Azért hímnemű, mert -o-ra végződik?

Mint a címből kiderül, a mai témában a nyelvtani nemekről lesz szó. Vajon mitől függ, hogy egy szó milyen nemű? Egyáltalán van valami köze a főnév végződésének a neméhez? Hogyan alakult ki a nemek megkülönböztetése, és miért nincs minden nyelvben így? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni az alábbiakban.

Az iskolázott emberek többsége valamilyen indoeurópai nyelvet (pl. németet, oroszt vagy spanyolt) már tanult, így bizonyára tudja, e nyelvek egyik jellemzője a nyelvtani nemek megkülönböztetése. Bár ez a megkülönböztetés bizonyos indoeurópai nyelvekből, például az angolból mára szinte teljesen eltűnt, még találkozhatunk vele legalább a személyes névmásoknál (he, she, it) – szemben a nem indoeurópai magyarral, ahol ilyen egyáltalán nincs, még a személyes névmásoknál sem. Szintén létezik a nyelvtani nemek megkülönböztetése az afroázsiai nyelvcsaládban is (pl. arab, héber).

Hogyan alakulhatott ki a nyelvtani nem? Feltételezhetően az emberek a dolgokat már a kezdetektől fogva különböző kategóriákba sorolták, pl. az „élő és mozgó”-t valahogyan megkülönböztették az „élettelen”-től vagy „mozdulatlan”-tól, ami aztán tovább differenciálódhatott. E kategóriák bizonyos nyelvekben a nyelvtani rendszerbe is beépültek, vagyis a szó alakjából (anélkül, hogy ismernénk a jelentését) már kiderült, hogy az mifélét jelenthet. Mindazonáltal nehéz ezt bizonyítani, hiszen az alapján, ameddig a nyelvek történelmét – a tudomány mai állása szerint – vissza tudjuk követni, mindig is léteztek olyan nyelvek, melyekben volt, és olyanok is, melyekben nem volt ilyesféle megkülönböztetés. Ma is vannak nyelvek (pl. számos afrikai nyelv, a bantu nyelvcsalád), amelyekben nagyon sok ilyen, ún. „főnévi osztály” található, vannak, ahol csak kettő vagy három (pl. az, amit nyelvtani nemnek nevezünk), de rengeteg nyelvben egy sincs, és nem is volt az eddig ismert történelmükben.

A hímnemet, nőnemet és semlegesnemet megkülönböztető nyelveknél feltehetően eredetileg hímnemmel jelölték a férfiakat és a hím állatokat, nőnemmel a nőket és a nőstény állatokat, semlegesnemmel pedig az élettelen vagy mozdulatlan (ún. „nem animált”) dolgokat – legalábbis ez tűnne logikusnak, ha egyáltalán beszélhetünk logikáról (például az indoeurópai alapnyelvben eredetileg csak „animált” és „nem animált” megkülönböztetése volt, majd a nyelvjárásokban az előbbiből alakult ki a hímnem és a nőnem, az utóbbiból a semlegesnem). Ez a rendszer viszont idővel teljesen átalakult, és bár részben fennmaradt – ti. a férfiakat és a hím állatokat hímnemű, a nőket és a nőstény állatokat nőnemű szóval jelölik máig is –, az élettelen dolgokat jelölő szavak is éppúgy lehetnek hím- és nőneműek, sőt: az újlatin nyelvek többségéből el is tűnt a semlegesnem, amely az indoeurópai alapnyelvben eredetileg a nem animált dolgokat jelölte.

Így alakulhattak ki a nyelvtani nemek az indoeurópai nyelvekben (Forrás: El Mexicano)

Elképzelhető persze az is, hogy a rendszer soha nem volt következetes, és csupán utólagosan alakult ki megfeleltetés különböző főnévtípusok és kategóriák között, méghozzá oly módon, hogy egy-egy főnévtípussal általában hasonló dolgokat jelöltek, ami aztán egyfajta szabályszerűséggé vált (úgy kell ezt elképzelni, hogy például adott végződéssel rendelkező főnevek gyakran férfiakra vonatkoztak, ezért később az ilyen főneveket elnevezték hímneműeknek). A kezdetekről tehát semmit nem lehet tudni, így marad a klasszikus kérdés: vajon mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?

Rá is térnék így a következő kérdéskörre, melyre már a címben is utaltam. Spanyol nyelvet tanulókban például gyakorta az az elképzelés él, hogy egy szó azért hímnemű, mert -o-ra végződik, míg egy másik azért nőnemű, mert -a-ra végződik. Ha ez valóban így lenne, akkor nem lenne semmi gond, hiszen minden -o-ra végződő szó hímnemű lenne, és minden -a-ra végződő pedig nőnemű volna. Csakhogy nem így van: pl. la mano ’a kéz’, el día ’a nap [időegység]’. Mondhatnánk persze, hogy „így van, csak vannak kivételek”, de ezek a „kivételek” éppen arra mutatnak rá, hogy valójában nem a szó végződése határozza meg a nemét – nem beszélve azokról a szavakról, melyek nem is -o-ra vagy -a-ra végződnek. Hát akkor mi? Nos, rosszul tesszük fel a kérdést, ugyanis a dolog éppen fordítva van. A szónak van egy neme, amit vagy valami jelöl, vagy sem. Abban az esetben, ha jelölik, el lehet mondani, hogy általában a hímnemet az -o végződés – vagy éppen a végződés hiánya – jelöli, a nőnemet pedig az -a. Vagyis helyesen fogalmazva egy -o-ra végződő hímnemű főnév nem a végződése miatt lett hímnemű, hanem egyszerűen azért, mert hímnemű, és ezt éppen az -o végződés jelöli (ez azért is könnyen belátható, mert ha például lekopna a magánhangzó a szó végéről – ahogy a franciában történt – akkor is minden bizonnyal hímnemű maradna).

Szokták mondani, hogy mennyire hasznos egy nyelvben a nemek megkülönböztetése, hiszen így, például egy személyekről szóló szövegben, már a személyes névmásokból és a melléknevekből is kiderül, hogy ki a nő és a ki a férfi. De akkor miért nincs így minden nyelvben? A magyarázat egyszerűen az, hogy a nyelvek tipológiailag különbözőek lehetnek, vagyis különböző nyelvtani eszközeik vannak ugyanannak a kifejezésére. A magyarban például nincsenek nyelvtani nemek, de számos toldalék kapcsolódhat a szavakhoz (ún. agglutináló nyelv), és van magánhangzó-illeszkedés is, amelyek viszont a spanyolban – és egyáltalán az indoeurópai nyelvekben – nincsenek meg. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az egyik nyelv ezért „jobb” vagy „rosszabb”, sem azt, hogy „könnyebb” vagy „nehezebb”, mint a másik – csupán eltérőek.

A kiegészítő információkért és észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.