Bonu annu nou! – A szárd nyelvről

Először is minden kedves olvasónak sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok! Azaz Bonu annu nou! – ahogy Szardínia lakói mondanák, hiszen ez az érdekes nyelv lesz a mai cikk témája. És hogy miért is érdekes, az hamarosan kiderül.

Az újlatin nyelvek hallatán valamennyi átlagembernek elsőként az olasz, francia, spanyol nyelvek jutnak eszébe, aki viszont kicsit tájékozottabb ezen a téren, az tudja, hogy idetartozik a portugál és a román is; ezek viszont csak a legnagyobb leánynyelvei az egykori Római Birodalom hivatalos nyelvének, s természetesen mindegyikük csak egy-egy kiragadott nyelvváltozat a sokaságból, melyeket nemzeti nyelvek szintjére emeltek (és itt megint előjönne a nyelv vs. nyelvjárás kérdése, amit már egy előző bejegyzésben részletesen tárgyaltam). Vannak azonban kisebb nyelvek is, amelyek bár nem egy-egy ország hivatalos nyelvei, éppúgy részét képezik az újlatin dialektuskontinuumnak, mivel – mint már szó esett róla – valójában folyamatosak az átmenetek az egyes nyelvek és nyelvjárásaik között.

Tharros, görög-római romváros Cabras községben, Szardínia (Forrás: Wikimedia Commons, PD)

Az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetén éppen egy olyan nyelvjáráscsoportot beszélnek, melyről elszigetelt fejlődése miatt a szakemberek úgy tartják, a legarchaikusabb újlatin nyelv; mondhatni, mintha máig vulgáris latinul beszélnének! Ez persze durva egyszerűsítés, hiszen egyetlen újlatin nyelvről sem lehet azt kijelenteni összességében, hogy mennyire távolodott el vagy áll közel a latinhoz, ugyanis a nyelveket számos sajátossággal lehet jellemezni; ezek általában a hangtan, a nyelvtan (alak- és mondattan), valamint a szókincs. Az olasz nyelv pl. a leghűbben őrizte meg a latin mássalhangzórendszert, ugyanakkor alaktanilag meglehetősen újító, míg pl. a spanyol eléggé eltávolodott a latintól a mássalhangzórendszerét illetően, viszont alaktanilag és szókincs tekintetében konzervatívabb, mint az olasz. A franciáról azt mondják a nyelvészek, hogy a szavak lerövidülése és a szó végi hangok lekopása miatt a legjobban távolodott el a latintól, ugyanakkor bizonyos igék egyes szám harmadik személyű alakjában megőrizte például a szó végi latin -t ragot, amelyet még a sokkal konzervatívabb olasz sem.

No de térjünk vissza a szárd nyelvhez. Valójában, a legszűkebb értelemben véve is két, egymással nagyon közeli rokon nyelvről van szó, amit szárdnak hívnak, mégpedig a sziget északi részén beszélt logudórói-nuorói, illetve a délen beszélt campindanói. (A sassari és a gallurai már átmeneti nyelvjárások a szárd és a korzikai között, mely utóbbi egy toszkán nyelvjárástól különült el, vagyis az olasszal van közeli rokonságban.) A szárd hang- és nyelvtani sajátosságait figyelembe véve a nyugati újlatin nyelvek csoportjába tartozik, tehát a többes szám jele az -s, és a magánhangzók közötti zöngétlen latin zárhangok – [p], [t], [k] – zöngésülnek és gyengülnek; nyelvföldrajzilag viszont a déli újlatin nyelvek csoportjába sorolják.

Szardínia zászlaja (Forrás: Pixabay.com)

A szárd archaikus voltát azzal magyarázzák, hogy az egyetlen olyan újlatin nyelv, amely – a hosszúsági megkülönböztetést leszámítva – érintetlenül megőrizte a latin magánhangzórendszert a szavakban. Ez azt jelenti, hogy az eredetileg rövid ĭ és ŭ nem nyílt meg és alakult e és o hangokká, a rövid ĕ és ŏ pedig nem fejlődött kettőshangzókká, mint az olaszban, spanyolban és a románban. (Ezzel magyarázható, hogy a hímnemű szárd szavak egyes számban -u-ra végződnek, hiszen ez a latin tárgyesetű -U(M) folytatása.) A szárdban tehát megmaradt a különbség a latin hosszú ē és rövid ĭ, valamint a hosszú ō és rövid ŭ között, vagyis pl. a latin DĬGITU(M) ’ujj’ és SĬCCU(M) ’száraz’ szó a szárdban didu és sicu, míg a spanyolban dedo és seco. Szintén a szárd az egyetlen újlatin nyelv, amelyben nem lágyult és vált elöl képzett réshanggá e és i előtt a latin [k] és [g]: így pl. a latin VŌCE(M) ’hang’ szónak míg az olaszban voce [vócse], a spanyolban voz [bosz] felel meg, a szárdban boghe [boge]; ill. a latin DĔCE(M) ’tíz’ szót a szárdban máig úgy mondják, hogy deke vagy deghe [dege], és nem dieci [djécsi], mint az olaszban, vagy diez [djesz], ahogy a spanyolban. A két fő nyelvjáráscsoport közül az északi a régiesebb: a logudorói-nuorói minden helyzetben megőrizte az öt latin magánhangzót, míg a déli campidanóiban hangsúlytalan helyzetben csak az a, i, u fordul elő, tehát a latin hangsúlytalan e-ből i, o-ból u lett.

Egyebekben a mássalhangzórendszer viszont már korántsem konzervatív, és legfőképpen az ibériai újlatin (iberoromán) nyelvekéhez hasonlít. Így például nem tesz megkülönböztetést [b] és [v] hang között, szó elején csak [b] állhat; a magánhangzók közötti [b], [d], [g] hangokat lazán ejtik. Szintén újító tulajdonsága, hogy a szókezdő zöngétlen hang is zöngésül és gyengül a mondatban, ha az előtte álló szó magánhangzóra végződik, míg a zöngés szókezdő mássalhangzó el is tűnhet (!) ebben a helyzetben; tehát pl. a su putzu ’a kút’ kiejtése kb. [szu vuccu], míg a su básicu ’az alap’ hangzása [szu’áziku] is lehet. A déli nyelvjárásokban nem kezdődhet a szó r-rel, elé egy magánhangzót mondanak: ami északon resurtadu ’eredmény’, az délen arrisurtáu. (Ez érdekes kérdést vet fel, ugyanis pontosan ez történik a baszk nyelvben is a latin átvételekkel, pl. REGE(M) > errege, ROMA > Erroma – ti. a baszkban szintén nem kezdődhet szó r-rel – és az általa erősen befolyásolt gascogne-i okcitán dialektusban is.)

Nuraghe, ősi kőépítmény Szardíniában (Forrás: Pixabay.com)

A szárdnak van továbbá egy különös sajátossága, mégpedig az, hogy a mássalhangzóra (-s, -t) végződő szavakat megtoldják egy rövid magánhangzóval, amely az utolsó magánhangzóhoz igazodik. Például az est ’van’ szó kiejtése [eszte] vagy – délen – [eszti]; a cantat ’énekel’ úgy hangzik, hogy [kantada]~[kantara] (innen az is látszik, hogy szárd az igeragozás -t végződését is megőrizte harmadik személyben), a sardos ’szárdok’ pedig kiejtve [szárdozo] – délen [szárduzu]; továbbá az északi változatban az ibériai újlatin nyelvekhez hasonlóan megjelenik egy magánhangzó a latinban s+mássalhangzóval kezdődő szavak elején, pl. lat. STĀRE > istare (vö. sp. estar) ’van’. A hagyományosan délolasz nyelvjárásnak tartott szicíliai és korzikai nyelvekkel közös tulajdonsága, hogy a latin hosszú -LL- hang „ízesen” ejtett -dd-vé alakult: pl. lat. CASTĔLLU(M) > casteddu. További érdekesség, hogy a latin QU- [kw] és GU- [gw] csoportok az északi nyelvjárásokban b-vé alakultak, ami a románban figyelhető még meg: LĬNGUA > limba (román limbă, viszont ol. lingua, sp. lengua); QUAT(T)UOR > bator(o) (rom. patru, de ol. quattro, sp. cuatro); a campidanói azonban megőrizte a latin hangsort: lingua, cuatru.

A többi újlatin nyelvvel ellentétben a szárd határozott névelő nem a latin ĬLLE ~ ĬLLU(M), ĬLLA, ĬLLOS, ĬLLAS, hanem az ĬPSU(M), ĬPSA, ĬPSOS, ĬPSAS mutató névmásokból származik. Az északi nyelvjárásokban a határozott névelőnek négy (hímnemű, nőnemű, hímnemű többes számú, nőnemű többes számú) alakja van: su, sa, sos, sas; a déliekben csak három (hímnemű, nőnemű, többes számú): su, sa, is. Vagyis pl. a su caminu ’az út’ és a sa pratza ’a tér’ többes száma a logudorói-nuorói nyelvben sos caminos és sas pratzas, míg a campidanói nyelvben is caminus, is pratzas.

Az elszigetelt, régies volta ellenére a szárd nyelv nem lesz idegen azok számára, akik jól beszélnek olaszul vagy spanyolul – sőt, jó „nyelvérzékkel” még eléggé érthető is. Aki kíváncsi a hangzására, idekattintva meghallgathat egy felvételt egy szárd nyelvű rádióadásból. Ha pedig valakinek felkeltette az érdeklődését ez a különleges újlatin nyelv, még egy kiváló online értelmező szótárat is talál hozzá, amely a szavak olasz, spanyol, francia, angol és német megfelelőjét is megadja.