Miért van fordított írásjel a spanyol mondatok elején?

A spanyol írás két különlegessége közül már volt szó az Ñ, ñ betűről, amely lényegében egy nagyon régi, középkori latin rövidítési hagyomány egyedüli túlélője (hasonlóan a portugálban használt ã, õ betűkhöz), és azóta már nem is csak a spanyolban, hanem több, kevésbé ismert nyelvben is használják. Ezzel szemben a másik furcsaság, a mondat elejére biggyesztett „fejreállított” kérdőjel (¿) és felkiáltójel (¡) ma is kizárólag a spanyolra jellemző, és írástörténeti időben mérve nem túl régi fejlemény. Ráadásul nem is a hagyomány szülöttje, ahogy általában az írás fejlődése, amikor a régi gyakorlatot követi a helyesírás szabályozása (már ahol van ilyen), hanem egy tisztán íróasztalnál megfogant ötletről van szó.

A Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española – RAE) első helyesírási szabályzata, amely 1741-ben jelent meg Orthographía Española címmel, még említést sem tesz ilyesmiről. Tizenhárom évvel később, 1754-ben látott napvilágot az „új, javított és bővített” második kiadás, immár Ortografía de la Lengua Castellana címre keresztelve, amely először foglalkozik a nyitó írásjelek „szükségességével”:

21. Kérdésjel, melyet Kérdőjelnek is hívnak, egy pontból és fölötte egy fordított s-ből áll, ebben a formában (?). Ezt minden mondat vagy mondatrész után, amelyben kérdeztetik, ki kell tenni, pl. Quien me escucha? Como es esso? De ez nem mindig elégíti ki mindazt, ami szükséges; hiszen vannak hosszú mondatszakaszok, amelyekben nem elegendő az utolsó után tett kérdőjel ahhoz, hogy tökéletes értelemmel olvastassanak fel: hiányzik annak jelölése, hogyan megfelelő és pontos, hol kezdődik a kérdő hangszín, mely sajátos eséssel folytatódik a szakasz végéig.
22. A nehézség a jelzés megválasztásában állt; hiszen ugyanazokat alkalmazni erre, amelyek a hangsúlyok és egyebek jelzésére szolgálnak, félreértésekre adna okot, új jelzés kitalálása pedig kirívó lenne, és talán nem túl elfogadott. Ezért, hosszas vizsgálat után, az Akadémia úgy találta, felhasználható ugyanaz a kérdőjel, megfordítva kitéve ama szó elé, amelynél a kérdő hangszín elkezdődik [...]

– érvelnek a szerkesztők, majd ugyanerre tesznek utalást a szabályzat felkiáltójellel foglalkozó 23–24. pontjainál is (az eredeti szöveg itt megtekinthető). A helyesírás szabályozói tehát amiatt aggódtak, hogy a hosszú „körmondatok” felolvasásakor nem lesz eléggé egyértelmű az olvasó számára, hogy a kérdés vagy felkiáltás a mondat melyik részére, netán az egészre vonatkozik-e, és hogyan kellene azt „helyes intonációval” olvasni, ez indokolta – a páros idézőjelek és zárójelek mintájára – a nyitó kérdő- és felkiáltójelek bevezetését. S bár mindez a 18. század derekán történt, a nyitójelek használata csak jóval később terjedt el és vált gyakorlattá az írott szövegekben.

„Igazságot a nőknek!” felirat egy madridi tüntetésen, elején az inverz felkiáltójellel (Forrás: vozpopuli.com / EFE)

Mintegy két és fél évszázadot ugorva az időben, érdekességként említendő, hogy az 1999-es helyesírási szabályzat – a jelenleg érvényes 2010-es közvetlen elődje – a kérdő- és a felkiáltójel használatáról szóló részében már úgy fogalmaz,

A nyelvünkben mindig kötelező kitenni a nyitójelet, melyet nem kellene elhagyni más nyelvek helyesírási szokásainak utánzásából fakadóan, amelyekben csak a végjelet használják, mert egyéb nyelvtani jelekkel rendelkeznek az első pótlására.

Bár a kiadvány nem részletezi, hogy miféle „egyéb nyelvtani jelekre” gondoltak, amiért más nyelvekben nincs szükség nyitó kérdő- és felkiáltójelekre (szórend? segédszavak?), mindenesetre szellemes, hogy az egészet úgy tálalja, mintha erre a „problémára” egyedül a spanyol helyesírás szabályozói találtak volna „megoldást”, amikor ennek természetesnek kellene lennie más nyelveknél is. Egy viszont biztos és elvitathatatlan: az akadémiai újítás végül annyira sikeres lett, hogy a spanyol ajkúak ma már el sem tudnák képzelni az írást fejreállított kérdő- és felkiáltójelek nélkül – csakúgy, mint ñ nélkül...