Görög és spanyol: valóban hasonlítanak?

Sokan felvetették már, hogy a görög és a spanyol nyelv hangzása mennyire hasonló. Azok számára, akik egyik nyelvet sem értik, valóban nagyon hasonlóan hangozhatnak, különösképpen az európai kasztíliai hasonlít leginkább a görögre. De nézzük meg, hogy e hasonlóság mennyire valós (azon kívül persze, hogy mindkét nyelv indoeurópai, és a spanyolba sok görög jövevényszó került a latinon keresztül), s egyáltalán miért halljuk őket hasonlónak.

Mivel a spanyolról már elég sok szó esett, mindenekelőtt röviden a görögről szólnék. A görög az egyik legrégebbről ismert ma élő indoeurópai nyelv. Az ókorban több elkülönült változatban élt, amelyek akár különálló, közeli rokon nyelveknek is tekinthetőek voltak. A nyelvcsaládon belül nincsenek közeli rokonai; hangtanilag átmenetet képez a keleti (indoiráni, örmény, szláv) és a nyugati (itáliai, germán stb.) nyelvek között, mivel azonban – a klasszikus latinhoz hasonlóan – megőrizte [e], [i] előtt is az indoeurópai palatális *k hangot, a „kentum” nyelvek közé sorolják.

A ma beszélt görög legalább annyira különbözik – mind kiejtésben, mind nyelvtanában és szóhasználatban – az ógörögtől, mint a spanyol a latintól, ha nem jobban. Az újgörögben számos hangot másképp ejtenek, mint az ógörögben: pl. [b] helyett [v]-t, a hosszú nyílt [e] helyett [i]-t; a [h] és az [ü] hang, valamint a klasszikus kettőshangzók pedig eltűntek. Szintén eltűnt – ahogyan az újlatin nyelvekből is – a magánhangzók hosszúságának fonológiai megkülönböztetése, valamint a zenei hangsúly is. A görög az újlatin nyelvekkel szemben viszont – a szláv nyelvekhez hasonlóan – megőrizte a névszóragozást, bár ez valamennyit szintén egyszerűsödött.

Parthenón, Akropolisz, Athén (Forrás: Pixabay, PD)

Lássuk akkor a főbb hasonlóságokat, illetve különbségeket a két nyelv között (tárgyalásukkor az európai spanyol, és természetesen az újgörög nyelv sztenderd változata az összehasonlítási alap).

Főbb hasonlóságok a görög és a spanyol között

• Mind a két nyelvben öt magánhangzót – [a], [e], [i], [o], [u] – találunk. Helyesírási érdekesség, hogy a görögben csak négy magánhangzóra van külön betű (α = [a], ε = [e]; ι, η és υ = [i], ο és ω = [o]) az ötödik, [u] hangot ezért írásban kettős betűvel jelölik (ου), ami már az ógörögben is így volt. Az ógörögben a hosszú és a rövid [e]-t és [o]-t külön-külön betűk jelölték (eredetileg: ε = [e] és η = [ē], illetve ο = [o] és ω = [ō]), míg az υ eredetileg [ü]-t jelölt, de mivel a hosszúságkülönbség idővel eltűnt és az [ü]-ből [i] lett, a mai helyesírásban ugyanazt a magánhangzót – mint láttuk – több betű, sőt, kettős betű is jelölheti (lásd később). Bár nem a legfeltűnőbb különbség, de érdemes megemlíteni, hogy a spanyollal szemben, ahol az [e] zártan ejtődik (és csak bizonyos helyzetekben ejtik nyíltan), a görög hangsúlyos [e] nyílt, és a magyar e-hez áll közelebb.
• Mindkét nyelvben megtalálhatóak a [θ], [x], [ð], [ɣ] hangok (az ezeket jelölő görög betűk nagyjából megegyeznek a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleivel: θ, χ, δ, γ; kiejtésük magyaros átírásában ezzel egyenértékű a [th], [ch], [dh] és [gh] jelölés). Az első az angol zöngétlen th-hoz hasonló (fogak közé helyezett nyelvheggyel ejtett, ún. dentális sziszegőhang), mint amilyet a thing szóban találunk, a második magyar ch, mint pl. a pech, technika szavainkban, a harmadik és a negyedik pedig kb. ezek zöngés párjai. Igen ám, csak míg ezek a hangok a görögben négy különböző fonémát jelentenek (megkülönböztető szereppel a [t], [k], [d], [g] hangokkal szemben), addig a spanyolban csupán az első kettő eltérő hang, a [ð] és a [ɣ] csak a [d] és a [g] „gyenge” változatai, melyeket leginkább magánhangzók között ejtenek, ami általános, de nem kötelező érvényű (a választékos beszédben magánhangzók között is előfordul a magyaros [d] és [g]).
• Mind a két nyelvben „sajátosan” ejtik az [sz] hangot. A görög és a spanyol [sz]-t kissé másképp képzik, mint a magyarban és a legtöbb európai nyelvben. Míg a magyarban a nyelvünk háta és a fogmeder között keletkezik rés az [sz] ejtésekor, addig több spanyol és görög nyelvjárásban a nyelv hegye képez rést a fogmederben, ezért az ő [sz]-ük kissé a magyar [s]-re is emlékeztet. Mindazonáltal, úgy a görögben, mint a spanyolban, nyelvjárástól függően számos átmenet lehetséges a magyar [sz] és [s]-szerű ejtésmód között. Egyébként hasonló [sz]-t találunk az északi finnugor (finn, észt, lapp stb.), a holland és az északi germán vagy skandináv (dán, izlandi, norvég, svéd) nyelvekben is, tehát nem egyedülálló tulajdonság (lehet, hogy ilyen volt az [sz] hang sok régi indoeurópai nyelvben és talán a latinban is).
• Mindkét nyelvben jellemzőek az -s végződésű szavak. Ez valóban így van, azonban míg a spanyolban ezek általában többes számú végződések (ritkábban egyes számú is, pl. dios ’isten’, mes ’hónap’, paraguas ’esernyő’), addig a görögben az -ς több nyelvtani eset jele is lehet, egyes és többes számban egyaránt.

Fontosabb különbségek a spanyol és a görög közt

• A görögben megtalálhatóak a [c], [dz], a zöngés [z], illetve [v] hangok is, a spanyolban ezek nincsenek meg; a spanyolban meglévő [cs] hang pedig a görögben nincs. A [c] hangot írásban τσ, a [dz]-t τζ, a [z]-t pedig ζ jelöli. Az újgörögben a β már [v]-nek hangzik (a [b]-t az μπ kapcsolat jelöli); a spanyolban a magánhangzók közötti -b- szintén a [v]-hez hasonlóan ejtődik, azonban nem a felső fogsorral képzik, mint a görögben és a magyarban, hanem a két ajak közötti réssel, ahogy a latinban ejtették (de ez a spanyolban szintén nem fonéma, a görögben viszont megkülönböztető a [b]-vel szemben).
• A görögből kivesztek a régi kettőshangzók, a spanyolra viszont nagyon is jellemzőek a diftongusok. Az ógörögben voltak még kettőshangzók (pl. αι [ai̯], οι [oi̯], αυ [au̯], ευ [eu̯]), azonban eltűntek, csupán a történeti helyesírás őrzi őket: az αι-t ma [e]-nek, az ει-t és οι-t [i]-nek, az αυ-t és ευ-t pedig [av]-nak és [ev]-nek – illetve zöngétlen mássalhangzó előtt és szó végén [af]-nak és [ef]-nek – ejtik (bár az újgörög hangsúlytalan ι és magánhangzó kapcsolatát is szokták diftongusnak tekinteni, de ebben az esetben az ι mássalhangzóvá – [ʝ]-vé – válik a kiejtésben). Ezzel szemben a spanyolban 14 diftongus és öt hármashangzó is van.
• A görögben lágyul az [e] és [i] hangok előtt álló κ, γ, χ és bizonyos nyelvjárásokban az λ, ν mássalhangzó is – így ejtésük kb. [kʲ], [j], [chʲ], [lʲ], [ny] lesz – szemben a spanyollal. Az újgörög hangzása ezért kissé egy szláv nyelvre (pl. az oroszra) is emlékeztethet.
• A görög szavakat sokszor másképpen hangsúlyozzák, mint a rokon spanyol szavakat. Példaul Spanyolország neve görögül Ισπανία [iszpanía], spanyolul España [eszpánnya], a latin HISPANIA [iszpáni̯a] alakból.
• A görögben a szavak csak magánhangzóra, [n]-re (-ν) és [sz]-re (-ς) végződhetnek; a spanyolban szintén ezek a leggyakoribbak, de végződhetnek a szavak -d, -l, -r, -z, illetve nagyon ritkán (főleg idegen szavak) más mássalhangzóra is. Ezek közül a -d alig vagy egyáltalán nem hangzik szó végén, a z-t pedig a nyelvterület legnagyobb részén (az Ibériai-félsziget kivételével mindenhol) ugyanúgy ejtik, mint az s-t.
• A görögben nincsenek hosszú mássalhangzók, a kettőzött mássalhangzókat is röviden ejtik; a spanyolban viszont van néhány: caro [káro] ’drága’ vs. carro [kárro] ’kocsi’. Ritkábban, de szintén előfordul az [nn] (pl. innato [innáto] ’veleszületett’, perenne [peré(n)ne] ’örökzöld’, sinnúmero [szinnúmero] ’rengeteg’), illetve néha a [bb] (pl. obvio [óbbi̯o] ’nyilvánvaló’, subvención [szubbenszi̯ón] ’segély’).
• A görög hangzása dallamosabb, lágyabb, mint a spanyolé. Az európai sztenderd spanyolban sokkal keményebben ejtik a [x] hangot, mint a görögben, emellett a beszéd dallama laposabb, monoton, „goromba” benyomást kelt.

Láthatjuk tehát, hogy bár első hallásra valóban két eléggé hasonló hangzású nyelvről van szó, valójában ez inkább csak akusztikai hatás, ugyanis vannak azért jelentős különbségek is a hangrendszerük között. Természetesen meg sem értik egymást a két nyelv beszélői, hiszen a hangzásbeli hasonlóság még nem jelent sem nyelvrokonságot, sem kölcsönös érthetőséget. Viszont két nagyon közeli rokon nyelv hangzása is lehet teljesen eltérő (ld. pl. spanyol és portugál).

Sevillai utcarészlet (Forrás: Pixabay, PD)

Példaként, az avatatlan fül számára a baszk nyelv is spanyolosan hangzik, holott a spanyolhoz nyelvrokonság szempontjából még annyi köze sincs, mint a görögnek (úgy is fogalmazhatnánk, nincs több köze hozzá, mint a magyarnak vagy a finnek). Ugyanakkor a spanyol és a baszk hasonlósága magyarázható a két nyelv egymásra hatásával (utóbb leginkább a spanyolnak a baszkra gyakorolt hatásával) a hosszas együttélésnek köszönhetően. A görög és spanyol esetében tehát csak véletlen egybeesésről beszélhetünk, amely ráadásul csupán az utóbbi néhány száz év során alakulhatott ki.

Szókincsbeli hasonlóságok

Érdemes még röviden kitérni a görög hatásra a spanyol szókincsben. Az ógörög mint klasszikus nyelv és (a latinhoz hasonlóan) a tudományok nyelve, sok szót kölcsönzött az európai nyelveknek, így a spanyolnak is, természetesen a (beszélt vagy írott) latinon keresztül. Ha a Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótárát (DRAE) nézzük, a benne szereplő szavak közül mintegy 4000 szó van görög eredetűként feltüntetve. Mivel azonban e szavak nem a modern görögből származnak, egy mai görög már nem biztos, hogy értené is mindegyiket, ha nem tanulta az iskolában.

Valószínűleg görög hatásra jött létre a beszélt latinban és a spanyolban az -ía főnévképző is, melyet a klasszikus latinban általában még rövid és hangsúlytalan [i]-vel ejtettek (pl. lat. GEOGRÁPHĬA > sp. geografía ’földrajz’, vö. gör. γεωγραφία); vagy például, hogy egy teljesen hétköznapi szót említsek, a spanyol cada ’mindegyik, minden egyes’ szó is végső soron görög eredetű – a latin CATA-n keresztül –, melyet a beszélt latinban az OMNES helyett használtak. A latin szó görög forrása viszont nem teljesen egyértelmű: ez vagy a κατά [katá] ’-ként, szerint’ (a DRAE szerint), vagy a κάθε [káthe] ’minden egyes, mindegyik’ (amely a κατά ’-ként’ + εις ’egy’ összevonásából keletkezett καθ’εις ’egyenként’ folytatása); a latinban ugyanis mindkettő ugyanazt az alakot eredményezné.

Remek összefoglaló videó a témáról!

Példák mindkét nyelven

Most lássunk néhány egyszerű kifejezést görögül és spanyolul, hogy a különbségeket érzékeltessem (a példák görög–spanyol–magyar sorrendben szerepelnek; a megközelítő görög kiejtést szögletes zárójelben adom meg, az ékezet a hangsúlyt jelöli):

• Γειά σου! [já szu] / ¡Hola! / Szia!
• Καλημέρα! [kaliméra] / ¡Buenos días! / Jó reggelt!
• Πώς είσαι; [posz ísze] / ¿Cómo estás? / Hogy vagy?
• Πολύ καλά, ευχαριστώ. [polí kalá, efcharisztó] / Muy bien, gracias. / Köszönöm, jól.
• ναι [ne] / sí / igen
• όχι [óchʲi], (tagadásként) δεν [dhen] / no / nem

A tőszámnevek 1-től 10-ig görögül és spanyolul, etimológiával (h = hímnemű, n = nőnemű, s = semlegesnemű alak, PIE = indoeurópai alapnyelvi – feltételezett – ősalak):

1. ένας [énasz] (h), μία [mía] (n), ένα [éna] (s) / un/uno (h), una (n) (< lat. ŪNUM, ŪNA) < PIE *oinos
2. δίο [dhío] / dos (< lat. DUŌS) < PIE *duwō
3. τρεις [trisz] (h/n), τρία [tría] (s) / tres (< lat. TRĒS) < PIE *trei(e)s
4. τέσσερις [tészerisz] (h/n), τέσσερα [tészera] (s) / cuatro (< lat. QUATTUOR) < PIE *kʷetuóres
5. πέντε [pé(n)de] / cinco (< beszélt lat. CĪNQUE < lat. QUĪNQUE) < PIE *penkʷe
6. έξι [égzi] / seis (< lat. SĒX) < PIE *sweks
7. επτά ~ εφτά [eptá ~ eftá] / siete (< lat. SĔPTEM) < PIE *septm
8. οκτώ ~ οχτώ [októ ~ ochtó] / ocho (< lat. ŎCTO) < PIE *okʲtō
9. εννέα [enéa] ~ εννιά [enyá] / nueve (< lat. NŎVEM) < PIE *neun
10. δέκα [dhéka] / diez (< lat. DĔCEM) < PIE *dekʲmt

A számokból rögtön feltűnik két görög hangtani jellegzetesség:

• az indoeurópai alapnyelvi szókezdő [sz] helyén a görögben magánhangzó áll (*sweks > έξι [égzi], *septm > επτά [eptá]) a spanyollal és a latinnal szemben, aminek az az oka, hogy az indoeurópai szókezdő [sz] először [h]-vá alakult, amelyet az ógörögben még ejtettek (pl. az [eptá] még [heptá] volt), majd ez a [h] eltűnt (ahogy a latinban is eltűnt a [h] hang a klasszikus korra, azonban a latin [h] az indoeurópai *gʰ-ból származott);
• a görög a spanyollal és a latinnal szemben elvesztette az indoeurópai [w] hangot is, az előtte álló [k] pedig furcsamód [t]-vé alakult (*kʷetuóres > τέσσερις [tészerisz]).

Példa az igeragozásra (görög αγαπώ [aghapó] ’szeretek’ – a görögben nincs főnévi igenév, az igék szótári alakja az egyes szám első személy –, ill. spanyol amar [amár] ’szeretni’):

• αγαπώ [aghapó] ~ αγαπάω [aghapáo] / amo [ámo] (< lat. AMO),
• αγαπάς [aghapász] / amas [ámasz] (< lat. AMAS),
• αγαπά [aghapá] ~ αγαπάει [aghapái] / ama [áma] (< lat. AMAT),
• αγαπάμε [aghapáme] ~ αγαπούμε [aghapúme] / amamos [amámosz] (< lat. AMĀMUS),
• αγαπάτε [aghapáte] / amáis [amáisz] (< lat. AMĀTIS; csak Spanyolországban),
• αγαπάν(ε) [aghapán(e)] ~ αγαπούν [aghapún] / aman [áman] (< lat. AMANT).