Egy újlatin nyelv rejtélyes útja: a román

Talán egyetlen újlatin nyelv történetét sem övezi annyi rejtély, mint a szomszédunkban beszélt románét. Az egyik legfőbb kérdés, egyáltalán hogyan kerültek oda; de ha már ott vannak, akkor felvetődik a másik kérdés, hogy a beszélt latin mely területi változatának (változatainak) folytatása lenne. Túl sok ugyanis az ellentmondás, mint az alábbiakban látni fogjuk.

A román nyelv, saját elnevezéssel limbă română (< lat. LINGUA ROMĀNA) a keleti újlatin nyelvek csoportját alkotja, legközelebbi rokona az olasz nyelv. Irodalmi változata a dákoromán – modernebb értelemben a román nyelv kifejezés csak erre a változatra utal –, további román nyelvjárások az aromán, az isztroromán és meglenoromán, melyeket a nyelvészek többsége ma már különálló nyelveknek tart, ám valószínűleg a dákoromán nyelvvel valamikor egységet alkothattak. Kérdés persze, hogy hol és mikor.

A román parlament épülete Bukarestben (Forrás: Pixabay.com)

A román nyelv keletkezéséről és történetéről alapvetően kétféle feltételezés létezik, ám mindegyikben vannak bökkenők. Az egyik elgondolás szerint a nyelv a Római Birodalomhoz tartozó Dacia [dákia v. dácia] tartományban (i. sz. 106–271) beszélt latin nyelvjárások folytatása lenne. Ezzel az elmélettel a következők a problémák:

1. A római fennhatóság alatt töltött mindössze 165 év túl kevés lett volna a romanizációhoz, vagyis ahhoz, hogy Dacia lakossága megtanulja és átvegye a latin nyelvet.
2. Egyes antik források alapján, amikor a rómaiak feladták Dacia tartományt, a polgári lakosság elmenekült a területről, s a régészeti kutatások is egyre kevesebb római emlékről tanúskodnak a 3. század végétől.
3. A rómaiak kivonulása után germán népek – gótok, gepidák stb. – szállták meg a területet, ennek ellenére a románban nincsenek – legalábbis abból a korból származó – germán jövevényszavak.
4. Nem világos, hogy a további román (pontosabban keleti újlatin) nyelvjárások hogyan kerültek a Balkán-félszigetre.

E problémákból adódóan született meg egy másik, a fenti daciai kontinuitáselmélettel szembeni feltételezés, amely szerint ezen újlatin nyelvváltozatok őse a Duna jobb partján, a Balkánon alakult ki, s innen vándorolt be a lakosság a mai Románia területére a 10. századtól. E feltételezést támogatná az a tény, hogy a román nyelv bizonyos nyelvtani és szókincsbeli hasonlóságokat mutat a balkáni nyelvekkel, leginkább az albánnal – ilyenek pl. a hátravetett névelő, vagy több mint 120 hasonló szó (bár ezek származhatnak más, ismeretlen nyelvekből is, mivel pl. a dákok nyelvéről nem sokat lehet tudni). A román ebből a szempontból – az albánnal, valamint délszláv csoportba tartozó bolgárral és a macedónnal – az ún. balkáni nyelvszövetséghez tartozik, mely nyelvek közös, párhuzamos vonásait a dán K. Sandfield kutató egy korábbi görög hatásnak tulajdonítja. E „balkáni elmélet”-nek viszont szintén ellentmond, hogy a Balkán-félsziget romanizálásával keletkezett, a 19. században kihalt dalmát nyelv változatai egyáltalán nem hasonlítanak a román nyelvváltozatokra, és pontosan azokban a nyelvtani sajátosságokban nem, amelyeket a balkáni nyelvekkel való kapcsolatra alapoznak (pl. a dalmátban a latin [k] csak a ci csoporban palatalizálódott, míg a ce csoportban megmaradt, és a határozott artikulus a főnév előtt áll, ahogyan az újlatin nyelvek többségében is).

A Bâlea-tó (Forrás: Pixabay.com)

A fentiek figyelembevételével, bár elsőre talán eléggé merész gondolatnak hat, elképzelhető az is, hogy a románok ősei Dél-Itáliából kerültek a Balkánra, s már ott alakulhattak ki – a balkáni és a délszláv nyelvek hatására – a nyelv jellegzetességei, melyek élesen elkülönítik a nyugatabbra beszélt nyelvrokonaitól. Tény, hogy a román legközelebbi rokonságban az olasz nyelvvel áll, akár hangtanilag (pl. a ce, ci és ge, gi csoportokat mindkét nyelvben [cs]-vel, illetve [dzs]-vel ejtik, a magánhangzóközi zöngétlen latin zárhangok – [k], [p], [t] – nem zöngésültek stb.), akár nyelvtanilag (pl. a többes szám jele az -i vagy -e); viszont sok közös vonást mutat a délolasz nyelvjárásokkal is (pl. a semlegesnem megléte, mint a nápolyi–calabriaiban, a főnévi igenév -r(e) végződésének lekopása stb.).

Hangtanilag sajátos vonás a románban két hátul képzett magánhangzó megléte. Az egyik egy központi magánhangzó, ún. „svá” [ə], melyet az ă betűvel jelölnek (ejtése kb. a magyar a~ö közötti – ilyet több indoeurópai nyelvben is találunk, többnyire hangsúlytalan szótagban) és általában a latin hangsúlytalan [a] folytatása (pl. lat. CÁSA > casă ’ház’); a másik ennek egy zártabb változata, amely kb. ajakkerekítés nélküli [u]-nak felel meg, és az â, illetve î betűk jelölik (a kétféle írásmódnak csupán etimológiai okai vannak); az utóbbi általában a latin magánhangzó+nazális eredménye, és főleg hangsúlyos szótagokban fordul elő (pl. lat. QUÁNDO > când ’mikor’, VÉNTU > vânt ’szél’, IN > în ’-ban/-ben’; de ugyanez működött az idegen átvételeknél is, pl. magyar gond > gând ’gondolat’).

A román mássalhangzórendszerben újítás a többi újlatin nyelvhez képest, hogy a latin QUE, QUI csoport is palatalizálódott, amely a többi újlatin nyelvben [ke], [ki]-ként folytatódott: pl. lat. QUĬD > román ce [cse] ’mi?’ (vö. olasz che [ke], spanyol que [ke], francia, katalán és portugál que [kö] stb.), illetve lat. QUĔM > román cine [csine] ’ki?’ (vö. spanyol quien [kjen], portugál quem [kẽj]). Valószínűsíthető, hogy ez a palatalizáció is szláv hatásra jött létre. Ezzel szemben van egy archaikus sajátossága is, mégpedig megőrizte a latin -CT-, -PT- csoportokat -pt- formájában, amelyek az összes többi újlatin nyelvben – hasonlulás, palatalizáció vagy mindkettő folytán – leegyszerűsödtek a latinból örökölt alapszavakban: pl. lat. OCTO > opt ’nyolc’ (vö. ol. otto, sp. ocho [ocso], port. oito [ojtu], fr. huit [üit], kat. vuit, romans otg [otyʲ]), ill. lat. SĔPTE(M) > (? *siepte >) șapte [sápte] ’hét’ (vö. ol. sette, sp. siete, port. sete [szet] v. [szecs(i)] fr. sept [szet], kat. és romans set).

Peleș-kastély, Sinaia (Forrás: Pixabay.com)

Alaktanilag két lényeges ponton tér el a többi újlatin nyelvtől:

1. A latin ’az’ mutató névmás ragozott alakjaiból – ILLE, ILLA, ILLI, ILLAE, népi ILLUI (< ILLĪUS) és ILLORU (< ILLARUM) – származó határozott „névelő” nem a főnév előtt áll, hanem ahhoz hátulról kapcsolódik, vele egy szót alkotva (ha egészen pontosak akarunk lenni, ezért nem is lehet névelőnek nevezni, precízebb az artikulus kifejezés). A végartikulus bizonyos alakoknál – szintetikus módon – teljesen beleolvad a szóba, így észre sem lehet venni, hogy valójában a latin mutató névmás maradványáról van szó: LUPU ILLE > lupul (vö. olasz il lupo) ’a farkas’, LUPI ILLI > lupii (vö. olasz i lupi) ’ a farkasok’, CASA ILLA > casăa > casa (vö. olasz la casa) ’a ház’, CASAE ILLAE > casele (vö. olasz le case) ’a házak’.
2. A latin névszóragozás maradványaként a román – a fent említett „beolvadt” végartikulus formájában – megőrzött egy megkülönböztetett dativus–genitivusi (részes és birtokos esetű) alakot a főneveknél, a mellékneveknél, a személyes és a mutató névmásoknál (ezek több eltérő latin eset összekeveredéséből származnak), míg a szavak alapakja a nominativus–accusativusi (alany-tárgy esetű). A főnevek esetében tehát a dativus–genitivus ragjaként a vele összeolvadt artikulus latinból örökölt részes vagy birtokos esetű alakja szolgál: LUPU ILLUI ’farkas annak’ > lupului ’a farkasnak’, CASAE ILLI ’háznak annak’ > casei ’a háznak’, illetve többes számban LUPI ILLŌRU ’farkasok azoknak’ > lupilor ’a farkasoknak’ és CASAE ILLŌRU ’házak azoknak’ > caselor ’a házaknak’. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy a latin mutató névmás ragozása a személyes névmások különböző alakjaiban a többi újlatin nyelvben is megörződött, ebből a szempontból a román esete nem is annyira különös.) Létezik még ezenkívül egy megszólító eset (vocativus) is – valószínűleg szláv nyelvtani hatás eredményeként – melyet azonban alig használnak.

A román főnevek rendelkeznek a hímnemen és a nőnemen kívül egy harmadik nemmel is, melyet sokszor semlegesnemnek (neutru) neveznek, ám valójában ezek a főnevek kétneműek (ambigene): egyes számban hím-, többes számban nőneműként viselkednek; nem egyértelmű, hogy ez a latin semlegesnem maradványa-e (hiszen a semlegesnemű latin főnevek nagy része nőneművé vált a románban), vagy belső nyelvi fejlemény. Kétnemű főnevek egyébként a többi újlatin nyelvben is léteznek, azonban nem alkotnak kiterjedt kategóriát, inkább csak elvétve fordulnak elő.

Ami a szókincset illeti, az újlatin nyelvek közül a román tartalmazza a legtöbb nem latin eredetű jövevényszót. Ezek közül is a szláv elemek a legnépesebbek, melyek szókincsének mintegy 14%-át teszik ki. Az egyházi szláv (óbolgár) nyelv, mint az ortodox vallás nyelve, fontos szerepet játszott ugyanis a román történelmében, olyannyira, hogy a 19. század közepéig még a cirill írást használták. Ez a nyelv pontosan ugyanazt a szerepet töltötte be a román kultúrában, mint a többi születő újlatin nyelv életében a klasszikus latin, melyből szókincsüket bővíthették. Ezenkívül – többek között – sok magyar átvételt is tartalmaz. Ugyanakkor a román szókincs archaikus is, hiszen megőrzött olyan latin szavakat, amelyeknek a többi újlatin nyelvben nyoma sincs (pl. lat. SCĪRE > ști ’tud’).

Felhasznált irodalom

• Fodor István (főszerkesztő): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999)
• José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas: Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona, 2007)