Spanyol vagy portugál nyelvváltozat-e a galiciai?

A kérdést röviden és tömören elintézhetnénk annyival, hogy egyik sem. De természetesen nem akarom ennyivel elintézni, így ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről ezzel a nyelvvel, hogy mi is valójában.

A galiciai* vagy – spanyol elnevezése után – gallego nyelvet (saját nevén galego vagy lingua galega) Spanyolország északnyugati sarkában, a Portugália északi határának túloldalán fekvő Galicia autonóm közösségben – ahol regionálisan hivatalos nyelv a spanyol (kasztíliai) mellett – mintegy hárommillióan beszélik anyanyelvként vagy első nyelvként, kétnyelvűségben az egész országban hivatalos spanyollal.

Miféle nyelv ez, és hogyan került oda? Természetesen nem kérdés, hogy újlatin, arról azonban rengeteg téves információ kering, hogy melyik nyelv változata, illetve melyikhez áll a legközelebb az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvek közül. Bizonyos szótárak és lexikonok csak egy „spanyol nyelvjárásnak” tartják (lásd pl. Dorogman György: Spanyol–magyar kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992: „gallego mn; fn 1. galiciai spanyol <nyelvjárás is> ...”; Egyetemes lexikon, Officina Nova – Magyar Könyvklub, 1996: „galíciai nyelv, a spanyolo.-i Galíciában beszélt sp. nyelvjárás”), mások „portugál nyelvjárásnak” tekintik (pl. Új magyar lexikon: „spanyol hatástól érintett portugál nyelvjárást beszélnek”).

(Forrás: Pixabay.com)

Spanyol nyelvjárásnak nevezni a galiciait ma már mindenképpen elavult nézet – azzal együtt, hogy jól ismerjük a nyelv és a nyelvjárás pontos meghatározásának problémáját –, ami onnan eredhet, hogy Spanyolországban beszélik. Mondhatnánk azt is, hogy átmenet a portugál és a spanyol között, azonban nyelvtörténetileg ez sem túl pontos, hiszen a portugál és a spanyol között számos „átmenet” létezik még (pl. az asztúriai-leóni dialektusok is éppúgy „átmenetek” a spanyol és a portugál között ezen az alapon; lásd még a dialektuskontinuumról szóló korábbi témát). Az, hogy „portugál nyelvjárás”, már sokkal közelebb áll a valósághoz, viszont szintén nem túl pontos. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a portugál nyelvből alakult ki, amikor nyelvtörténetileg – mondhatnánk – inkább fordítva történt: valójában a portugál alakult ki a középkori galiciaiból (amely a kasztíliaihoz hasonlóan eredetileg egy kis területen beszélt északi latin nyelvjárás volt) a nyelvterület dél felé terjeszkedésekor, a félsziget móroktól való visszafoglalása, a Reconquista során. Ugyanakkor tudományos alapon természetesen nem lehet azt mondani, hogy egy korábbi közös nyelvállapotból kialakult mai (szinkrón) nyelvváltozatok közül bármelyik is „eredetibb” lenne a másiknál, attól függetlenül, hogy melyiket hol beszélik most. Ezt a középkori nyelvet a szakirodalomban egyébként galaikoportugálnak (spanyol forrásokban galaicoportugués vagy gallegoportugués) vagy óportugálnak is nevezik. A lényeg tehát az, hogy pontosan fogalmazva semmiképpen sem lehet ma egy északi újlatin nyelvváltozat egy délinek a „nyelvjárása”, hiszen a Pireneusi-félszigeten ma beszélt déli nyelvváltozatok mind északiakból alakultak ki, kiszorítva a délebbre beszélt, arab hatástól érintett középkori vulgáris latin nyelvváltozatokat (melyeket ma „mozarab nyelv” gyűjtőnéven ismerünk).

(Forrás: Pixabay.com)

A fentiekből következően a galiciai és a portugál között északról dél felé haladva folyamatos az átmenet: az északi portugáliai nyelvjárások közelebb állnak a galiciaihoz, mint a sztenderd, a déli coimbrai nyelvjáráson alapuló portugálhoz. Lényegében tehát egy olyan nyelvjáráscsoportról van szó, amely két sztenderdizált változattal rendelkezik: az egyiket a déli Portugáliában, a másikat pedig az északi Galiciában beszélik – nyelvpolitikailag természetesen mindkettő elismert önálló nyelv, saját helyesírással és irodalmi hagyományokkal. (Érdemes tudni azonban, hogy a beszélt galiciai is csak nyelvjárások formájában létezik, erősen keverve a kasztíliaival, a sztenderd nyelvet csupán a médiában használják.)

A sztenderd galiciai hangtanilag ma sokkal inkább a spanyolhoz, míg alaktanilag a portugálhoz áll közelebb (lehetne akár úgy jellemezni, hogy „spanyolosított” vagy „spanyolos kiejtéssel beszélt portugál”, ami azonban a fent leírtak tükrében felületes egyszerűsítés lenne): mindkét sztenderd változat – a galiciai és a portugál – más-más jellemzőket őrzött meg a középkori galiciaiból, melyből kialakultak. Így pl. a portugáliai sztenderd változat megőrizte a zöngés [z], [zs] sziszegőhangokat (lat. ROSA > rosa [Rozö] – „raccsolt” r-rel – ’rózsa’ , IANUARIU > janeiro [zsönejru] ’január’), viszont – a délspanyol és a latin-amerikai spanyol nyelvjárásokhoz hasonlóan – elvesztette a különbséget a középkori [c], [dz] és [sz], [z] hangok között (a portugálban a [c] és [dz] is [sz]-ként és [z]-ként, a délspanyolban és a latin-amerikai spanyolban pedig mind a négy sziszegőhang [sz]-ként folytatódott); ezzel szemben a galiciai – a sztenderd északspanyolhoz hasonlóan – [θ] hangként (mint az angol thing szó th-ja) őrizte meg a középkori [c] és [dz] hangokat, és [sz]-ként a középkori [sz]~[z]-t, vagyis a zöngés–zöngétlen megkülönböztetést vesztette el a zöngétlen sziszegőhangok javára (pl. lat. FACERE > középkori sp. és középkori gal. fazer [fadzer] > port. fazer [fözer], gal. facer [faθer], sp. hacer [aθer]~[aszer]; illetve lat. ROSA > középkori sp. és középkori gal. rosa [roza] > port. rosa [Rozö], de gal. és sp. rosa [rosza]). Hasonlóképpen, a galiciai megtartotta a – különböző latin mássalhangzócsoportok lágyításával keletkezett – középkori [cs] és [s] hangok közötti különbséget, míg a portugálban a [cs] is [s]-ként folytatódott (pl. lat. PLORĀRE ’sírni’ > gal. chorar [csorár], port. chorar [surár], vö. sp. llorar [ljorár]~[gyjorár], illetve LAXĀRE ’hagyni’ > gal. és port. deixar [dejsár], vö. sp. dejar [dechár]).

(Forrás: Pixabay.com)

A galiciai és a portugál legfőbb hangtani fejlődési sajátossága viszont, amely megkülönbözteti őket a félszigeten beszélt többi újlatin nyelvváltozattól, hogy elvesztette magánhangzók közötti latin eredetű -L- és -N- hangokat: pl. lat. CÆLU ’ég’ > gal. ceo, port. céu (vö. sp. cielo); LŪNA ’hold’ > gal. lúa, port. lua (vö. sp. luna). E hangtani változás okaira nincs jelenleg kielégítő magyarázat, bár az -[l]- lágyulása/gyengülése, majd kiesése megfigyelhető más újlatin nyelvváltozatokban is (pl. román, velencei, korzikai stb.), az -[n]- kiesése pedig valószínűleg nazalizáció következménye: először az előtte álló magánhangzó orrhanggá vált az [n] hatására, később már csak a magánhangzó orrhangú ejtése „pótolhatta” az [n]-t, majd az orrhangú ejtés is megszűnt (tehát valahogy így: lat. LŪNA > [lũna] > [lũa] > lúa/lua). A középkori galiciaiban ezek az orrhangok még valószínűleg megvoltak, a portugál pedig csak nazális mássalhangzó (m, n) előtt, illetve a szó végén őrizte meg őket. A portugál orrhangú szóvégződések helyén a galiciaiban általában veláris [n] hangot találunk (mint a magyar harang szó n-je, jele [ŋ] a fonetikában): pl. népi lat. *CORATIŌNE ’szív’ > sp. corazón [koraθón] vagy [koraszón], gal. corazón [koraθóŋ], de port. coração [kuröszãu] (az ão orrhangon ejtett [au] diftongust jelöl, nagyon hasonló ehhez, ahogy spanyol aunque ’habár’ első szótagját ejtjük).

A galiciait továbbá az különbözteti meg a portugáltól, hogy nincsenek meg benne a redukált [ö]~[ü]-szerű hangok – ahogyan a portugálban a hangsúlytalan a, e magánhangzókat ejtik –, illetve a hangsúlytalan o-t sem ejtik [u]-nak a galiciaiban – mindez természetesen a spanyolra is igaz. A portugálhoz hasonlóan és a spanyoltól eltérően viszont megtalálhatóak benne, hangsúlyos szótagban, az [e] és az [o] mellett ezek nyíltabb változatai, az [ɛ] és az [ɔ] magánhangzó-fonémák, így a galiciai magánhangzórendszer pontosan megegyezik a vulgáris latinéval (a spanyolban a vulgáris latin [ɛ] és [ɔ] hangok ie és ue kettőshangzókként folytadódtak); a helyesírás azonban az e és az o nyílt vagy zárt ejtését nem jelöli – a hangsúly jelölésére spanyol mintára csak egyfajta, éles ékezetet használ –, így ezt a szavakkal együtt kell megtanulni.

(Forrás: Pixabay.com)

Nyelvtanilag nincsenek lényeges különbségek a sztenderd európai portugál és a galiciai között. Eltérés viszont a spanyolhoz képest, hogy a hangsúlytalan személyes névmások minden igealakhoz tapadhatnak hátulról is, ami a galiciaiban egészen általános: pl. dígocho (digo+che+o) ’elmondom neked [azt]’ – vö. sp. te lo digo. Archaikus jellemzője a galiciainak, amely megkülönbözteti a portugáltól és a spanyoltól is, hogy a többes szám második személyű igealakokban megőrizte a latin [t]-ből származó [d]-t, amely a két másik nyelvben mára kiesett: gal. cantades ’énekeltek’ – vö. ósp. cantades, de mai sp. cantáis, port. cantais [kantájs] (< lat. CANTĀTIS). Szintén galiciai sajátosság az igeragozásban, hogy a befejezett múlt egyes szám második személyű végződése a portugálétól és a spanyolétól eltérően nem -ste, hanem -ches: cantaches ’énekeltél’ – vö. port. cantaste [kantást] és sp. cantaste (< lat. CANTASTI).

Beszéljünk egy kicsit a helyesírásról is. A galiciai mint sztenderd nyelvváltozat saját helyesírással rendelkezik, amely a spanyol helyesíráshoz áll közelebb, és sokkal következetesebb mind a portugál, mind a spanyol írásrendszernél. A spanyolban is meglévő lágy [cs], [lj] és [ny] hangok jelölésére szintén a ch és ll digráfok, valamint a spanyol ábécéből kölcsönzött ñ betű használatosak (a portugálban a két utóbbit az lh és nh digráfok jelölik); a mai spanyolból hiányzó [s] hangot viszont következetesen mindig az x jelöli a galiciaiban (ezzel szemben a középkori spanyol – szintén x-szel jelölt – [s] hangból kialakult modern [ch] hangot a mai spanyolban a j és – a ge, gi csoportokban – a g is jelölheti): pl. lat. IUNCTA > gal. xunta [sunta], vö. sp. junta [chunta]; GENERĀLE > gal. xeral [serál], vö. sp. general [chenerál]. A sztenderd portugálból és spanyolból is hiányzó jellegzetes galiciai mássalhangzót, a fentebb már említett [ŋ]-t magánhangzók között viszont az nh jelöli (nem tévesztendő tehát össze a portugál [ny] hanggal), azonban ez mindössze néhány szóban jelenik meg: pl. unha [uŋa] ’egy’ (nőnem), vö. port. uma [ũmö] és sp. una [una] (< lat. ŪNA) – szóvégi helyzetben viszont csak n-et írnak: un [uŋ] ’egy’ (hímnem), vö. port. um [ũ] és sp. un [un] (< lat. ŪNU).

(Forrás: Pixabay.com)

A sztenderd spanyol és galiciai között nagymértékű a kölcsönös érthetőség (az utóbbi spanyolos kiejtésének köszönhetően), így első hallásra nehéz is őket megkülönböztetni egymástól – még egy olyan valaki számára is, aki már valamilyen szinten beszél spanyolul. A galiciait ezenkívül erős spanyol hatás érte (akárcsak a félszigeten beszélt többi regionális nyelvet és nyelvváltozatot), hiszen nagyon sokáig csak „tájszólásnak” számított, míg a művelt városi lakosság a spanyolt használta – s ez mindmáig így van a galiciai nagyvárosokban, csupán az utóbbi néhány évtizedben kezdett felemelkedni mint sztenderd nyelv. Három fő nyelvjáráscsoporttal rendelkezik: ezek a keleti, a középső és a nyugati, amelyek szintén sok nyelvjárást foglalnak magukban. A legnyugatibb nyelvjárások már az asztúriai-leóni dialektusokhoz, illetve a kasztíliaihoz állnak közelebb.

---

*

A magyar lexikonok egy része a spanyolországi Galicia, galiciai megnevezéseket „Galícia” és „galíciai” alakban (hosszú í-vel) szerepelteti; mindazonáltal a spanyolországi autonóm közösség és nyelv megnevezésére az eredeti (rövid i-s) alakok használata javasolt, megkülönböztetésül a közép-európai történelmi régió – más néven Gácsország vagy Halics – latinos Galícia elnevezésétől.