Egy
spanyolos Facebook-oldal-poszt hozzászólásában merült fel a kérdés, vagy inkább észrevétel, hogy az olaszban a
di +
il és
in +
il (vagyis a
di,
in elöljáróknak a hímnemű egyes számú határozott névelő
il alakváltozatával alkotott összevont alakjai), a
del és
nel ránézésre mintha inkább a spanyol
de +
el és
en +
el összevonásából származnának. Természetesen nem arról van szó, hogy az olasz alakok a spanyolból származnak, ám a hasonlóság nem véletlen: az okokat a
beszélt latinban kell keresnünk.
 |
| Il lago di Braies nella provincia autonoma di Bolzano / El lago de Braies en la provincia autónoma de Bolzano |
Az bizonyára nem újdonság a blog olvasói számára, hogy a hangsúlytalanul használt egy szótagú szavakban (és a több szótagú szavak hangsúlytalan végződéseiben is, de ez most minket nem érdekel) rendkívül gyakori jelenség az [e] ~ [i] ingadozás – többek között ennek köszönhető az is, hogy a régi spanyol
e (< lat.
ET) ’és’
y [i] lett (kivétel nem félhangzós [i] kezdetű szavak előtt, ahol az erőltetett kiejtés elkerülése meggátolta ezt a változást). De persze ez még nem a magyarázat arra, hogy az olasz
di + il,
in + il miért
del,
nel, amikor éppúgy *
dil, *
nil is lehetett volna.
Nézzük meg egy kicsit alaposabban ennek hangtörténeti hátterét. A beszélt latinban a nyelvterület legnagyobb részén, így Itáliában és Hispaniában is, az
Ē (eredetileg hosszú, majd zárt [e]) és az
Ĭ (eredetileg rövid [i]) egybeesett, és ezt a magánhangzót rövid [é]-nek ejtették. A latin
DĒ ’-ból’ és
ĬN ’-ban’ elöljárók, valamint az
ĬLLE /
ĬLLU(
M) (
acc.) /
ĬLLO (
abl.) ’az’ hímnemű mutató névmás tehát, amelynek hangsúlytalan alakjaiból az
újlatin határozott névelők (a hangsúlyosból pedig a harmadik személyű
személyes névmások) származnak, a kezdeti újlatin változatokban *
de, *
en, illetve *
el vagy *
lo alakot öltött. (Némi bizonytalanságot okoz, hogy az olasz
il pontosan melyik alakváltozatból származik; egyes források szerint csak a
lo etimológiai, az
il már belső fejlemény, amely a rövidült
l alakból keletkezett egy szótagpótló
i- hozzáadásával.)
 |
| A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano) |
Valószínűsíthető, hogy az olasz összevont alakok még ebből az időből erednek, azaz:
DĒ ĬLLO >
dello, majd rövidüléssel
del, illetőleg
ĬN ĬLLO > *
en ello >
nello, rövidülve
nel. Abban, hogy ezekben az összevont alakokban az [e] > [i] másodlagos változás nem következett be (amely a
de >
di, *
en >
in esetében végbement), szerepet játszhatott az is, hogy ezek eredetileg két szótagúak voltak, így az első szótagjuk „félhangsúlyos” volt, ami a magánhangzó-gyengülést megakadályozta.
* Ezzel szemben a spanyol alakok
(de,
el,
en, ill.
del) következetesen a beszélt latin állapotot őrzik.
A segítségért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.
| * | Természetesen nem kizárt az egyéb hangsúlyos formák analógiás hatása sem, vö. egli, ella (régies/irodalmi) ’ő’ stb. |
Kicsit off, de találtam még pár érdekes dolgot, ami számomra arra utal, hogy a spanyol esetleg preklasszikus kori ólatint megelőző nyelvi megoldásokat őriz.
VálaszTörlésUgye többes szám első személyben a latin igeragozási végződés a -mus, spanyolban pedig a -mos. Érdekes módon az ólatinban még szintén -mos volt: https://en.wikipedia.org/wiki/Old_Latin#Verbs
Továbbá érdemes megnézni a latinnak a még a római köztársasági korban kihalt testvérnyelvét, az ún. faliszkuszi nyelvet, ahol az H -> F hangeltolódás már megvolt a https://en.wikipedia.org/wiki/Faliscan_language#Problem_of_f_and_h
… csakugyan eltűnt belőle a eltűnt a szóvégi -s. https://hu.wikipedia.org/wiki/Faliszkuszi_nyelv
faliszkuszi: Foied vino pipafo, cra carefo.
latin: Hodie vinum bibam, cras carebo.
Kérdés, hogy a spanyolban ezek a hangeltolódások afféle "konvergens evolúció" következtében következtek be, vagy a hispániában elterjedt vulgáris latin már eleve ezeket a preklasszikus jegyeket hordozta magában.
A kérdést érdemes kettéválasztani.
TörlésAz valóban igaz, hogy a spanyol (és a portugál-galiciai) egy konzervatívabb, régiesebb latin nyelvváltozatot őriznek, de erre nem az általad felsorolt jelenségek utalnak, hanem inkább a szókincs (itt írtam erről).
Másfelől az [o]~[u] ingadozás hangsúlytalan szóvégen teljesen általános jelenség, a klasszikus korszakban ezt nyílt [u]-nak ejtették, ami már nagyon közel áll az [o]-hoz, sőt, a köznyelvi beszédben a kettő valószínűleg egybe is esett (tehát az is lehet, hogy ez csak helyesírási kérdés volt mindig is).
Viszont a faliszkban és a spanyolban nem [h] > [f], hanem ellenkezőleg, [f] > [h] hangváltozás volt, írásban a faliszk F hiperkorrekció lehet (vagyis valószínűleg a H-t és az F-et is [h]-nak ejtették, így nem tudták, mikor melyiket kell írni). A spanyol [f] > [h] változás az egyik legvitatottabb téma a nyelvtörténészek között; akik a hagyományos elméletekhez ragaszkodnak, azt mondják, hogy ez egy nem indoeurópai szubsztrátumhatás következménye. A modern szemléletű kutatók viszont egyszerű gyengülésnek tartják, amihez nem szükséges kölcsönhatást feltételezni, de van egy olyan elképzelés is, hogy igazából a Hispaniába vitt (preklasszikus?) latinban az F pontos kiejtése bilabiális réshang volt [φ].
Lenne egy (gondolom) elég buta kérdésem. Még csak jó két hónapja tanulok spanyolul egy magyarul közepesen tudó perui tanárnőtől, aki utóbbi ok miatt nem igazán érti a kérdésem. Szóval lehet-e spanyolul nem csak az igét, hanem a főnevet tagadni? Eddig angolul és németül tanultam, és hozzá voltam szokva, hogy sok esetben a főnevet tagadom.
VálaszTörlésPl. németül vagy angolul azt, hogy "nincs könyvem" mondhatom úgy is, hogy "Ich habe kein buch" és (elvileg, bár a német nem szereti) úgy is, hogy "Ich habe Buch nicht", illetve angolul: "I have no book" és "I don't have (a) book".
Germán logika alapján ezért első körben spanyolul úgy mondtam volt, hogy "Tengo no libro", amit persze a spanyoltanárnő egyből korrigált, hogy azt úgy mondjuk, hogy "No tengo libro", bár szerintem azt hitte, hogy csak rossz szórendet alkalmaztam, és nem értette meg, hogy valójában mi lett volna a célom.
Miután a következő meglepetésem az volt, hogy spanyolul kettősen tagadunk (pl. "no sé nada", "no conozco a nadie"), rájöttem, hogy sokszor jobban járok, ha hasonló logikával közelítem meg, mintha magyarul mondanám. (Eddig azt hittem, hogy kettős tagadás csak a mi "kifordított" nyelvünkben, meg mondjuk az afro-amerikai angol szlengben van, egy "rendes", "komoly" nyelvben nincs ilyen.)
Ez alapján hogy mondanám magyarul, ha kifejezeten a főnevet akarnám tagadni? "Nincs (semmilyen) könyvem (se)." Gondolom a spanyolban is kb. hasonló körülírást kéne alkalmaznom, amire nyilván az a válasz, hogy nyelvtanilag ugyan lehetséges, de senki se mondja így.
Jók a sejtéseim?
Nos igen, a "germán logika" a spanyolnál általában nem segít, ebből a szempontból a magyarral sokkal jobban jársz, mert hasonlóan gondolkodnak.
TörlésAmit mondani szeretnél, azt lehet többféleképpen is:
1a) No tengo ningún libro. ’Nincs semmilyen könyvem (sem)’;
1b) No tengo libro alguno. Ez lényegében ugyanaz, mint az előző, csak ha a tagadónévmás a főnév után áll, akkor az ellentéteset használják (szó szerint ’Nincs könyvem valamilyen’, tehát semmilyen sincs);
2) Ningún libro tengo. ’Semmilyen könyvem nincs’, továbbá
3) Libro no tengo (ninguno). ’Könyvem(, az) nincs (semmilyen)’.
ninguno (ningún), -una = semmilyen, semmiféle, egyik sem
alguno (algún), -una, -unos, -unas = valamilyen, valamely(ik)
Írok még néhány észrevételt a spanyol nyelvről. Nagyon tetszik, hogy az írásmódja szinte teljesen hangjelölő, nagyon hamar összeáll, hogy mit hogy kell ejteni, és utána egy kezdő nyelvtanuló is tudni fogja, hogy hogy kell ejteni a szavakat. Olvasgattam, hogy a REA gondosan „upgrade”-eli a helyesírást. Hasonló a helyzet a német nyelvvel is, ahol egy jó 50-100 évente az aktuális beszélt nyelvhez igazítják a helyesírást, így lett pl. a „Thal”-ból „Tal”, stb. Ezzel szemben az angol vagy a francia egy jó 400-500 éves helyesírást őriz, nyilván a ki nem ejtett betűk jó része azért van ott, mert valamikor kiejtették. De mivel nem végezték el 50-100 évente az „upgrade”-elést, mint a németek vagy a spanyolok, hogy olyan „hentesmunkát” kéne végezni, hogy nyilván nem fognak nekiállni, mert kb. semmi sem emlékeztetni a mostani írásrendszerre. Mi valahol a kettő közt kuporgunk, de persze nem tudatos konzervatizmusból, hanem koncepciótlanul, „jó van az úgy is” alapon, őrizgetjük az LY-t, teljesen feleslegesen, holott a CZ-t sikerült már 1922-ben kidobni.
VálaszTörlésApropó LY, mivel nagymamám a magyar nyelv szép ízes palóc nyelvjárását beszéli, és ennek megfelelően szépen megkülönböztetve ejti az LY-t a J-től (kb. gólja, ljuk, stb.), ezért számomra nem volt idegen a spanyol LL digráf, ahogy elvileg szépen kasztíliaul ejteni kéne, bár ahogy hallom a „yeismo” miatt már szinte senki se ejti úgy. A perui tanárnőm meg kb. [gy]-nek ejti. De vajon tényleg úgy járok a legjobban, ha az LL-t a már csak a palócban őrzött LY-hoz hasonlóan próbálom ejteni, csak gyorsabban?
A kiejtés könnyűségéről annyit, hogy próbálgattam friss spanyoltudásomat spanyolokkal, meg is dicsértek, hogy egész jó a kiejtésem, csak az [r]-t pörgessem meg jobban. (Legalábbis a spanyol ismerősöm szerint, aki eddig főleg angol anyanyelvű amerikaiakat hallott idegen nyelvként spanyolul beszélni próbálni, és azt tapasztalta, hogy az förtelmes) Naja, gyerekkoromban raccsoltam, amit magyar viszonylatban sikerült „elfogadható” szintre logopédus segítségével feltornásznom, de ezek szerint spanyol viszonylatban még most is feltűnő :)
A másik meglepő számomra, hogy amíg a bonyolult latin névszó- és melléknévragozás teljesen kihalt, addig az igeragozás alig egyszerűsödött a spanyolban kétezer év alatt. A magyar nyelvből meg pár száz éve alatt teljesen kihalt az elbeszélő múlt, a régmúlt, meg a „rendes” jövő idő (elment volt, elmené, elmenend), nomeg a szenvedő szerkezet (kihirdettetik). Ami külön vicces, hogy van az a jó kis injekciós magyar legenda, hogy a mi nyelvünk bezzeg alig változott évezredek óta. Hát mégis mi lenne nyelvészeti szempontból nagyobb változás, mint a fél igeragozási tábla eltűnése?
A nem megkülönböztető (yeísta) változatokban a /j/ fonémának sokféle megvalósulása létezhet, egészen a [j]-től a [dzs]-ig. Az ún. "erős" pozíciókban (vagyis szókezdő helyzetben és [n], [l] hangok után) "hangzósabb", ilyenkor többé-kevésbé a magyar [gy]-nek felel meg. Magánhangzók között egy erősebb [j], mint pl. a jöjjön szó közepén. Használhatod nyugodtan a megkülönböztető változatot is, abban az y- mindig magyar [j], az ll pedig a lágyított (hosszú) [l], ahogy palócosan ejtik. Spanyolország északi részén (pl. Baszkföldön, Katalóniában és Ó-Kasztíliában – Madrid kivételével) ez a "normális" (vagyis elterjedt), sőt, még déli falvakban is előfordul főleg az idősebb beszélőknél; de Latin-Amerikán belül pl. Bolíviában is mindenki megkülönbözteti – tehát annyira nem gáz, a spanyol nyelvterületen arányaiban jóval elterjedtebb ez az ejtésmód, mint mondjuk magyar tájszólásokban (ajánlom figyelmedbe ezt a cikket a témában).
Törlés"A másik meglepő számomra, hogy amíg a bonyolult latin névszó- és melléknévragozás teljesen kihalt [...]"
Ez így ebben a formában nem igaz. A nemek megkülönböztetése (névmásoknál, névelőnél pl. a semlegesnem is megmaradt!) és a többes szám is a névszóragozás része, tehát nem halt ki teljesen. Az igaz, hogy lényegesen leegyszerűsödött, ennek viszont az az oka, hogy nagyon sok esetvégződést már magában a latinban sem ejtettek, csak írtak (mivel lényegében csak írásból ismerjük). Egyértelmű bizonyítékok, elhibázott feliratok utalnak arra már az 1. századtól kezdődően, hogy a szó végi -M (pl. a tárgyeset jele) semmilyen hangot nem jelölt, hangsúlytalan szóvégen pedig az -O-, -U- és az -E-, -I- is ugyanúgy hangzott (zárt [o] és zárt [e]) stb. A fonetikai okokon kívül pedig azért tűntek el bizonyos esetek, mert ezek a leggyakrabban elöljárószók vonzatai voltak csak, amelyek már eleve kifejezték az adott esetet, ezért nem volt túl erős szerepe az esetvégződésnek. A kérdésről itt olvashatsz részletesen.
Mondjuk akkor már adódik a kérdés, hogy hogyan ejtjük a YO, vagyis az "én" személyes névmást. Elvileg tudtommal a spanyol nyelvben az Y betű MINDIG [j]-nek ejtendő, kivéve ha "és" jelentésben magában álldogál. Ez alapján a YO-t úgy ejteném, hogy [jo]. Ehhez képest nagyon sokszor azt hallom, hogy mind a latin-amerikai, mind a spanyolországi beszélők kb. [gyo]-t mondanak.
TörlésWiktionary se árulja el, hogy melyik lenne a hivatalos, a sztenderd, csak felsorolja:
https://en.wiktionary.org/wiki/yo#Spanish
Pronunciation
IPA(key): /ɟ͡ʝo/
IPA(key): [ʝo̞]
IPA(key): [dʒo̞]
(Rioplatense) IPA(key): [ʃo̞]
Németnél ilyenkor megnézem a Duden szótárban, ahol minden szónál lehozza a hivatalos sztenderd kiejtési módot IPA átírással, de a REA-n ilyet nem találtam, ezért jobb híján a Wiktionary-t használom
Szókezdő, tehát "erős" (fortis) pozícióban van a yo szóban is, így a yeísta változatokban – magyarosan átírva – [gyo], egyes mexikói és kolumbiai változatokban [dzso], Argentínában és Uruguayban [zso] vagy [so] (előbbi az idősebb, utóbbi a fiatalabb beszélőkre jellenző).
TörlésA nem yeísta, tehát a Y–LL-megkülönböztetést használó nyelvjárásokban mindig magyar [j], hiszen itt a kettőnek jól el kell különülnie egymástól. (Az [lʲ] – IPA [ʎ] – könnyen félrehallható [gy]-nek, ezért nem lenne szerencsés, ha az Y-t így ejtenék. Egyébként pl. a magyar négy szó végén a [gy] finnugor [ʎ] hangból származik, vö. finn neljä [nélje] ’négy’.)
A RAE a spanyol helyesíráson alapuló fonémikus átírást használ (kivétel a fonetikai szakirodalomban), ami gyakorlatig a spanyol ábécé lebutított változata oly módon, hogy minden betű csak egyféleképpen olvasható.
Akkor gyakorlatilag a yeísmo nem csak az LL, hanem Y betű kiejtését is befolyásolja? Vagyis amennyire az LL kiejtése a [gy] felé hajaz, úgy vonja magával Y kiejtését is?
TörlésPersze, hiszen a yeísmo azt jelenti, hogy nincs megkülönböztetés, egyetlen /j/ fonémát ismernek a yeísta beszélők (sokszor el is tévesztik írásban is, hogy adott szóban épp melyik betűt kell leírni – nem ritka pl. a *valla a vaya helyett és hasonlók (inkább az az érdekes, hogy az efféle hiperkorrekció sokkal gyakoribb, mint amikor Y-írnak LL helyett – pl. a Mallorca is hiperkorrekcióból született az eredeti Mayorca helyett).
TörlésA kérdés sosem az, hogy mit hogy ejtenek, mivel előbb tanulnak meg beszélni, mint írni, hanem hogy milyen hangot mik jelölnek írásban és miért. :)
Köszönöm a segítséget. Arról mit tudsz egyébként, hogy nyelvtörténetileg honnan jött az, hogy tárgyesetben (accusativus) ki kell tenni az "a" prepozíciót? Hiszen az "a" a latin "ad"-ból ered, ahol kb. a magyar -hoz, -hez, -höz-nek felel meg, ami ugye gyakorlatilag részes eset (dativus), mintsem tárgyeset. De gyakorlatilag elég sok kivétel van (van erről lista?), ahol mégsem kell kitenni, hogy szinte nem is lehet szabálynak nevezni.
VálaszTörlésApropó, nincs valami jó spanyol táblázatot, ahol a igéket a vonzatokkal együtt sorolja fel? Valami ilyesmire gondolok: http://de.uw.hu/nyelvtan/vonzatok.pdf
pensar + EN
llegar + A
ir + A
és így tovább
Az első kérdésedre ebben a cikkben a válasz.
TörlésAmi a vonzatokat illeti, van egy elég régi kiadású könyv Spanyol igei vonzatok címmel (szerzők: Julio Zavaleta, Szakolczai Ildikó; Tankönyvkiadó, Budapest, 1990), a Libri antikváriumában épp van egy elérhető példány belőle.