2011. szeptember 17., szombat

Hajlító, ragasztó, elszigetelő, bekebelező

Példa a toldalékolásra a spanyol ’macska’ szóval
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL)
Mint egy korábbi bejegyzésben megígértem, mondanék néhány szót a különböző nyelvtípusokról. Bizonyára az iskolai nyelvtanórákról ismerősen hangzanak az olyan kifejezések, hogy egy nyelv lehet „hajlító”, „ragasztó”, „elszigetelő”, vagy éppen „bekebelező” típusú (ha a hagyományosan elfogadott négy alaptípust említem különösebb hozzáfűznivaló nélkül), most viszont megnézzük, hogy mit is jelentenek igazából ezek az elsőre talán eléggé zavarosnak tűnő fogalmak, és milyen szempontok szerint vizsgáljuk őket.

A nyelveket aszerint, hogy a különböző nyelvtani viszonyok kifejezésére milyen felépítésű szóalakokat, szókapcsolatokat használnak (pl. ragozás, tőváltoztatás, toldalékolás, vagy csupán segédszavak és a szórend változtatása) alaktani kategóriákba szokás sorolni, amit morfológiai tipológiának nevezünk. A hagyományos – az ókori görög és latin nyelvtanra épülő – nyelvtan lényegében csak az alaktant ismerte, így amikor a köznyelvben nyelvtípusokról beszélünk, leginkább az alaktani típusokat értjük alatta (hiszen léteznek például mondattani nyelvtípusok is, amelyek azt mondják meg, hogy egy nyelvben mi a fő mondatrészek – az alany, az ige és a tárgy – jellemző sorrendje).

Nem egyszerű a dolog, ugyanis többféle csoportosítás is létezik, amelyek ráadásul gyakran keverednek is egymással (még a szakirodalomban is), illetve bizonyos esetekben egymás szinonimáiként használják őket, mivel vannak köztük átfedések. Alapvetően kétféle besorolást különböztetnek meg. Közülük az egyik arra ad választ, hogy a szóalakok mennyire bonthatóak elemekre, a másik pedig arra, hogy egy-egy szóalak mi mindent képes kifejezni, vagyis mennyire jelentéssűrítő (szintetizáló).

Attól függően, hogy egy nyelvben jellemzően mennyire bonthatóak elemekre a szavak, megkülönböztetünk elszigetelő (izoláló), ragasztó (agglutináló), illetve hajlító (flektáló) nyelveket.
  • Az elszigetelő (izoláló) nyelvekben, mint az elnevezés is mutatja, a szavak általában egyetlen „elszigetelt” elemből állnak, vagyis nem toldalékolhatóak, és nem is képesek alakváltoztatásra (bár az ilyen nyelvekben is lehetnek összetett szavak), hanem azok meghatározott sorrendje (más szavakkal, segédszókkal való kombinálása), vagy például a hanglejtés változtatása fejezi ki a mondaton belüli nyelvtani viszonyokat. Ilyen nyelvek tipikusan a sino-tibeti nyelvcsalád tagjai, köztük a legismertebb kínaival, de az angol nyelv is erős izoláló jelleget mutat, miután a ragozás szinte teljesen eltűnt.
  • A hajlító (flektáló) vagy fuzionáló nyelvek sajátossága, hogy a ragozás és a szóképzés során a szótő is megváltozhat: pl. spanyol sabemos ’tudunk’, supimos ’tudtunk’ és sepamos ’tudjunk’. Ezekben a nyelvekben a szavak általában nehezen bonthatóak fel szótőre és elkülöníthető toldalékokra: csupán egy-két toldalék vagy rag járulhat hozzájuk, amely egyúttal több mindent is kifejez egyszerre (innen a fuziónáló elnevezés is), és sokszor teljesen összeolvad a szótővel – éppen ezért nem is mindig lehet ragról beszélni, hanem csupán alakváltozásról. A hajlító nyelvtípusba tartoznak jellemzően az indoeurópai és az afroázsiai nyelvcsalád tagjai.
  • A ragasztó (agglutináló) vagy ragozó nyelvek fő jellemzője, hogy a szótövekhez „egymás után ragasztott” toldalékokkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Valószínűleg ebbe a csoportba tartozik a legtöbb nyelv, így a magyar, a finnugor nyelvek többsége, a török nyelvek, a baszk, a japán, a koreai, az ausztronéz (maláj–polinéz) nyelvcsalád több tagja, a dravida nyelvek és számtalan amerikai indián nyelv. Az előző, hajlító típusú nyelvekkel ellentétben a ragasztó típusú nyelveknél már a szótőhöz jól elkülöníthető toldalékok kapcsolódnak egymás után, melyeknek egyenként is van jelentése: pl. a magyar házakat szó az alábbi morfémákra, vagyis nyelvtani jelentéssel bíró elemekre bontható: ház- (tő) -ak- (többes szám) -at (tárgyeset); ugyanennek viszont pl. a latinban CASAS felel meg, ahol egyetlen rag, az -s jelöli a többes számot és a tárgyesetet egyben.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a fenti csoportosítás csupán „idealizált” nyelvtípusokról szól, a valóságban ilyenek nincsenek (legalábbis nagyon ritkák). A legtöbb nyelv kevert típusú, ami azt jelenti, hogy például a jellemzően flektáló nyelvekben éppúgy lehetnek agglutináló jelenségek, ahogy a jellemzően agglutináló nyelvekben flektáló jellegű megoldások. Az előbbire jó példa lehet a hajlító típusú nyugati újlatin nyelvekben a többes szám -s hozzáadásával történő képzése (pl. spanyol gato, gata ’macska’ – gatos, gatas ’macskák’), amely agglutináló sajátosság; az utóbbira pedig a magyar ló – lovak, tó – tavat típusú szóalakokat lehetne példaként említeni, amelyekben tőváltozás (hajlítás) és toldalékolás (agglutináció) is megfigyelhető.

Egy ebből a szempontból modernebb – és logikusabb – besorolás skálaszerű megközelítést alkalmaz, amely szerint ennek két végpontját a flektáló (a szóalakok nehezen bonthatóak fel elemekre, tőre és toldalékokra, csak alakváltoztatás van), illetve az agglutináló (a szóalakok jól elkülönített elemekre, tőre és toldalékokra bonthatóak) nyelvek jelentenék.

Térjünk viszont rá a másik fő szempont szerinti csoportosításra. A szóalakok jelentéstani funkciója, vagyis a jelentéssűrítés mértéke szerint – azaz, hogy egyetlen szóalak milyen hosszú jelentéstartalmat foglalhat magába – egy nyelv lehet analitikus („részekre bontó”), szintetikus (toldalékoló) és poliszintetikus (bekebelező, inkorporáló).
  • Az analitikus nyelvek jellemzően több szóból álló szerkezetekkel (segédszavakkal, a szórend kötöttségével) fejezik ki a nyelvtani viszonyítást, és a szavak csak egyalakúak lehetnek. Következésképpen tisztán analitikus nyelvek az elszigetelő (izoláló) nyelvek, így gyakran ezeket hívják analitikus nyelveknek. Viszont – hasonlóan ahhoz, amit fentebb említettem – éppúgy lehetnek analitikus szerkezetek az egyébként toldalékoló típusú nyelvekben is: pl. a magyarban az énekelni fog analitikus szerkezet, pedig a magyar igencsak agglutináló nyelv. Szintén analitikus(abb)ak az újlatin nyelvek (a latinnál), melyekben több mindent szószerkezetekkel fejeznek ki, ami a latinban még névszóragozással történt: pl. lat. CASAE ’a háznak’ (birtokos eset) megfelelője a spanyolban de la casa, az olaszban della casa stb., amelyek analitikus szerkezetek.
  • A szintetikus vagy toldalékoló nyelvek toldalékokkal, képzőkkel, ragozással, vagyis több elemből összerakott szavakkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Szintetikus nyelveknek tekintik általában a ragasztó (agglutináló) és a hajlító (flektáló) típusú ragozó nyelveket is. Az újlatin nyelvek például tipikus átmenetet képeznek az analitikus és a szintetikus nyelvek között: az igeragozásban, igés szerkezetekben meglehetősen szintetikusak, a névszói szerkezetekben pedig erősen analitikusak.
  • A poliszintetikus vagy bekebelező (inkorporáló) nyelvek magas fokon szintetizáló nyelvek, amelyek egyetlen szóalakba foglalnak bele („kebeleznek be”) több szótövet, képzőt, sőt, névmást, igét és egyéb mondatrészeket is. A bekebelező nyelvekben így sokszor egyetlen szó jelentése egy egyszerűbb mondatnak, tagmondatnak is megfelelhet. Ezt a típust erősíti az eszkimó–aleut nyelvcsalád, illetve számos amerikai indián nyelv is. Például a Mexikóban beszélt azték (nawatl) nyelv nimitztlamaka szavának jelentése ’én adok neked valamit’, ahol a ni- az igei alanyi képző egyes szám első személyben (’én’), a mitz- az egyes szám második személyű tárgyas és részes bővítményképző (’téged, neked’), a tla a tárgyra utal, a maka pedig az igealak (’adni’), vagyis szó szerint kb. ’én-neked-valami-adni’. Hasonlóképpen: nimitzitta ’én látlak téged’ (’én-téged-látni’), tinechitta ’te látsz engem’ (’te-engem-látni’).
A két csoportosítás összefoglalva pedig valahogy így nézne ki:
  • analitikus nyelvek
    • jellemzően az elszigetelő (izoláló) nyelvek (pl. kínai, vietnami, angol)
  • szintetikus (toldalékoló, ragozó) nyelvek
    • agglutináló (ragasztó) nyelvek (pl. magyar, török, japán, baszk, kecsua)
    • flektáló (hajlító, fuzionáló) nyelvek (pl. latin, spanyol, görög, német, arab)
  • poliszintetikus nyelvek
    • bekebelező (inkorporáló) nyelvek (szintén lehetnek agglutinálóak vagy flektálóak, bár itt nem ez a fő szempont: pl. azték, eszkimó nyelvek)
A fentiekben megpróbáltam átfogó képet adni a nyelvek alaktani tipológiai osztályozásáról. Természetesen semmi sem lehet tökéletes, így ezekkel a besorolásokkal is akadnak problémák. Mint már utaltam is rá, elég sok az átfedés, és a nyelvek többsége nem is sorolható be tisztán egy-egy típusba, de még a különböző csoportosítások és típusok között sincs éles határ (a flektáló és az agglutináló, illetve az analitikus és a szintetikus is csak végleteket jelent, valójában, mint említettem, a legtöbb nyelv erősen kevert típusú).

Az angol nyelvről például ma már sokan azt mondják, hogy inkább izoláló, mégis vannak benne a hajlító nyelvekre jellemző sajátosságok, mint pl. az igék rendhagyó múlt idejű, illetve befejezett melléknévi igenévi alakjai (to know, knew, known), de még agglutináló jelenségek is, mint például a szabályosan képzett főnévi többes szám (cat|s).

Hasonló mondható el az újlatin nyelvekről is, amelyek épp annyira analitikusak, amennyire szintetikusak, és éppúgy megfigyelhetőek bennük is az agglutináló nyelvekre jellemző sajátosságok is, mint a hajlítóakra: a nyugati újlatin nyelvek többesszám-képzése – az imént említett angoléhoz hasonlóan – inkább agglutinálás, mint hajlítás (pl. sp. gato|s ’macskák’ és gata|s ’nőstény macskák’), sőt, ha még a bizonyos igealakokhoz simulószóként tapadó hangsúlytalan (ún. klitikus) névmást is figyelembe vesszük, akkor ez már inkább inkorporáló tulajdonság – lásd pl. spanyol (vagy olasz) cántamela ’énekeld el nekem (a dalt)’.

Összegzésként megállapítható tehát, hogy nem minden nyelvet lehet pontosan besorolni, és a morfológiai típus megállapításakor is mindig abból a tulajdonságból kell kiindulni, amely az adott nyelvre leginkább jellemző.

A lektorálásért és a kiegészítő információkért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

25 megjegyzés

  1. Ha emlékeim nem csalnak,nem lennék benne olyan biztos,hogy az általános suliban említenének olyanokat,h. agglutináló,flektáló,stb. nyelvek.Álatlánosban még nem térnek ki ilyen részletesen a dolgokra.Nekünk középsuliban beszélt a tanár ilyen csoportosításokról,jellemzőkről,de "véresen komolyan" még ott sem vették a bemagolását (pláne a szakkifejezésekét).Bár nem tudom,más iskolákban hogy volt.

    VálaszTörlés
  2. Más: miért lett a spanyolban a cattus-ból gato ? És más szavaknál is miért változott a latin szókezdő k g-vé (pl:latin cossus- sp. gusano) ?

    VálaszTörlés
  3. "Ha emlékeim nem csalnak,nem lennék benne olyan biztos,hogy az általános suliban említenének olyanokat,h. agglutináló,flektáló,stb. nyelvek" – Erre nem emlékszem pontosan, de igazad lehet. Kivettem az "általános"-t. :)

    "Más: miért lett a spanyolban a cattus-ból gato?" – Nemcsak a spanyolban, a portugálban (gato), az olaszban (gatto), a szárdban (gattu), és a katalánban (gat) is. Ezen már én is elgondolkoztam régebben, de csak tippelni tudok: a latinban már a kezdetektől ingadozó volt a C ejtése [k~g], és több példa is van erre: LACUS > ol. és sp. lago (amikor az olaszban maradnia kellett volna [k]-nak), vagy pl. EXPLICARE > ol. spiegare (a spanyol explicar kultizmus, mert *esplegar lenne népi úton). Tehát valószínűleg már a latinban történt – és viszonylag korán – ez a [k] > [g] változás, hacsak nem arról van szó, hogy mindig is [g]-nek hangzott a C a CATTUS szóban. Arra is gondoltam, hogy esetleg valamelyik preromán nyelv hatására (a baszkban pl. csak zöngés zárhanggal kezdődhet szó, a ritka p- a latin F-ből származik, de általában az is b-vé válik a latin jövevényszavaiban), de ez ellen szól az olasz példa.

    Viszont a "gusano" a DRAE szerint ismeretlen eredetű, tehát nem bizonyított, hogy a latin COSSUSból származik.

    VálaszTörlés
  4. Mondjuk az az érdekes, hogy a baszkban meg éppen "katu"... szóval passz. Megkérdezem még a spanyol nyelvész ismerősömet.

    VálaszTörlés
  5. A többi rokonnyelvében k-val kezdődik a szó:Katze,cat,szerb kócur,kocka,szlovák kocor (bár ettől függetlenül a latinban még ejthették g-vel).Most az is eszembe jutott,hogy a lapp nyelv(ek)ben is lejátszódott hasonló folyamat,ahol a finnugor alapnyelvi szókezdő k g-vé vált,lásd: lapp gietta - magyar kéz,mari kit,finn käsi, vagy északi lapp goahti - magyar ház,finn kota,mari kudo, északi lapp guhtta - magyar hat,finn kuusi,stb.

    Egyébként a k és a g hasonulhat,ill. összeolvadhat,pl. ahol a g-t k követ,a "megkér" inkább *mekkér-nek,a "végkielégítés" meg *vékkielégítés-nek hallatszik,mert a g hasonul a k-hoz (valszeg többek közt azért,mert mindkettőt azonos helyen képezzük).Viszont érdekes,hogy a "gengszter" szó inkább "genkszter" - szerűen hallatszik,holott nincs is benne k.

    VálaszTörlés
  6. Mivel kéznél volt,utánanéztem,és valóban nekem a 12.-es tankönyvem ír részletesebben a nagyobb nyelvcsaládokról,tipológiáról,nyelvtípusokról,szintaktikáról,stb.

    VálaszTörlés
  7. A CAT(T)U > gato/gatto esete azért érdekes, mert nem rendszeres hangváltozás (más szavakban megmarad a [k]: pl. CASA > casa), ugyanakkor mégis mindegyik újlatin nyelv [g]-vel vette át (a francia és a rétoromán kivételével, ahol palatalizálódott: chat [sá], ill. giat [dzsát]). Lehet csupán arról is szó, hogy a beszélt nyelvben [g]-vel ejtették, de valamiért C-vel írták latinul (ez esetben a nem újlatin nyelvekben a [k]-t talán az magyarázná, hogy ők az írás alapján [k]-s ejtést feltételezve vették át); de az is lehet, hogy valamelyik újlatin nyelvbe vagy valamelyik helyi latin tájszólásban ejtették [g]-vel, és onnan vette át a többi újlatin nyelv is (bár ez kevésbé valószínű egy ennyire hétköznapi szónál).

    "Viszont érdekes, hogy a "gengszter" szó inkább "genkszter" - szerűen hallatszik,holott nincs is benne k" – de ott van előtte az [sz], ami zöngétlen, ezért lesz előtte a /g/-ből [k] (vö. azt > [aszt]). :)

    VálaszTörlés
  8. A Wiktionary ezt írja a cattus eredetéről:

    "From Afro-Asiatic (compare Nubian kadís, Berber kaddîska 'wildcat'), from Late Egyptian čaute,[1] feminine of caus (“jungle cat, African wildcat”), from earlier Egyptian tešau (“female cat”). Borrowed into Germanic and Slavic languages along with the introduction of domesticated cats: Dutch kat, German Katze, Swedish katt, Russian kot."

    http://en.wiktionary.org/wiki/cattus

    Tehát vmilyen afroázsiai nyelvből (óegyiptomi ?) került a latinba,és az eredeti szó k-val kezdődött.Érdekes viszont,hogy a görögben is gatos-nak mondják a macskát ( http://www.kypros.org/cgi-bin/lexicon ).Ennek alapján 2 verzió lehetséges:a latinba a görögből került (ezt erősítheti,hogy a görögök már jóval a rómaiak előtt kapcsolatba kerültek közel-keleti népekkel és az egyiptomiakkal),és eredetileg is g-vel ejtették ezért (viszont nem tudom,hogy az ógörögben hogy nevezték a macskát,lehet,h. még ott is k-val kezdődött,valamint ha a latinok g-vel ejtették,miért írták c-vel ?).A másik lehetőség,hogy a görögök vették át később vmelyik újlatin nyelvből (pl. olaszból).
    Meg kéne tudni,h. az ógörögben milyen hanggal kezdődhetett a szó,ha ott is g-vel ,akkor valszeg az ógörögből került a latinba.Vagy nem... :)

    VálaszTörlés
  9. A görög wikiszótár szerint a γάτα [gháta] a koiné κάττα-ból származik, ez pedig a vulgáris latin cattából, ami egyiptomi eredetű. (Zárójelben talán mond valamit a k > g változásról is, de azt nem értem, majd megkérdezem a görögös nyelvész ismerősömet.) Szóval a görögbe is a latinon keresztül került, tehát ugyanott vagyunk.

    VálaszTörlés
  10. Egy kis adalék: Az arab szótáram szerint a macska arabul قِطّ qiTT.
    (Fodor-Iványi-Juhász: Magyar-arab szótár)

    VálaszTörlés
  11. Tényleg érdekes,a Wikipedia azt írja,h. Itáliába a görögök telepítették be őket:

    "Az ókori görögök és rómaiak az egyiptomiakhoz hasonlóan nagy tiszteletben tartották őket. Habár Európában már az i. e. 5. században megjelentek a macskák az Itáliai-félszigeten létrehozott görög Magna Graecia tartományban,[15] viszonylag későn, az 1. században kezdtek elterjedni az Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkező állatok, melyek génállományát a későbbiekben az európai vadmacskával történő kereszteződés gazdagította.[19] Egyiptomból az akkortájt féltve őrzött macskák első példányait a görögök csempészték ki, és mire a fáraó csapatokat küldött a visszaszerzésükre, már megkezdődött az állatok terjesztése (a föníciaiak részvételével) a Földközi-tengeren keresztül."

    http://hu.wikipedia.org/wiki/Macska

    Ergo az tűnne "logikusabbnak",h. a latinban görög eredetű lenne a szó.Az is furcsának tűnik,h. a görögök ne használtak volna rá vmilyen megnevezést (bár lehet,h. volt,csak idővel kihalt,kiszorult).


    bitxəšï

    A japánok hogy nevezik a macskát ?

    VálaszTörlés
  12. Roland

    "A japánok hogy nevezik a macskát ? "

    Neko 猫. De ott van még a gyermeknyelvi(?) nyanko にゃんこ is.

    VálaszTörlés
  13. Bennót is megkérdeztem, ő nagy latinos, azt mondta ő is, amit én először, hogy nem biztos, hogy az a C [k]-t jelölt, mivel a latinban kezdetben nem különböztettték meg írásban a [k] és [g] hangokat (azaz mindkettőt C-vel jelölték). Ez viszont ott hibázik, hogy a CATTUS kései latin szó. Szóval marad a rejtély egyelőre. :)

    VálaszTörlés
  14. A görögre nézve megvan a magyarázat: a [k] > [g] változás oka, hogy névelővel használták, amely eredetileg [n]-re végződött, és ehhez a görög fonetikai szabályok szerint hasonul a szókezdő zárhang (vagyis [n]+[k] > [g], [n]+[p] > [b] és [n]+[t] > [d]). A [g] > [gh] változás pedig már a bizánciban ment végbe (hasonlóan a nyugati újlatin nyelvek magánhangzóközi zárhangjainak gyengüléséhez).

    Egyébként kezdőtémaként feltettem ezt a nyest.hu fórumára, érdemes lenne ott folytatni, mert igazából nem a nyelvtípusokhoz kapcsolódik a kérdés. :)

    VálaszTörlés
  15. bitxəšï

    A mandzsu témájú oldaladra vmiért nem tudok kommentet írni,nem küldi el (pedig 2 böngészőt is tudok használni,Firefox-ot és Explorer-t,egyiknél sem küldi el)

    VálaszTörlés
  16. Roland,


    Hm, ez fura...az imént kipróbáltam (Firefoxon), és sikerült. Ha újbóli próbálkozás után sem küldi el, szerintem inkább kommentelj a másik blogomra, valamelyik mandzsus bejegyzéshez (http://fubito.blogspot.com/search/label/mandzsu) vagy az éppen aktuális témához.

    コメント: komment
    コメントを投稿: hozzászólás elküldése

    VálaszTörlés
  17. Lehet, hogy az volt a baj, hogy csak a regisztrált hozzászólókat (google stb) engedi fel. Mindenesetre átállítottam, így elvileg bárki kommentelhet (de inkább névvel :) )

    VálaszTörlés
  18. Közben konzultáltam "macskaügyben" Giampaolo Salvi professzor úrral, aki az újlatin nyelvek legnagyobb szakértője Magyarországon, és a következőt írta:

    "kedves Zoltan!
    a vulgaris latinban a szonorizacio alapvetoen minden intervokalis helyzetben ment vegbe, tehat szo elejen is, ha elotte maganhangzo volt: la casa-bol lett: la gasa (de: in casa) (valoszinuleg csak egy felszonorizaciorol van szo)
    kesobb altalaban ujra altalanositottak a zongetlent, de nehany szoban a zonges valtozat kerult altalanositasra
    ez eleg gyakori a C/G eseteben: olaszul pl gabbia (francia cage), gridare (francia crier)
    termeszetesen a legtobb esetben a zongetlent talaljuk (casa, cassa, stb.)
    udv.
    gpaolo salvi"

    VálaszTörlés
  19. A klasszikus görög nyelv az "αἴλουρος"-t használta a macsekra (Hérodotosz).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ami kiejtve ugye elurosz.

      Törlés
    2. Attól függ, melyik korszakban, az „eredeti” ógörögben [ajlurosz].
      (Itt egy videó rekonstruált ógörög kiejtéssel.)

      Törlés
    3. Igen, korszaktól függ a kiejtés.

      Mindamellett, tapasztalataim alapján a görögöknél nincsen valami jó hirneve a rekonstruált kiejtésnek, Erasmushoz kötik az egész rendszert. A görög nemzettudathoz hozzátartozik a 2800 éve folytonos görög nyelv képe, így újgörög kiejtéssel ejtik a klasszikus szövegeket is.

      Törlés
    4. Ugyanez igaz a latinra is. Van egy Artefactum nevű spanyol együttes, akik középkori zenét játszanak, latinul és óportugálul* énekelnek, egészen jó középkori latin kiejtéssel.


      *A középkori spanyol királyságokban ez számított a művelt, irodalmi nyelvnek, ezért ezen a nyelven születtek a dalok, költemények.

      Törlés
  20. Minél jobban megpróbálok elmélyedni ebben a témában, annál inkább azt látom, hogy ez egy teljesen értelmetlen téma, és nem vezet sehova. Nyelvtanórán laikusként még nagyon izgalmasnak tűnt a ráeszmélés, hogy az egyik nyelv ilyen, a másik nyelv olyan, tulajdonképpen "bekajáltuk" ezt az egészet, ez az érzésem.
    A cikkben szépen összefoglaltál mindent. Igazából ugyanazt leírtad, amit én is: az egésznek semmi értelme. Hiszen írod, hogy a legtöbb nyelvet nem is lehet besorolni sehova, és egyébként is vannak átfedések a nyelvtípusok között. Éppen csak azt nem mondod ki, hogy az egész úgy hülyeség, ahogy van, de finoman utalsz rá. Egyszer kitalálták ráérő emberek ezeket a nyelvtípusokat, és azóta ezt kell tanulni középiskolában is, valamiért rákényszerítik az emberekre, és valami miatt nem lehet így kimondani, hogy teljesen értelmetlen az egész.

    Egyszer elkezdtem írni nagyon hosszasan arról, hogy az angol és a német miért nem sorolható be abba a nyelvtípusba, amelyikbe be szokták sorolni, de olyan hosszú lett az egész, hogy beleuntam, és nem fejeztem be.
    Ezt a cikket olvasva is, ha belegondolok valamelyik nyelvtípusba, és hogy melyik nyelvre lehet az jellemző, rögtön eszembe jut ezer ellenpélda is, ezért nem látom ennek értelmét.
    A kötött szórendű nyelvekre sem igaz mindig, hogy nem ragoznak, nem változtatják meg a szavak alakját mondatba kerülve. A németben nagyon szigorúan kötött a szórend, mégis sok a ragozás. Legalább annyira szigorú szabályok szerint rakja egymás mellé a szavakat, mint az angol, tehát akár izolálónak is lehetne tekinteni. Ugyanakkor ragoz is. Például, a tárgyat és a részeshatározót a névelő alakjának megváltoztatásával jelzi, de ha nem tenné, akkor se okozna nagyobb problémát felismerni a mondat tárgyát, mint az angolban. (Tehát nem azért lesz egy nyelv kötött szórendű, mert máshogy nem tudná kifejezni a mondatbeli viszonyokat.) Persze Te is írod, hogy a legtöbb nyelv nem sorolható be sehova, tehát nem írtam most újat.

    Talán jobb lenne olyan alapon különböztetni meg a nyelvtípusokat, hogy egy adott mondatrészt kiragadunk, és arról mondjuk meg, hogy a különféle nyelvtani viszonyokat hogyan jelöljük rajta. Például a főnév nagyon jó lenne erre, másodsorban pedig az ige. Tipikus jellegzetesség a magyarban, hogy egy adott főnév sokféle végződést (ragot, jelet, stb.) kaphat, és hogy az ige lehet tárgyas és tárgyatlan ragozású. Ezek a tények már valamennyire jellemeznek egy nyelvet, attól függetlenül, hogy egyébként jellemző-e rá a flexió is.

    Az vicces még, hogy nyelvtanórákon is erőltetik az olyan nyelveket például az inkorporáló kategóriánál, melyeket Magyarországon szerintem annyi ember tud aktívan használni, hogy azt egy kezemen meg tudnám számolni. Nem tudom, van-e eszkimó tanszék vagy indián tanszék valahol hazánkban, ahol ismeri is behatóbban ezeket a nyelveket. Így elméletileg valamennyire értem a leírásnál, hogy valamelyik nyelvet miért sorolják az inkorporálók közé, de nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy valóban ott a helye. Ugyanis több olyan jelenség előjön, melyekkel más nyelvekben már találkoztam, és egyetlen példától még nem vagyok meggyőződve arról, hogy az egész nyelvet ez a szabályrendszer hatja át. Az ilyet középiskolában tanítani agyrém, teljesen értelmetlen, eleve a tanár sem tud egy szót sem az adott eszkimó vagy indián nyelven, és kiejteni sem tudja a bemutatott szót, de azért meg kell tanulni.

    Ha már a morfológiai tipológia ennyire elterjedt, lehetne másféle tipológiákról is beszélni, akár fonológiai vagy fonetikai tipológiáról. Biztos érdekes lenne. Értelme annak sem lenne kevesebb. :D (Például lehetne az alapján csoportosítani a nyelveket, hogy előfordul-e bennük a svá hang, vagy arányaiban a zöngés vagy zöngétlen mássalhangzókból van-e több, esetleg a zárhangokból vagy réshangokból van-e több, melyik hangnak nincs minimálpárja, milyen hasonulások fordulhatnak elő, stb. Érdekes például az is, hogy tudtommal az ír nyelvben is van sok mássalhangzónak lágy, azaz palatális párja, mint az oroszban.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem ezeket a kategóriákat klasszicista bölcsészek találták ki valamikor régen a klasszikus nyelvek (latin, ógörög, óhéber stb.) alapján, amikor még úgy gondolták, hogy az írás az alapja mindennek, a modern leíró nyelvészet pedig megpróbálta ezt tökéletesíteni, ráhúzni az új megközelítéseket (de persze ettől még nem lett tökéletes).

      Ugyanaz a helyzet, mint az indoeurópai nyelvek "kentum–szatem" vagy "nyugati–keleti" felosztásával, ami szintén néhány ismert régi nyelv alapján történt, amikor valójában a mai nyelvek többsége valahol a kettő között van – a tisztán szatem szláv és indoiráni nyelvek kivételével. Aztán később rájöttek, hogy az élő nyelvekre ez így nem teljesen oké, és újradefiniálták úgy, hogy a kentum az, ami "nem szatem", tehát ez is ma már skálaszerűen értelmezhető... (Ráadásul közben az is kiderült, hogy a nyugati–keleti felosztásnak sem felel meg, mivel felfedeztek olyan kihalt keleti indoeurópai nyelvet is, amelyik inkább kentum, mint szatem.)

      Törlés

Hozzászólás írásához regisztráció nem szükséges. Kérjük, hogy ne írj névtelenül, válaszd a Név/URL-cím profilt tetszőleges becenév megadásához (az URL-cím kitöltése nem kötelező). A komment beküldéséhez a harmadik féltől származó cookie-k engedélyezése szükséges!