) A köznyelvi változatokban ezek már valahogy így hangozhattak, figyelembe véve a beszélt nyelv változásait, melyeknek már a klasszikus nyelvben is megvoltak a nyomai: *so(n), *es, *es(t), *somos, *estes/*sotes, *son(t). Látható, hogy bizonyos alakokat már csak egy-egy szó végi mássalhangzó különböztetett meg egymástól, amely viszont hajlamos volt a lekopásra, ahogy ez meg is történt a legtöbb változatban (a szárd és egyes francia igealakok kivételével). A különbség megtartására az újlatin nyelvek általában analógiás megoldásokat vagy bizonyos alakok „szabályosítását” választották, a főnévi igenevet – esser(e) ~ ser(e) – alapul véve, míg pl. a spanyol az ESSE ige eredeti jövő idejéből kölcsönzött egy alakot (mely igeidőnek egyébként nincs közvetlen folytatása az újlatin nyelvekben, a mai jövő idő igei körülírásból származik).

A létige ragozása az újlatin nyelvekben | Letöltés PDF-ben (Forrás: El Mexicano)

Vitatott ugyanakkor, hogy bizonyos alakok a fent említett közös újlatin, rövidült *sere < *ESSERE alakból, vagy pedig a hasonló jelentésű SEDĒRE ’tartózkodik, ül’ alakjaiból származnak-e (ami a spanyol – és feltehetően a portugál-galiciai – ser főnévi igenevet és a belőle képzett jövő időt, valamint a kötőmód jelen idejű alakjait illeti, inkább az utóbbiról van szó; erre szintén bizonyítékul szolgál, hogy a spanyol ser az óspanyolban még seer volt). De nézzük meg sorjában, mi a helyzet az egyes nyelveknél. (Az átírásban a hangsúlyt, ahol szükséges, aláhúzással, az orrhangú magánhangzót pedig hullámvonallal fogom jelölni. Az orrhangú magánhangzót úgy kell ejteni, mintha utána m vagy n következne, amelyet viszont nem artikulálunk tisztán.)

A francia létige

A francia írásban nagyjából a latin alakokat őrzi, melyek viszont kiejtve teljesen másképp hangzanak: suis [szüi], es [é], est [é], sommes [szom], êtes [et], sont [szõ] (a suis feltehetően a latin FUĪ alakkal analógiás, az ‑s pedig valószínűleg a második személyű végződések mintájára került hozzáadásra az ófranciában). Szintén fontos, hogy a franciában minden ige elé kötelező a személyes névmást is kitenni, amennyiben nincs meghatározott alany, a szabályos igéknél ugyanis számos alakot csak ezáltal képesek a kiejtésben megkülönböztetni (pl. az aimer ’szeret’ ige: aime [em], aimes [em], aime [em], aimons [émõ], aimez [émé], aiment [em]).

Az olasz létige

Az olaszban már más a helyzet: sono [szóno], sei [szei̯], è [e], siamo [szjámo], siete [szjete], sono [szóno]. Az egyes szám első és a többes szám harmadik személyű alak is sono, amely a beszélt latin *son, megtoldva egy kiegészítő magánhangzóval (hiszen az olasz fonetikában nem engedhető meg a mássalhangzós szóvégződés). Az è [e] szintén a beszélt latin *es(t) természetes folytatása: a közép- és dél-itáliai, ill. a keleti újlatin változatokban ugyanis eltűnt a szó végi [sz] hang is. A sei, siamo, ill. siete alakok már érdekesebbek. Ezek vagy a beszélt latin *ESSERE > olasz essere [esszere] rövidült régi sere alakjából származnak „szabályosítással”, vagy talán a hasonló jelentésű latin SEDĒRE (’ül, tartózkodik, van’) igéből, melyből szintén kölcsönöztek egyes újlatin nyelvek a létige paradigmájához; mindenesetre az olasz esetében az előbbi tűnik valószínűbbnek. Mint érdekesség megjegyzendő, hogy az olasz essere befejezett melléknévi igenevét (stato/-a) a szintén létigeszerű stare (< lat. STARE) igétől kölcsönzi, mivel a latin ESSE létigének nem volt szenvedő melléknévi igeneve.

Létige a spanyolban és a portugál-galiciaiban

A spanyolban a beszélt latinéihoz közeli alakok találhatóak: soy [szoi̯], eres [eresz], es [esz], somos [szomosz], sois [szoi̯sz], son [szon]. A soy végén lévő [i̯] utólagos fejlemény (a 12. századi spanyolban még so alakot találunk), amely valószínűleg a 13. századtól már dokumentált do y ’odaadok’ (> doy), ill. ha y ’ott van’ (> hay) kifejezésekben lévő, majd az igealak részévé váló régi helyhatározó szócska, az y (< lat. IBI ’ott’, vö. fr. il y a) analógiás hatására jelenik meg, ahogy a voy, estoy alakokban is. (Bár ez máig vita tárgyát képezi a történeti nyelvészek között.)

Egyedül az eres szorul némi magyarázatra, amely nem más, mint a latin ES ’vagy’ jövő idejű ERIS (eredetileg ’leszel’) alakjának folytatója: az ES ugyanis egybeesett volna a harmadik személyű EST > es alakkal. A klasszikus latin jövő idő azonban ekkorra már régen kiveszett a beszélt nyelvből, így nem volt akadálya, hogy ez az alakja a spanyol létige jelen idejének egyes szám második személyeként folytatódjon, megkülönböztetve így a harmadiktól. Említést érdemel még a többes szám második személyű sois alak, amely az óspanyol sodes (< beszélt lat. *SŬTIS) folytatása a -d- kiesésével (sodes > *soes > sos/sois), ahogy a szabályos ragozásban is történt az összes többes szám második személyű alakkal (vö. lat. CANTĀTIS > ósp. cantades > *cantaes > cantás/cantáis). (A félhangzó nélküli régies alakok ma a vos névmást használó latin-amerikai változatokban élnek tovább.)

A létige portugál alakjai részben a spanyoléihoz hasonlóak: sou [szó], és [es], é [e], somos [szomus], sois [szoi̯s], são [szãu̯]. A portugál az egyes szám második személyben megőrizte az eredeti latin alakot, viszont a harmadik személyben elvesztette az ‑s‑t a szabályos ragozás mintájára, ahol az összes ige ezen alakja magánhangzóra végződik. A galiciaiban viszont szinte érintetlenül maradtak a köznyelvi latin alakok (az EST kivételével, a portugálhoz hasonlóan): son, es, é, somos, sodes, son (bár elképzelhető, hogy az egyes szám első személyű son végén lévő -n utólagos fejlemény és nem a latin SUM [m]-jének folytatása, vö. óspanyol so, portugál sou, vagy pl. lat. FUĪ > gal. fun, lat. VIDI > gal. vin; ugyanakkor lehetséges az is, hogy éppen a son az örökölt alak, és annak mintájára jelenik meg az ‑n végződés a múlt idő egyes szám első személyében is).

Az okcitán és a katalán létige

Az okcitánban a létige a következő alakokkal rendelkezik: soi [szui], siás/ès/sès [szjosz/esz/szesz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szun]. A soi hasonló a francia suis, spanyol soy alakokhoz, a sès, sèm, sètz pedig szabályosítással jöhetett létre egy vulgáris latin *sere (< *ESSERE < lat. ESSE) alakból, vagy talán a SEDĒRE igével való keveredés hatására (vö. az olasszal).

Az okcitán testvérnyelve, a katalán viszont alaktanilag sok tekintetben furcsán viselkedik az újlatin nyelvek között, így a létige sem kivétel ez alól: sóc [szok], ets [étsz], és [ész], som [szom], sou [szou], són [szon]. Az és, som és són alakok hasonlóak azokhoz, melyeket a többi újlatin nyelvben is találunk, a többi azonban magyarázatra szorul. A sóc végén lévő ‑[k] analóg a kötőmódú alakokban (sigui, siguis stb.) lévő [g]-vel (a szó végi mássalhangzó elzöngétlenedésével), ill. talán a dic ’mondok’ típusú igealakok végén és kötőmódú alakjaiban végig jelen lévő veláris zárhanggal (vö. spanyol digo/diga vagy olasz dico/dica < lat. DĪCO / DĪCAM, DĪCAT), amely a katalánban – a spanyollal és az olasszal ellentétben – több igére kiterjedt. Ez a [k] vagy [g] pedig a latin -CERE és -GERE végű igék egyes szám első személyű alakjának ‑CO, ‑GO végződésében, illetve a kötőmódú alakok ‑CA‑ és ‑GA‑ szegmensében lévő [k] (> [‑g‑]), [g] analógiás mintájára toldódott be olyan igealakokba is, melyekben a latinban eredetileg nem volt. Az egyes szám második személyű ets viszont a latin (eredetileg többes szám második személyű) ESTIS alak folytatója, szintén a második és a harmadik alak megkülönböztetése miatt. Ezek után már csak a sou alakot kell magyarázni, amikor ennek végén valamilyen sziszegőhangot várnánk (< beszélt lat. *SŬTIS, mivel az ESTIS > ets az egyes szám második személyű ES‑t váltotta fel, vö. okcitán sètz). A katalán történeti hangtan egyik különös változása ugyanis a latin [‑kj‑], [‑tj‑] és [‑t’s‑] csoportokból származó [c] félhangzóvá alakulása (így *SŬTIS > *sots > sou, vö. pl. lat. PACE ’béke’ > pau), amely gyengülési folyamatok és analógiás egybeesések bonyolult sorára vezethető vissza.

Létige a svájci romansban

Érdemes még kitérni a szintén a katalánhoz és az okcitánhoz közel álló rétoromán dialektusok svájci sztenderdizált változatára, a romansra, ahol több alakban is az esser szabályosítása látszik: sun, es, è, essan, essas, èn. Az essan és essas feltételezhetően egy *essem (< *essemos), ill. *essedes (< *essetis) alakokból jöhet, az e > a pedig talán a leggyakoribb, -ar végű igék ragozásának analógiás hatása (vö. az olasz többes szám első személyű ‑iamo végződést, amely közös az ‑are, ‑ere, ´‑ere és ‑ire végű ragozásban).

Létige a szárdban

A legkonzervatívabbnak tartott szárdban megőrződtek a latin szó végi mássalhangzók (az ‑M kivételével, amely már a klasszikus korra eltűnt), így a létige alakjaiban is, azonban kiegészültek egy ejtéskönnyítő magánhangzóval, melyet a helyesírás (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni, hiszen a szárd nem rendelkezik írott sztenderd változattal) nem jelöl. Szintén találunk „szabályosított” alakokat: so [szó], ses [széze] ~ [szézi], est [eszte] ~ [eszti], semus [szémuzu], sezis [szédzizi], sunt [szuntu].

A román létige

A román egyetlen latin alakot örzött meg változatlanul, ez pedig a többes szám harmadik személyű sunt, amely viszont a legtöbb alak töveként is szolgál, tehát itt is egyfajta szabályosítás történt: sunt [szunt], ești [jestʲ], este [jeszte] vagy e [je], suntem [szuntem], sunteți [szuntecʲ], sunt. (A ești, este/e alakok írásban nem jelölt szókezdő [j]-je a latin rövid Ĕ-ből származó, számos újlatin nyelvben megjelenő [je] kettőshangzó első eleme lehet, vö. pl. PĔLLE > román piele, spanyol piel.) Az egyes szám második személyű ești alakot vagy a harmadik személyű este és szabályos ragozás ‑i végződése (mely sokszor csak az előtte lévő mássalhangzó enyhe lágyításában nyilvánul meg) befolyásolta, vagy pedig – a katalánhoz hasonlóan – talán a latin ESTIS folytatásáról van szó (a keleti latinságra jellemző ‑s lekopásával). A sunt- tőnek létezik egy variánsa, melyben az u helyén î (hátul képzett i, kb. [ü]) áll: sînt, sîntem és sînteți (a helyesírás korszakonként hol az egyik, hol a másik használatát írta elő a sztenderd nyelvben, de az 1993-as reform óta csak az u-s forma elfogadott, ez szerepel a szótárakban is). További érdekesség a románban, hogy bizonyos alakok rendelkeznek népies változattal is, így pl. sunt = îs, ill. este/e = îi (ezek simulóalakjai viszont, az ‑s, ill. ‑i a bizalmas nyelvben használatosak).

A többi újlatin nyelvtől eltérően a románban a főnévi igenév, az (a) fi sem a latin ESSE folytatása, hanem valószínűleg egy nyelvjárási *fire alakból származik a fu- (fui) perfectumtő hatására. Szintén említésre érdemes még, hogy a magyarországi beás cigányok régies román nyelvjárásaiban (ezek a bánsági román nyelvjárásokból származnak) megint más alakjai vannak a létigének: misz, jésty, ăj/jestyé, nyisz vagy ăstyény vagy szîntyény (nyelvjárástól függően), vic vagy ăstyéc vagy szîntyéc (nyelvjárástól függően), ăsz/jestyé. A misz, nyisz és vic kevert alakok, melyek valószínűleg a személyes névmás visszaható változataiból, ill. az ‑s simulóalakból tevődnek össze (lásd román mi‑s, ni‑s, vi‑s, vö. îmi, ne/ni, vă/vi < lat. MĒ, NŌS, VŌS).

A lektorálásért és a beás nyelvi adatokért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.