A pretérito perfecto compuesto és a passato prossimo

A spanyolban, az olaszban, a franciában és az angolban is létezik egy-egy olyan, összetett képzésű múlt idő, amely már megtörtént, de a jelenhez szorosan kötődő cselekvést vagy történést fejez ki (vagy fejezett ki eredetileg). Gyakran fordítják ezért magyarra „közelmúlt”-nak, ami megtévesztő lehet, mivel azt a látszatot kelti, mintha csak a nem olyan rég megtörtént eseményekre lehetne használni, amikor valójában nem azon van a hangsúly, hogy az időben mennyire régen történt eseményről beszélünk, hanem az a fontos, hogy ennek eredménye megvan a jelenben (bár az olasz és a francia köznyelvben ez a fajta megkülönböztetés az egyszerű múlt idővel szemben – az utóbbinak a beszélt nyelvből való kiszorulása következtében – mára gyakorlatilag eltűnt).

Mindegyik nyelvben az a közös ebben a múlt időben, hogy valamilyen (többé-kevésbé ’van [neki]’ jelentésű) segédigével és a befejezett melléknévi igenévvel képzik. Az olaszban azonban kissé bonyolultabb a helyzet, mint a spanyolban. Megnézzük, miért.

Spanyol kontra olasz

A mai spanyolban ezt a pretérito perfecto compuesto nevű igeidőt (az oktatási gyakorlatban csak pretérito perfecto – ami félrevezető, hiszen az egyszerű múlt idő is befejezett!) az eredetileg ’neki van’ jelentésű haber (< lat. HABĒRE) segédigével és a múlt idejű melléknévi igenév (participio) változatlan – funkcionálisan semlegesnemű – alakjával képzik. Lássuk példaként az alábbi mondatokat:

• Ha comenzado la película. ’Elkezdődött a film.’
• He comprado una casa. ’Vettem egy házat.’
• La casa la he comprado. ’A házat, azt megvettem.’

Mint látható, a spanyol mondatokban a múlt idejű melléknévi igenév az igealak részét képezi, és nincs szükség semmilyen további egyeztetésre a mondat alanyával vagy tárgyával. De nézzük csak meg ugyanezt a három mondatot olaszul, a passato prossimo igeidővel kifejezve:

• È cominciato il film. ’Elkezdődött a film.’
• Ho comprato una casa. ’Vettem egy házat.’
• La casa l’ho comprata. ’A házat, azt megvettem.’

Ami kapásból feltűnik, az az, hogy az első mondatban nem a spanyol haber-nek megfelelő segédige, az avere alakja szerepel, hanem az essere létigéé. A második mondatban viszont már az avere alakját találjuk, hasonlóan a spanyolhoz. A harmadik mondatban ismét felbukkan egy (látszólagos) következetlenség: a participio nyelvtanilag egyeztetve van a mondat tárgyával.

He comprado una casa. Ho comprato una casa. Vettem egy házat.

Ha így ránézésre összehasonlítjuk ezt a három spanyol mondatot az olasz megfelelőivel, akkor úgy tűnik, mintha a feje tetejére állt volna minden, és az olaszban semmilyen „logika” nem lenne e múlt idő képzésében. Pedig van, sőt! Mint hamarosan látni fogjuk, az olaszban képzik ezt az igedőt „logikusabban”, mint a spanyolban...

Vissza a latinhoz!

Ahhoz, hogy megértsük a szabályszerűséget, a latinig kell visszamennünk. Mint már szó volt róla korábban, ez az igeidő a latinban eredetileg egyfajta igei körülíró szerkezet volt, amely később összetett igeidőként önállósult az újlatin nyelvekben, méghozzá olyan jellegű mondatokból, mint az HABEO CASAM COMPARĀTAM, azaz ’Birtokolok [egy] megvásárolt házat’, tehát „Vásároltam egy házat, ami már az enyém”, és ez a jelenben az eredmény.

A latinban tehát ez a szerkezet úgy nézett ki, hogy [HABĒRE + [főnév + participium]], ahol a főnév a mondat tárgya, a participium mint melléknév pedig a főnév jelzője volt, következésképpen nemben és számban (és esetben) egyeztetni kellett a mondat tárgyával. Ebből természetesen az is következik, mivel az HABĒRE tárgyas ige, hogy az ilyen mondatoknak kellett, hogy legyen tárgya. A másik oldalról pedig az is, hogy a melléknévi igenév is csak tárgyas igéé lehetett, hiszen arról van szó, hogy „birtokolok valamit” (a házat, mert megvásároltam).

A fenti levezetésből talán már egyértelmű, hogy a latinban nem lehetett volna az HABĒRE igével mondani azt, hogy ’Elkezdődött a film’, hiszen az ’elkezdődik’ ige nem tárgyas. Erre szolgált az ESSE létige, vagyis vulgáris latinul ezt úgy mondták volna (ha abban az időben létezett volna film), hogy *PELLICULA EST COMINICIĀTA, vagyis ’A film el van kezdődve’, aminek eredménye lehet például, hogy azt nézzük. Ez ránézésre nagyon hasonlít a szenvedő szerkezethez, a lényeges különbség azonban, hogy az ige tárgyatlan (szenvedő szerkezet csak tárgyas igével képezhető).

Az olasz ezt a köznyelvi latin állapotot máig őrzi: vagyis a tárgyas igék esetében csak az avere, míg a tárgyatlan igéknél általában az essere szolgál a passato prossimo képzésére. Kivételek persze itt is vannak, illetve léteznek olyan igék is, amelyek a szövegkörnyezettől függően lehetnek tárgyasak és tárgyatlanok is (pontosan ilyen a cominciare is, amely ’elkezdeni’ jelentésben tárgyas, ’kezdődni’ jelentésben viszont tárgyatlan, ahogy magyarul is). Általában a hely- vagy állapotváltozást jelentő, ún. deponens – félig cselekvő, félig szenvedő – igék összetett múlt ideje képződik az essere létigével (pl. andare, arrivare, morire, nascere, succedere, venire stb.).

Ahogy a latinban, az olaszban is egyeztetni kell a befejezett melléknévi igenevet az alannyal, illetve tárgyas igéknél a tárggyal, azonban az utóbbi esetben – mint a példánkból is látszik – ez csak akkor kötelező, amennyiben a tárgy megelőzi az igét, vagyis nyelvtani értelemben véve már ismert az előzmény. Ha a tárgy nem előzi meg az igét, a participio állhat mindig a semleges, -o végű alakban:

• Ha cantato due canzoni ’Elénekelt két dalt’, viszont:
• Due canzoni le ha cantate ’Két dalt énekelt el’.

Az olaszban tehát valójában kétféle latin igei körülíró szerkezet, a tárgyatlan igékkel használt „alany + ESSE + participium”, és a tárgyas igékkel használt „HABĒRE + tárgy + participium” egyesült egyazon paradigmában, a történeti különbségeket megőrizve. Más sorsra jutott viszont a spanyolban...

A spanyol újítás

A régi spanyol nyelvben – az olaszhoz hasonlóan – még szintén megvoltak a latinból örökölt képzési különbségek (a példák némi egyszerűsítéssel a 12. századi Cid-énekből származnak):

• Passada es la noche, venida es la mañana ’Elmúlt az éjjel, megjött a reggel’;
• Treinta marcos he ganados ’Harminc márkát kerestem’.

Az haber ige ’birtokol’ jelentésben azonban a modern spanyol korszakra teljesen kiszorult a használatból a rokon értelmű tener javára (csupán néhány rögzült szerkezetben maradt az egykori birtoklás kifejezésének foszlánya), és segédigeként rögzült az összetett igeidők képzésére, a ser igét is kiszorítva, melynek használata hasonló funkcióban ma már csak a szenvedő szerkezet (voz pasiva) képzésére korlátozódik. Miután tehát az haber e körülírásokban elvesztette a latinból örökölt jelentését, ezáltal tárgyas jellegét, megszűnt a „kapcsolat” – a nyelvtani egyeztetés – a befejezett melléknévi igenév és a mondat tárgya között. A participio így változatlan (semleges) alakban rögzült és az igealak részévé vált: vagyis a körülíró szerkezet igeidővé grammatikalizálódott.

Az olasz – illetve latin – képzésmóddal párhuzamos ugyanakkor a mai spanyol tener + participio szerkezet, mint pl. a Tengo la pierna dormida ’Elzsibbadt a lábam’ mondatban. Azonban ez csak bizonyos kifejezéstípusokban használatos, és a szórendje sem annyira kőbe vésett, mint a pretérito perfecto compuesto esetében – mert azt nem mondhatjuk, hogy pl. *He la casa comprado. Bár a kérdéshez persze az is hozzátartozik, hogy részben csak a grammatikusokon múlik nyilván, hogy adott igei körülíró kifejezéstípust mikor „léptetnek elő” igeidővé.

A lektorálásért – különösen az olasz vonatkozásában – köszönet Bodnár Tamásnak, a Webnyelv.hu szerzőjének.