Nem sikerült a tankönyvi „szabályok” alapján teljesen megértened a kötőmód (subjuntivo) használatát és továbbra sem tudod megfelelően alkalmazni? Nos, nem vagy egyedül. A hagyományos magyarázatok ugyanis, miszerint a kötőmód „kétség, bizonytalanság, kívánság stb.” kifejezésére szolgál, nem minden esetben működnek. Ha pedig nem csak kifejezéseket akarunk gépiesen bemagolni, hanem szeretnénk is megérteni a kötőmód szerepét a spanyolban, a lenti videóban ismertetett korszerűbb megközelítés segítséget nyújthat ebben (amihez persze nem árt némi spanyol nyelvtudás).
Emlékeztetőül tisztázzuk, hogy a subjuntivo egy olyan igemód, amely alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban – általában a que ’hogy’ kötőszóval bevezetve – a főmondat állításához köthető cselekvésre, történésre, körülményre (nevezzük őket a továbbiakban együtt „esemény”-nek) utal. (De ez természetesen nem azt jelenti, hogy az alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban kizárólag kötőmódú igealak szerepelhet.) Mondattani értelemben valójában minden nyelvben, így a magyarban is létezik, csak nálunk alaktanilag nem különbözik a felszólító módtól.
Ahhoz viszont, hogy megértsük a kötőmód használatát, először a kijelentő mód (indicativo) jelentését kell megérteni. Igazából mindkét igemód ugyanazt az eseményt írja le két különböző megközelítésből. Ahogy Claudia magyarázza a videóban, ha a kijelentő mód emberi formát öltene, akkor egy nagyon egyenes, határozott személyiség lenne, aki konkrétan kimondja a dolgokat: ez így van, az úgy; ez az, amit tudok, gondolok vagy tudni vélek. A kijelentő móddal tehát megállapításokat közlünk, azaz kimondunk, megállapítunk – vélt vagy valós – eseményeket.
Ezzel szemben a kötőmód egy olyan személy lenne, aki nem szeret egyenesen beszélni a dolgokról, csak „kerülgeti” őket: nem állapít meg semmit, csak utalást tesz az eseményre. Nem lényeges, hogy az megvalósul-e. Vagyis ha nem tudjuk eldönteni, hogy a kijelentő vagy a kötőmódot szükséges-e használni, fel kell tennünk a következő kérdést: Ezt akarom-e mondani, vagy csak erről akarok valamit mondani? Közölni akarom, hogy „Esik az eső” (Llueve), vagy csak azt akarom róla elmondani, hogy „Imádom, hogy esik az eső” (Me encanta que llueva)? Az utóbbi példában tehát nem deklarálom az eseményt (nem mondom ki, hogy megvalósul-e, mert ez nem fontos), hanem értékítéletet mondok róla. Figyeljük meg azt is, hogy míg a Llueve ’Esik [az eső]’ önmagában is lehet egy értelmes mondat, addig a *Llueva (kb. ’az, hogy esik ~ essen [az eső]’) így elszigetelten nem jelent semmit, egyszerűen nincs értelme. A videóban még rengeteg szemléletes példa szerepel. Íme:
Sikerült megérteni a videóból, hogy mi a különbség az Ella no cree que [yo] hable tres idiomas és az Ella no cree que hablo tres idiomas mondatok értelmezése között? – Szólj hozzá!
És azt meg tudod tippelni, hogy miben más a Quiero un pastel que lleve zanahoria és a Quiero un pastel que lleva zanahoria mondatok jelentése? A magyarázatért nézd meg a téma többi videóját is!
Emlékeztetőül tisztázzuk, hogy a subjuntivo egy olyan igemód, amely alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban – általában a que ’hogy’ kötőszóval bevezetve – a főmondat állításához köthető cselekvésre, történésre, körülményre (nevezzük őket a továbbiakban együtt „esemény”-nek) utal. (De ez természetesen nem azt jelenti, hogy az alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban kizárólag kötőmódú igealak szerepelhet.) Mondattani értelemben valójában minden nyelvben, így a magyarban is létezik, csak nálunk alaktanilag nem különbözik a felszólító módtól.
 |
| Talán így lehetne a két igemód közti különbséget szemléltetni... (Forrás: El Mexicano / Clases con Clau) |
Ahhoz viszont, hogy megértsük a kötőmód használatát, először a kijelentő mód (indicativo) jelentését kell megérteni. Igazából mindkét igemód ugyanazt az eseményt írja le két különböző megközelítésből. Ahogy Claudia magyarázza a videóban, ha a kijelentő mód emberi formát öltene, akkor egy nagyon egyenes, határozott személyiség lenne, aki konkrétan kimondja a dolgokat: ez így van, az úgy; ez az, amit tudok, gondolok vagy tudni vélek. A kijelentő móddal tehát megállapításokat közlünk, azaz kimondunk, megállapítunk – vélt vagy valós – eseményeket.
Ezzel szemben a kötőmód egy olyan személy lenne, aki nem szeret egyenesen beszélni a dolgokról, csak „kerülgeti” őket: nem állapít meg semmit, csak utalást tesz az eseményre. Nem lényeges, hogy az megvalósul-e. Vagyis ha nem tudjuk eldönteni, hogy a kijelentő vagy a kötőmódot szükséges-e használni, fel kell tennünk a következő kérdést: Ezt akarom-e mondani, vagy csak erről akarok valamit mondani? Közölni akarom, hogy „Esik az eső” (Llueve), vagy csak azt akarom róla elmondani, hogy „Imádom, hogy esik az eső” (Me encanta que llueva)? Az utóbbi példában tehát nem deklarálom az eseményt (nem mondom ki, hogy megvalósul-e, mert ez nem fontos), hanem értékítéletet mondok róla. Figyeljük meg azt is, hogy míg a Llueve ’Esik [az eső]’ önmagában is lehet egy értelmes mondat, addig a *Llueva (kb. ’az, hogy esik ~ essen [az eső]’) így elszigetelten nem jelent semmit, egyszerűen nincs értelme. A videóban még rengeteg szemléletes példa szerepel. Íme:
Sikerült megérteni a videóból, hogy mi a különbség az Ella no cree que [yo] hable tres idiomas és az Ella no cree que hablo tres idiomas mondatok értelmezése között? – Szólj hozzá!
És azt meg tudod tippelni, hogy miben más a Quiero un pastel que lleve zanahoria és a Quiero un pastel que lleva zanahoria mondatok jelentése? A magyarázatért nézd meg a téma többi videóját is!
Ella no cree que [yo] hable tres idiomas - itt az hable bizonytalanságot fejez ki, tehát nem derül ki, hogy valójában beszélek-e 3 nyelvet, vagy nem. Csak az derül ki, hogy valaki ezt nem hiszi el.
VálaszTörlésElla no cree que hablo tres idiomas - Itt két tény derül ki a mondatból: az egyik, hogy az illető nem hisz el valamit, a másik pedig, hogy 3 nyelvet beszélek.
Ha jól értettem a videóból, akkor nem teljesen értem, mi szükség van ilyen különbségek kifejezésére. Mi magyarul ilyeneket nem tudunk kifejezni ilyen könnyen, ezért érzem azt, hogy nincs is rá szükség. Szituációtól is függhet, talán eléggé ritka, hogy egy valótlan pletyka elterjed valakiről, hogy 3 nyelvet beszél, és azt valaki nem hiszi el. De az is lehet, csak az illető nem akarja saját magáról elárulni, beszél-e 3 nyelvet, és ezért hagyja bizonytalanságban a hallgatóságot. Ha valaki nem beszél 3 nyelvet, én inkább olyan mondatot tudnék elképzelni, hogy "Képzeljétek, ő azt hiszi, három nyelvet beszélek". Bár talán még ebben a mondatban is benne lehet a lehetőség, hogy az illető tényleg beszél 3 nyelvet, csak jól titokban tartja.
Majdnem tökéletesen megválaszoltad a kérdést. Annyi megjegyzés, hogy a "bizonytalanság"-ot hagyjuk el belőle (pont ez szokott félrevezető lenni), hiszen aki ezt mondja, E/1.-ben beszél, tehát ő nem lehet abban bizonytalan, hogy igaz-e az állítás vagy sem.
Törlés„De az is lehet, csak az illető nem akarja saját magáról elárulni, beszél-e 3 nyelvet, és ezért hagyja bizonytalanságban a hallgatóságot.”
Na ez a lényeg, pontosan! Egyszerűen nem akarunk állást foglalni arról, hogy igaz-e az állítás vagy sem, megvalósul-e egy cselekvés vagy sem. És innentől semmi szükség az olyan fogalmakra, mint a kétség, bizonytalanság, kívánság stb., mert csak félrevezetnek. (Abban sincs semmilyen bizonytalanság, hogy Me gusta que llueva, hiszen aki mondja, tudja, hogy esik, csak itt nem azon van a hangsúly, hogy esik, hanem hogy szereti az esőt.)
Az, hogy miért van szükség az ilyen különbségek kifejezésére, kb. ugyanolyan, mintha azt kérdeznéd, hogy miért van szükség a nyelvtani nemekre, hiszen mi is elég jól elvagyunk nélkülük. Ez nem szükség kérdése, hanem egyszerűen a nyelvek sokfélék (de ezt te is tudod). :)
A „Képzeljétek, ő azt hiszi, három nyelvet beszélek” azért érdekes inkább, mert ezeket kijelentő módban mondják akkor is, ha nem igaz: ella cree que hablo tres idiomas. Erre a videó szerint az lenne a magyarázat, hogy az idézett személy számára ez tény, mivel ezt hiszi.
Kiváló magyarázat, köszönöm a gyűjtést! És érfemes lesz a hölgy többi videójából is csemegézni, érzésem szerint.
VálaszTörlésJa bocs, a kérédsedre a választ már fentebb megírták és tökéletesen el is magyarázta Clau, h mi a különbség :)
Abba marhára nem szeretnék belemenni, hogy mi szükség van ennyi szerekezetre, valóban beszélhetnénk "én lenni nagy fehér főnök" stílusban is, csak hát valahogy ennél mégis összetettebb nyelvvel van dolgunk....
Bizony, hogy érdemes megnézni, mert tényleg nagyon egyszerűen, de szemléletesen és érthetően magyaráz mindent, teljesen hétköznapi példákkal, nem a begyepesepedett dogmatikus módszerekkel (nekem pl. az Indefinido vs. imperfecto videója is nagyon tetszik). Őszintén bevallom, én is csak ebből a videóból értettem meg teljesen a subjuntivót. Persze tudtam – tudni véltem – használni, de én sem tudtam volna megindokolni a használatát, ti. hogy hol van a „kétség, bizonytalanság, kívánság” az olyan mondatokban, mint pl. Me alegro que te hayas curado vagy a cikkben is kiemelt Me encanta que llueva (mert nyilván sehol, csak rosszak a hagyományos „magyarázatok”).
TörlésAmi a másik témát illeti, szerintem a nyelvekben igazából semmire sincs „szükség” a szó szoros értelmében, hanem egyszerűen alakulnak, változnak a maguk útján. Lehet, hogy 50-100 ezer éve, amikor az ember elkezdett nyelvet használni, még lehetett beszélni szükségletekről, de ma a mai beszélőket senki sem kényszeríti semmire, hogy mit hogyan fejezzenek ki. :) És egyébként igen, bizony vannak olyan nyelvek, ahol tényleg úgy beszélnek, hogy „én lenni nagy fehér főnök” (pl. japán), mégis egész jól elvannak, tehát még csak ragozásra sincs szükség. :)