Miért ejtik a spanyol j-t a [h]-hoz hasonlóan?

Az óspanyol Poema del Çid első oldala

Gondolom, sokakban felmerült már a kérdés, ahogy régen bennem is: vajon mi az oka annak, hogy a spanyolban a j és a ge, gi kapcsolatok g-je érdes h-szerű hangnak felel meg (átírásban én ezt [ch]-val fogom jelölni), amikor az összes többi újlatin nyelvben – még a szomszédos portugálban és katalánban is – ezek [zs]-nek vagy [dzs]-nek hangzanak: pl. olasz gente [dzsente] ’emberek’, francia je [zsö] ’én’, portugál junto [zsuntu] ’együtt’, román jucá [zsuká] ’játszik’ stb. – vö. spanyol gente [chente] ’emberek’, junto [chunto] ’együtt’, jugar [chugár] ’játszik’.

Bizonyára ebből egyértelmű, hogy a spanyolban történt az újítás, amelyet a [ch] hang megléte sajátosan megkülönböztet a többi újlatin nyelvtől. De azért van egy csavar is a dologban: ugyanis a j által jelölt spanyol hang nem mindig azonos eredetű az ugyanezzel a betűvel jelölt francia, katalán vagy portugál [zs] hanggal. Hogy megértsük, pontosan mi történt, legalább a 12. századig kell visszamennünk. Ekkor még a spanyol mássalhangzók rendszere sem különbözött nagyon a többi újlatin nyelvétől a hasonló hangokat illetően. Három pár – mondjuk úgy – „sziszegőhanggal” rendelkezett, mindhárom esetében zöngés–zöngétlen megkülönböztetéssel (hasonlóan a mai olaszhoz), az alábbi ábra szerint:

(Forrás: El Mexicano)

Mint látható, az óspanyolban a j és a g (e, i előtt) még szintén a [zs] hangot jelölte. Így volt ez egészen a 15. századig, amikor is egy hangváltozási folyamat vette kezdetét. Itt el kell azt is mondani, hogy egy nyelvben nem elég azt vizsgálni, hogy egy adott hang miért változott meg: a hangok ugyanis valamilyen rendszert alkotnak, és valójában a rendszer változik meg („tolódik el”), különböző tényezők (belső szerkezeti okok, kölcsönhatás más nyelvekkel stb.) hatására. A spanyolban ez a klasszikus vagy középspanyol korszaknak (Siglos de Oro) tekintett 16–17. században zajlott le a következőképpen:

• Északon a zöngésségi megkülönböztetés szűnt meg először, a zöngétlen hangok javára, így maradt a rendszerben az [sz], [c] és [s]; délen pedig a [c], [dz] egyszerűsödött elsőként [sz], [z] hangokká, vagyis ott az [sz], [z], [s], [zs] hangok maradtak meg (ezt a rendszert őrzi mindmáig az archaikus ladino nyelvváltozat). Némileg árnyalja viszont a képet, hogy zöngésségi különbség valószínűleg eleve csak magánhangzók között létezett; szó elején – a [zs] kivételével – és végén is csak zöngétlen sziszegőhang állhatott, tehát a szó végi -z is feltehetően [c]-nek (sőt, talán inkább [sz]-nek) hangzott.
• Az északon megmaradt [c] hang szintén [sz]-szé egyszerűsödött, és délen is eltűnt a zöngésségi megkülönböztetés. Mivel így alig volt hallható különbség a [c]-ből származó („kemény”) és az eredeti („lágy”) [sz] (s) között (az utóbbit a nyelvhegy megemelésével ejtették, talán már a latinban is), ezért az északi beszélők a kétféle [sz] közötti különbséget úgy próbálták fenntartani, hogy a „kemény” [sz] ejtését eltúlozták, így az az angol thing szó th-jához hasonló hanggá vált (fonetikai átírásban [θ] a jele). Ellenben a déli területek beszélőinél a két hang összeolvadt, vagyis eltűnt köztük a különbség. Ezért ma a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, a Kanári-szigeteken és egész Spanyol-Amerikában csak egy, a magyar sz-hez hasonló [sz] létezik, melyet írásban az s, c (e, i előtt) és a z betű is jelöl.
• Az [s] hang, amely részben egyes latin mássalhangzócsoportok (főként a -C’L-, -G’L-, -LJ-) lágyulásából származó [zs] elzöngétlenedéséből, másrészt az -X- gyengüléséből kialakult középkori [s]-ből keletkezett (ezért is jelölték a régi helyesírásban x-szel), tovább lágyult. Először a német ich szóban lévő ch-hoz [hj] vált hasonlóvá, majd képzési helyét még hátrébb tolva létrejött belőle a mai, lágy szájpadláson képzett (veláris) [ch] hang. E változást szintén az motiválhatta, hogy a beszélők igyekeztek megkülönböztetni az s-szel jelölt lágy [sz]-től a középkori [s] hangot, kiegyenlítettebbé téve a „sziszegőhangok” eloszlását.

(Forrás: El Mexicano)

Miután lezajlottak a fent ismertetett hangváltozások (ahonnét a modern spanyol nyelvet számítjuk), szükségessé vált a helyesírási szabályok megreformálása is. A sziszegőhangok zöngés–zöngétlen megkülönböztetésének eltűnésével már nem volt szükség az x és a j betűre is ugyanazon hang jelölésére, így az x-et megtartották a művelt eredetű latin jövevényszavakban lévő [ksz] hangra (kivéve néhány hagyományőrző írású nevet és származékait, amelyekben még megtalálható [ch] hangértékkel), ezért ma a j – valamint e, i előtt a g – jelöli a modern spanyol [ch] hangot. Egyúttal eltörölték a ç használatát, s a modern félszigeti északi nyelvjárás alapján rögzítették, hogy a [θ] hangot a z, illetve e, i előtt a c jelöli. A Spanyol Királyi Akadémia folyamatosan vezette be e változtatásokat a 18. század első felében, azonban az akadémiai helyesírásnak csak az 1815-ös kiadása rögzítette őket véglegesen. Ettől kezdve a betűk használata és a helyesírás rendszere lényegében máig nem változott.

A Cid „El Campeador” szobra Burgosban (Forrás: Pixabay.com)

Érdemes azt is tudni, mint már utaltam rá, hogy a j/g által jelölt középkori spanyol [zs], ill. mai spanyol [ch] hang eredete nem mindig azonos az ugyanezen betűkkel jelölt francia, katalán, olasz és portugál hangokéival. Míg az utóbbi nyelvekben a [zs] többnyire a latin [j]-ből, [dj]-ből, valamint a [g] lágyulásából származik (pl. lat. IAM ’már’ > port. já [zsá], ol. già [dzsá], ill. lat. DIŬRNU ’nap(pali)’ > ol. giorno [dzsorno], fr. jour [zsur]), a középkori spanyolban a [zs] és későbbi [ch] a beszélt latin [lj] folytatása, amely többféle latin mássalhangzócsoport lágyulása (palatalizációja) révén jött létre: pl. OCLU [okʲlʲu] ’szem’ > *[olju] ~ (It.) *[okju] > *[oljo] ~ (It.) [okjo] > *[ojjo] > ósp. ojo [ozso] > [oso] > [ohjo] > sp. [ocho] (vö. port. olho [olʲu], ol. occhio [okkjo], fr. oeil [öj]); vagy pl. lat. FĪLIU [filju] ’fia’ > *[fijju] > ósp. fijo [fhizso] > *[hiso] > *[ihjo] > sp. hijo [icho] (vö. port filho [filʲu], ol. figlio [fillʲo], fr. fils [fisz]).

A patatálisok változásai a kasztíliaiban (Forrás: El Mexicano)

A latin [j] és [dj] viszont, akárcsak e és i előtt a g, a spanyolban eredetileg [j]-ként folytatódott, vagy eltűnt: pl. IAM > ya, MAIŌRE ’nagyobb’ > mayor, GĔLU ’jég’ > hielo, PLAGIA ’tengerpart’ > playa, IANUARIU ’január’ > *IENAIRU > enero. Kivéve hátul képzett magánhangzók – [u] és olykor [o] – előtt, ahol az óspanyolban (a portugálhoz, franciához hasonlóan) [zs]-t, a mai spanyolban [ch]-t találunk: pl. IŪNCTU ’együtt’ > junto, IŬVENE ’fiatal’ > joven. A [ch] hang másik forrása a magánhangzók közötti latin -x- (ill. néha az -ss- is), amely az óspanyolban [s]-ként hangzott, s az 1815-ös helyesírási reform óta szintén a j jelöli: pl. lat. DĪXI ’mondtam’ > dije, LAXIUS ’távol’ > lejos (vö. LAXARE ’elhagy’ > ol. lasciare [lassáre]) stb. Az -X- fejlődési sorát valahogy így kellene elképzelni: [ksz] > [hʲsz] > [js] > [hj] > [ch].


Részlet a Cidből rekonstruált óspanyol kiejtéssel
E hangtani változások és sajátosságok természetesen a latinból folytonossággal, a beszélt nyelv útján örökölt szavakra jellemzőek csak, vagyis a klasszikus latin írott nyelvből közvetlenül átvett, vagy más újlatin nyelvből kölcsönzött jövevényszavakban megjelenhet a j/g [ch] olyan kontextusban is, ha egyébként a népi szóalak nem eredményezné – sőt, elmondható, hogy a mai szavak többsége, amelyekben a ge, gi kapcsolat szerepel [ch] hangértékkel, ebbe a kategóriába tartozik.