A kettőshangzókról vagy idegen szóval diftongusokról (spanyolul diptongos) volt már részletes cikk a blogon, de azért röviden elevenítsük fel, miről is van szó: kettőshangzóról akkor beszélünk, amikor két egymás mellett lévő magánhangzót ugyanabban a szótagban ejtünk ki. Ez csak úgy lehetséges, hogy az egyik nagyon rövid, azaz kvázi-mássalhangzóként viselkedik. A spanyolban a hangsúlytalan i és u alkothat diftongusokat egy másik magánhangzóval. Ilyeneket találunk pl. a baile ’tánc’ vagy agua ’víz’ szavakban, ahol az i majdnem [j]-nek, az u pedig [w]-nek hangzik. A diftongusokat tehát nem lehet szétszótagolni – ez a továbbiak megértéséhez nagyon fontos lesz! (Vigyázat! A szótagolás nem egyenlő az írásbeli elválaszthatósággal, amelyre szigorúbb szabályok vonatkoznak!)
A spanyol akadémiai nyelvtan kettőshangzónak tekinti az összes olyan magánhangzó-kapcsolatot, amelynek egyik tagja hangsúlytalan i vagy u. A valós beszédben azonban ez nem mindig van így. Egyrészt vannak olyan szavak, amelyeket egyik beszélő diftongussal, egy másik pedig két szótagban ejt: pl. a guion ’kötőjel’ valahol [ˈgi̯on], máshol [giˈon]. De vannak olyanok is, melyekben szinte mindenki külön szótagban ejti a hangsúlytalan i-t vagy u-t: ilyen pl. az huir [uˈir] ’menekül’ (sőt, az összes -uir végű) ige vagy a riendo [riˈendo] ’nevetve’. Ezekben a szavakban tehát nincs (valódi) kettőshangzó. Úgy is mondhatjuk, hogy az ilyen szavakban a kettőshangzó csak másodlagos.
Gondolhatnánk, hogy ez a kérdés irreleváns, hiszen a hangsúlyozást (és a helyesírást) nem befolyásolja. A spanyol nyelvtanok szerzői (többek között a RAE is) ezt általában így is gondolják. Ez egészen addig igaz, amíg nem jönnek velünk szembe olyan igék, mint mondjuk az actuar, afeitar, aislar, averiguar, cambiar, enviar. A spanyol nyelvtanok elintézik annyival, hogy az összes ilyen ige rendhagyó, mert „nem jósolható meg előre, hogy a ragozás során hol van kettőshangzó és hol nincs”. Nos, pontosan itt válik láthatóvá, hogy a nem elsődleges diftongusoknak milyen fontos szerep jut az igeragozásban!
Mint a felsorolt példákban láthattuk, a spanyolban vannak olyan igék, amelyek tőmagánhangzója egy diftongus gyenge eleme, azaz félhangzó. Idetartozik pl. az afeitar (afei̯t-), averiguar (averigu̯-), cambiar (cambi̯-), ahol az i vagy az u mindig rövid és hangsúlytalan a ragozás során. Nevezzük el ezeket „tőfélhangzós” igéknek! Ezzel szemben az actuar (actu-), aislar (aisl-), enviar (envi-) igékben az i és u hangsúlyos a tőhangsúlyos alakokban, vagyis ezekben az igékben nincs elsődleges kettőshangzó. Hívjuk itt őket „teljes tőmagánhangzós” igéknek! A ragozásukra egy-egy példa látható az alábbiakban.
Na és itt jön a lényeg! Ha tudjuk azt, hogy melyik ige tőfélhangzós (félhangzós tövű) és melyik teljes tőmagánhangzós (vagy teljes magánhangzós tövű), már nem kell egyiket sem rendhagyónak tekinteni. Segítségül ezen az oldalon összegyűjtöttem a félhangzós tövű igéket.
A profi nyelvtanosoknak az is segíthet, ha tudjuk, hogy az adott ige melyik főnévből lett képezve. Például az enviar igében könnyen felismerhető a vía ’út’ szó (’útra bocsát’, azaz ’küld’), amelyben nincs kettőshangzó, ezért az igében sem várható. Hasonlóképpen pl. az aislar ’elszigetel’ ige főnévi töve az isla, ahol szintén nincs kettőshangzó. (Az ilyen igéket egyébként a spanyol nyelvtan hivatalosan verbos de diptongo variable, azaz „váltakozó kettőshangzós igék”-nek nevezi, szemben a valódi, elsődleges kettőshangzót tartalmazó igékkel, melyek elnevezése verbos de diptongo fijo.)
A spanyol akadémiai nyelvtan kettőshangzónak tekinti az összes olyan magánhangzó-kapcsolatot, amelynek egyik tagja hangsúlytalan i vagy u. A valós beszédben azonban ez nem mindig van így. Egyrészt vannak olyan szavak, amelyeket egyik beszélő diftongussal, egy másik pedig két szótagban ejt: pl. a guion ’kötőjel’ valahol [ˈgi̯on], máshol [giˈon]. De vannak olyanok is, melyekben szinte mindenki külön szótagban ejti a hangsúlytalan i-t vagy u-t: ilyen pl. az huir [uˈir] ’menekül’ (sőt, az összes -uir végű) ige vagy a riendo [riˈendo] ’nevetve’. Ezekben a szavakban tehát nincs (valódi) kettőshangzó. Úgy is mondhatjuk, hogy az ilyen szavakban a kettőshangzó csak másodlagos.
| Elsődleges, másodlagos, harmadlagos diftongus |
| A kettőshangzókat több csoportra oszthatjuk eredetük szerint. Az elsődleges diftongusok már régen is azok voltak és minden beszélő így ejti őket. Származhatnak pl. egyetlen latin magánhangzóból (pl. BŎNU > bueno), latin kettőshangzóból (pl. AQUA > agua) vagy egy mássalhangzó kieséséből (pl. LIMPĬDU > limpio). A másodlagos diftongusok eredetileg eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók voltak, de a beszélők nagy része ma diftongusként ejti (pl. a guion-ban). A harmadlagos diftongusok a spontán beszédben alakulhatnak ki eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók egy szótagban való összevonásakor, pl. trae [trae̯], toalla [to̯ajja], mi amor [mi̯amor]. (Bár a spanyol nyelvtanok nem használják ezeket a kategóriákat, de így könnyebb lehet megérteni egyes alakok változó kiejtését.) |
Gondolhatnánk, hogy ez a kérdés irreleváns, hiszen a hangsúlyozást (és a helyesírást) nem befolyásolja. A spanyol nyelvtanok szerzői (többek között a RAE is) ezt általában így is gondolják. Ez egészen addig igaz, amíg nem jönnek velünk szembe olyan igék, mint mondjuk az actuar, afeitar, aislar, averiguar, cambiar, enviar. A spanyol nyelvtanok elintézik annyival, hogy az összes ilyen ige rendhagyó, mert „nem jósolható meg előre, hogy a ragozás során hol van kettőshangzó és hol nincs”. Nos, pontosan itt válik láthatóvá, hogy a nem elsődleges diftongusoknak milyen fontos szerep jut az igeragozásban!
Mint a felsorolt példákban láthattuk, a spanyolban vannak olyan igék, amelyek tőmagánhangzója egy diftongus gyenge eleme, azaz félhangzó. Idetartozik pl. az afeitar (afei̯t-), averiguar (averigu̯-), cambiar (cambi̯-), ahol az i vagy az u mindig rövid és hangsúlytalan a ragozás során. Nevezzük el ezeket „tőfélhangzós” igéknek! Ezzel szemben az actuar (actu-), aislar (aisl-), enviar (envi-) igékben az i és u hangsúlyos a tőhangsúlyos alakokban, vagyis ezekben az igékben nincs elsődleges kettőshangzó. Hívjuk itt őket „teljes tőmagánhangzós” igéknek! A ragozásukra egy-egy példa látható az alábbiakban.
 |
| Kattints vagy koppints a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano) |
Na és itt jön a lényeg! Ha tudjuk azt, hogy melyik ige tőfélhangzós (félhangzós tövű) és melyik teljes tőmagánhangzós (vagy teljes magánhangzós tövű), már nem kell egyiket sem rendhagyónak tekinteni. Segítségül ezen az oldalon összegyűjtöttem a félhangzós tövű igéket.
A profi nyelvtanosoknak az is segíthet, ha tudjuk, hogy az adott ige melyik főnévből lett képezve. Például az enviar igében könnyen felismerhető a vía ’út’ szó (’útra bocsát’, azaz ’küld’), amelyben nincs kettőshangzó, ezért az igében sem várható. Hasonlóképpen pl. az aislar ’elszigetel’ ige főnévi töve az isla, ahol szintén nincs kettőshangzó. (Az ilyen igéket egyébként a spanyol nyelvtan hivatalosan verbos de diptongo variable, azaz „váltakozó kettőshangzós igék”-nek nevezi, szemben a valódi, elsődleges kettőshangzót tartalmazó igékkel, melyek elnevezése verbos de diptongo fijo.)
Érdekes téma, erről még így nem is hallottam. A spanyolon kívül vajon más nyelvekre is igaz lehet ez?
VálaszTörlésNyelvtanulás szempontjából talán nem vagyunk előbbre annyiból, hogy azt is tudnia kell valahonnan a tanulónak, hogy egy ige tőfélhangzós-e, vagy teljes tőmagánhangzós. Ezt logika alapján talán nem lehet kikövetkeztetni, így a tanuló számára rendhagyó lesz, ha nem tud rá egyértelmű szabályt találni.
Hirtelen még az olasz inviare és studiare igék jutnak eszembe. A jelen idejű ragozásban (egyes számban legalábbis) az inviare tövének végén lévő "i" hangsúlyos, ezért is kell két "i"-t írni (mondani) E/2-ben: invio, invii, invia. Ragozáskor viszont a studiare "i"-je nem hangsúlyos, ezért E/2-ben is csak egyetlen "i" van: studio, studi, studia.
Érdekes még a zio (nagybácsi) szó, amely többes számban két "i"-vel lesz a hangsúlyos "i" miatt. Persze itt a hangsúly máshova nem is nagyon eshet. Vannak viszont olyan -io végű főnevek, melyekben az "i" nem hangsúlyos.
Még az -ia végű szavak nehezek az olaszban, mert az "i" nem tudni, mikor hangsúlyos. Ez főleg a -cia, -gia végű szavaknál fontos, mert ha hangsúlytalan az "i", akkor nem is kell itt kiejteni, a hangsúlyos "i"-t viszont igen. Pl. a ciliegia (cseresznye) szóban néma a -gia szótag "i"-je, de pl. az energia szóban hangsúlyos, ki is kell ejteni.
Hát nem is nagyon hallhattál róla, mert ezzel sehol sem foglalkoznak. A könnyebbség az lenne, ha a felhangzós (diftongusos) igéket valahogy jelölnék egyezményesen a szótárakban, abból lehetne tudni, hol van a hangsúly a tőhangsúlyos ablakokban.
VálaszTörlésAz olaszban sajnos sehogy sem jelölik, ha az i vagy u hangsúlyos másik magánhangzó mellett, vagy épp az ellenkezőjét. Ez is eléggé önkényes az egyes nyelvek helyesírásában: a spanyol azt jelöli, ha hangsúlyos (energía), a portugál vagy a katalán meg éppen azt, ha nem (aniversário, ambulància).
Az engem is zavar, hogy nem mindent tüntetnek fel a szótárak, pedig a jelenség nem egyértelmű. Mármint itt nem pont a spanyolra gondolok. Például az angolban a melléknevek mellett feltüntethetnék, hogy fokozásnál végződést kap-e vagy az elejére kerül a more vagy most szó. (A melléknevek nagy részénél ez egyértelmű, de akadnak nehezen eldönthető esetek.) Vagy, hogy a főnév megszámlálható vagy megszámlálhatatlan-e.
TörlésNekem egyébként az energía és az aniversário írásmódja is tetszik, de ez szubjektív. :D
A hangsúlyjelölés szabályai is végső soron szubjektívek, mert valaki eldöntötte, hogy úgy lesz. :) Pl. a 18. századi spanyolban még a latin szótagszabályok alapján jelölték (vagyis nagyjából mindenhova ékezetet tettek, ami hangsúlyos). A mai helyesírásban meg azt mondják, hogy statisztikai alapú, tehát a leggyakoribb mintákat nem jelölik. De ez ugyanúgy szubjektív, mert azt meg senki nem tudja megmondani, hogy mi a "leggyakoribb" és ezt hogy mérték (tipikusan pl. az -n végű szavaknál). :)
Törlés