Furcsaságok az újlatin nyelvek történetéből

(Forrás: Wikimedia Commons / Bereznay András, CC)

Tűnődtem rajta egy kicsit, hogy milyen címet adjak a mai témának, de végül is ez többé-kevésbé lefedi mindazt, amiről szó lesz. A fő kérdés, hogy miért „tűnt el” – pontosabban fogalmazva, egyszerűsödött le – a latin névszóragozás. Ezen belül két dolog szokta foglalkoztatni az érdeklődőket: az egyik, hogy miért (és hogyan) tűnt el a semlegesnem (már amelyik nyelvben eltűnt), a másik pedig – amelyről szó is volt egy korábbi téma hozzászólásaiban –, hogy „miért a latin tárgyesetű alakokból származnak az újlatin nyelvekben a főnevek” (legalábbis a többségük), és egyáltalán „honnan lehet azt tudni, hogy abból származnak” (és nem az alanyesetből).

Mindenekelőtt ne felejtsük el azt a tényt, hogy egyrészt a nyelvek lassan, de folyamatosan változnak, másrészt pedig azt se, hogy amit ma iskolai latinként ismerünk, az sohasem volt azonos a beszélt nyelvvel, az egy irodalmi – elsősorban aranykori – alkotások alapján lepárolt stíluseszmények szerinti művelt, irodalmi nyelv. A valóságban tehát, a „felszín alatt”, a századok során az irodalmi nyelvvel párhuzamosan alakult, fejlődött, regionális változatokra bomlott és egyre differenciálódott a beszélt latin, csak ennek sokkal kevesebb a nyoma, mint az irodalminak, és az érdeklődés is sokáig sokkal kisebb volt iránta a kutatók között. Ez utóbbiak, a regionális változatok, azaz a későbbi újlatin nyelvek első írásos nyomai – vagyis azoké a latin nyelvváltozatoké, amelyeket a nép valójában használt – a 9. századból származnak (ma ezeket ófrancia és óspanyol nyelvűnek soroljuk be), azaz ekkor már lehet azt mondani, hogy biztosan léteztek az önálló (új)latin nyelvek, csak még nem használták őket irodalmi nyelvként, abban a pozícióban ugyanis az irodalmi latin volt változatlanul (ami alakult persze az idők során maga is, középkori állapotában messze nem azonos ókori önmagával – sőt, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, nemzetközi közvetítőnyelvként és egyházi nyelvként beszélték is, nem csak írásban használták).

A kortársak valószínűleg úgy tekintettek erre a különbségre, hogy van a beszélt, köznapi nyelv, meg van az írásban használt, „ékesebb” és archaikusabb nyelv – e kettőt azonban valószínűleg nem érezték külön nyelvnek, hanem természetesnek vették, hogy az írásnak, az egyháznak és a nemzetközi diplomáciai életnek megvan a maga (ősibb) nyelvezete, ami nem azonos a hétköznapok dialektusával. Az első újlatin nyelvemlékekből viszont már következtethetünk az azokat megelőző századokban beszélt dialektusokban lezajlott átalakulásokra, s ezen átalakulások nyomai – ha az aranykori latint tekintjük tájékozódási alapnak – már az első században tetten érhetőek.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy mi volt az oka a névszóragozás leegyszerűsödésének, és a mai nyelvek, nyelvjárások többségében csupán két nyelvtani nemre, illetve egyes és többes számra való korlátozódásának. Az okok részben hangtaniak, részben mondattaniak. Az egyik az, hogy a klasszikus latinban sokszor csak minimális kiejtésbeli eltérések különböztettek meg egymástól eseteket (pl. a szóvégi magánhangzó hosszúsága vagy orrhangú ejtése), amelyek a beszélt nyelvből hamar eltűntek (pl. lekopott a szóvégi mássalhangzó, vagy lerövidült a magánhangzó). A másik pedig az, hogy az esetek – leginkább a tárgy- (accusativus) és a határozói eset (ablativus) – az elöljárószók vonzatai voltak, amelyek már önmagukban is kifejezték azt az információt, amit az eset is, ezért nem volt annak akadálya, hogy az esetrag lekopjon, vagy eltűnjön az az egyébként is gyenge megkülönböztető jegy, amely más esetektől megkülönböztette. Egy harmadik dolog viszont, hogy az esetragozás rendszere eleve következetlenül épült fel: gyakran ugyanaz a végződés többféle esetet is jelölhetett (pl. a semlegesnemű melléknév többes száma megegyezett a nőnemű egyes számával, vagy pl. az egyes számú alanyeset megegyezett a többes számú alany- és tárgyesettel is).

A latinban különböző ragozási osztályokba tartoztak a főnevek és a melléknevek (hasonlóképpen ahhoz, ahogy az újlatin nyelvekben az igék), de ezekbe most nem mennék bele részletesen, nézzünk inkább meg példaként egy-egy jellegzetes főnevet mindhárom nemből. A hímnemű példa legyen a DOMINUS ’úr’ (II. ragozási osztály, o-tövű), a nőnemű legyen a TERRA ’föld’ (I. ragozási osztály, a-tövű) és a semlegesnemű pedig a BELLUM ’háború’ (II. ragozási osztály, o-tövű). Vegyük őket sorjában.

• A DOMINUS-ban az utolsó szótag hangsúlytalan rövid [u]-t tartalmazott, amely a beszédben a birodalom utolsó századaira már nem volt megkülönböztethető az [o]-tól – ugyanígy a hangsúlytalan rövid [i] sem az [e]-től, lásd később –, vagyis kb. [dóminosz]-nak ejthették. Igen ám, csakhogy a DOMINOS alak viszont a többes számú tárgyesete volt a szónak, ezért a beszélők összekeverhették a kettőt; ugyanakkor az egyes számú tárgyeset DOMINUM volt, viszont mivel a szóvégi [m] már nem hangzott a klasszikus korban (csupán enyhén nazalizálhatta az előző magánhangzót a művelt rétegek beszédjében), így ezt kb. [dómino]-nak ejthették. Viszont a DOMINO alak leírva az egyes számú részes és helyhatározó eset volt. Az egyes számú birtokos eset, a DOMINI pedig a többes számú alanyesettel egyezett meg. Maradt a többes számú birtokos eset (DOMINORUM), illetve a többes számú részes és helyhatározó eset (mindkettő DOMINIS). Ezek viszont hamar kiszorultak a használatból (a birtokos eset tűnhetett el a legkorábban, ugyanis ezt a DE elöljáróval helyettesítették, ami máig is így van az újlatin nyelvekben).
• Nézzük a TERRA főnevet. Ennek egyes számú tárgyesete TERRAM volt, mely a kiejtésben egybeesett az alanyesettel [terra], helyhatározó esetét pedig csak a szóvégi [a] hosszúsága különböztette meg eredetileg az alanyesettől, a magánhangzók hosszúsági megkülönböztető szerepe azonban (a hangsúly miatt) eltűnt. Az egyes számú birtokos és részes eset, a TERRAE [terre] viszont a többes számú alanyesettel egyezett meg, míg a többes számú részes és helyhatározó esete TERRIS [terresz] volt, a többes birtokos esetet (TERRARUM) pedig nem használták. Az egyetlen jól megkülönböztethető alakja így a szónak a többes számú tárgyeset, a TERRAS volt, amely semmilyen más esettel nem volt összetéveszthető.
• Maradt a semlegesnemű BELLUM [bello], melynek tárgyesete egyes számban nem különbözött az alanyesettől, és a kiejtésben egybeesett a részes és helyhatározó esettel – BELLO – is. Ennek többes számú alany- és tárgyesete BELLA volt, amely viszont könnyen összetéveszthető volt egy nőnemű alakkal (vagy pl. a nőnemű BELLA ’szép’ melléknévvel).

E leegyszerűsített példákon kívül voltak olyan főnevek is, pl. a nagyon gyakori nőnemű RES ’dolog, ügy’ főnév, amelynek ugyanaz volt a többes számú alany- és tárgyesete is. (Az alábbi ábra az itt elmondottakat szemlélteti összefoglalva.)

Kattints a képre a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből látható tehát, hogy elég nagy kavar volt az esetragozásban, s ennek következményeként a beszélők idővel össze-vissza keverték az eseteket, azaz megpróbálták „szabályosítani”, és valamilyen átlátható rendszert csinálni az egészből. Éppen ezért egy idő után az történt, hogy a kiejtésben -[o]~[u] végződésű szavakat a hímnemű egyes számmal, az -[a] végződésűeket a nőnemű egyes számmal, az -e, -i, illetve -es ~ -is, -os, -as végződésűeket pedig többes számú alakokkal kezdték el azonosítani. Érdemes még itt megemlíteni, hogy az archaikus latinban a szóvégi -s is könnyen lekophatott; ez azonban a klasszikus korra megszilárdult, viszont a keleti latinságban (a mai olasz és román nyelvterület) végérvényesen eltűnt az ott kialakult újlatin nyelvekben. Épp ezért van az, hogy a románban és az olaszban az eredetileg a- és o-tövű főnevek alanyesetű többesszám-végződésével képzik a többes számot, míg a nyugati újlatin nyelvekben az -s végződéssel azonosították azt, hiszen mint fentebb láthattuk, elég sok eset végződőtt -s-re a többes számú alakokban.

Az előző bekezdésben máris választ kaphattunk arra a kérdésre, hogy miért tűnhetett el a semlegesnem a legtöbb újlatin nyelvben: láthattuk, hogy ez egyes számban a beszélt latinban hímnemű főnévnek tűnhetett, többes számban pedig nőneműnek. De akkor mi lett ezekkel a szavakkal? Természetesen ez sem rejtély: a végződésük alapján vagy egyes számú hímnemű, vagy egyes számú nőnemű főnevekké (sokszor gyűjtőfogalmakká) váltak az újlatin nyelvekben, legalábbis azokat a kisebb nyelveket kivéve, amelyek máig őrzik ennek nyomait – pl. a nápolyi, az aszturleóni, de leginkább a román nyelvben azok a főnevek, amelyek egyes számban hím-, többes számban nőneműként viselkednek; de a spanyol is megőrizte egyes számban a semlegesnemű alakokat a névmásoknál és a határozott névelőnél. A román nyelv azért is kivételes eset, mivel leegyszerűsödve, de megőrizte a latin személyes és mutató névmások esetragozását, az utóbbiak a főnevekhez kapcsolt, sokszor velük teljesen egybeolvadt „névelő” formájában élnek tovább, ezért úgy tűnhet, mintha maguknak a román főneveknek lenne esetragozásuk. A legtöbb újlatin nyelv viszont csak a személyes névmások esetragozását őrizte meg néhány megkülönböztetett alakkal.

A másik dolog, amire keressük a választ, hogy honnan lehet azt tudni, hogy az újlatin szavak többsége latin tárgyesetű alakokból származik; azaz, pontosabban feltéve a kérdést, hogy az újlatin névszók forrása a latinban eredetileg tárgyesetű alak volt valamikor, mielőtt teljesen „összeomlott” volna a névszóragozás. A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk. Először is abból a tényből kell kiindulni, hogy a latin elöljárószóknak vagy tárgyeset vagy határozói eset (ablativus) volt a vonzatuk, a kései kiejtésben viszont ezek az esetvégződések – egyes számban legalábbis – megegyeztek. Egyebekben vegyük pl. először a DOM(I)NUS szót, amelynek folytatása a spanyolban dueño (’gazda’ jelentésben) vagy – megszólításként, keresztnév előtt – don. Tudvalévő, hogy a nyugati újlatin nyelvek (a mai francia kivételével), így a spanyol is, megőrizték a latin -S végződést (MAGIS ’inkább’ > más, SEX ’hat’ > seis, TRES ’három’ > tres, VIVIS ’élsz’ > vives stb.), vagyis a dueño/don semmiképpen sem származhat az -s végződésű alanyesetből. Marad tehát a tárgyesetű DOM(I)NU(M), vagy a részes, ill. helyhatározó esetű DOM(I)NO, amelyek a beszélt nyelvben nagyon hasonlóan hangozhattak. De a többes számú alak dueños, amelyre egyedül a latin tárgyesetű többes számú DOM(I)NOS hasonlít, vagyis feltételezhető, hogy az egyes számú alak is valamikor tárgyesetű volt.

Ez azonban még nem eléggé meggyőző érv, hiszen ott van pl. az olasz, amely elvesztette a szóvégi -s hangot (MAGIS > mai, SEX > sei, TRES > tre, VIVIS > vivi), és az is egyértelmű, hogy a többes számot a latin a- és o-tövű főnevek alanyesetű többesének mintájára képzi, ami viszont máris ellentmond a fenti feltételezésnek (pl. lat. CASA ’ház’, melynek alanyesetű többes száma CASAE, tárgyesetben CASAS > ol. casa/case, vö. sp. casa/casas). Meggyőzőbb példát kell tehát találnunk. Erre pedig tökéletes lesz a latin CANTIO (alanyeset) ’dal, ének’ szó, amelynek a hangsúlya az [a]-ra esett. Igen ám, de az újlatin nyelvekben a canción (sp.), canzone (ol.), chanson (fr.) stb. megfelelőket találjuk, amelyekből mindjárt két furcsaság is feltűnik: egy az, hogy a hangsúlyuk nem az [a]-ra, hanem az [o]-ra esik, a másik pedig, hogy vajon hogy kerülhetett a szó végére az [n], amikor ez az alanyesetű alak végéről már valamikor az „őslatin” korban lekopott (még az első írásos latin nyelvemlékek megjelenése, tehát az i. e. 7. század előtt). A válasz adja magát: úgy, hogy a szó nem az alanyesetből származik! A CANTIO tárgyesete ugyanis CANTIONE(M) volt (amely a vulgáris latin kiejtésben egybeesett a helyhatározó esetű CANTIONE, valamint a részes esetű CANTIONI alakokkal is), ezekben már ott van az [n] az utolsó szótagban, és a hangsúlyuk is az [o]-ra esik. A többes számú alakja pedig alany- és tárgyesetben is CANTIONES volt, amelyet őriz a spanyol (canciones), a portugál (canções), a katalán (cançons) és írásban a francia (chansons) is, az olaszban viszont canzoni – a hímnemű többes számú -i végződés mintájára, mivel a nőnemű -e többesjel egybeesett volna az egyes számú végződéssel. (Az alábbi ábra az újlatin többes szám alakulását szemlélteti.)

Kattints a képre a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

Hozzá kell persze tenni, hogy nem létezik olyan nyelv (legalábbis rendkívül ritka a természetes eredetű nyelvek között), ahol minden szabályos és mindig ugyanúgy történik. Így természetesen az újlatin nyelvekben is vannak kivételek, azaz olyan szavak, ha csak néhány is, amelyek mégis alanyesetű latin alakok folytatásai. Ilyenek pl. a spanyolban a Dios (< *Dieos < lat. DĔUS) ’Isten’, a res (< lat. RĒS) ’jószág’ főnevek, vagy pl. az olasz uomo (többes száma uomini), hasonlóképpen a román om (többes számban oameni), a latin HOMO/HOMINES ’ember/emberek’ szóból (vö. sp. hombre/hombres < lat. tárgyesetű HOMINE(M)/HOMINES).

Azt hiszem, mindent leírtam, amit itt fontosnak tartottam. Természetesen nem volt célom bemutatni a teljes latin esetragozást és az összes nyelvi változást, amelyek ennek eltűnését elősegítették, de bízom benne, hogy sikerült valamennyire megválaszolnom a kételkedők kérdéseit a témában. A kiegészítésekért köszönet Varga Benjáminnak, a további kérdéseket, észrevételeket pedig várom a hozzászólásokban! Befejezésül az alábbi videón Matthew Keil amerikai úriemberrel ismerkedhetünk meg, aki latin társalgást tanít egy középiskolában. A kisfilmben végig latinul beszél (angol feliratozással), méghozzá egészen hitelesnek mondható kiejtéssel, így elképzelhetjük, hogyan hangozhatott a klasszikus latin a beszédben.