Hogy is kell kiejteni a spanyol ll-t?

A halványpiros területeken még előfordul az ll eredeti ejtése

Bár a spanyol nyelvet jól ismerők vagy beszélők számára elég triviálisnak tűnhet ez a kérdés (elsősorban nem is nekik szól ez a téma, amelyről egyébként már érintőlegesen volt szó nem is egyszer), mégis gyakran fel szokott merülni – sőt, meglepő, de még olyanok részéről is, akik valamennyit konyítanak is a nyelvhez. Megnézzük, hogy mi ennek az oka, és lerántjuk a leplet erről a sok bonyodalmat okozó kettős betűről!

E kérdést feltevők „tisztánlátását” általában az zavarja meg, hogy sokszor olyan hangot hallanak anyanyelvi beszélőktől e betűnél, amelyet nem várnának az íráskép alapján, például [gy]-t, [dzs]-t vagy [zs]-t. Így aztán kételkedni kezdenek, hogy vajon tényleg jól hallották-e, amit hallottak, vagy talán valami hiba csúszhatott a leírt szövegbe, hiszen az iskolai spanyolórán (nem meglepően) egészen mást tanítanak. Megnyugtatok mindenkit: nem az olvasók hallásával van a baj! De kezdjük a legelején egy kis nyelvtörténettel és hangtannal.

A spanyol ll általában a latin -LL-ből származik,¹ illetve néhány gyakori szó elején a PL-, ritkábban a CL- vagy FL- hangzócsoportok egyszerűsödéséből (pl. lat. ĬLLA > ella ’ő [nőnem]’, CLAMĀRE > llamar ’hív’, FLAMMA > llama ’láng’, PLUVĬA > lluvia ’eső’),² és eredetileg egy hosszú lágyított („jésített”) l-nek felelt meg, mint amilyet itt hallunk a 🔈⁠Sevilla szóban. Régen így ejtették, ill. egyes nyelvjárásokban még ma is így ejtik a magyar ly-t, de pontosan ezt ejtjük – bár nem vesszük észre, ha nem figyelünk rá – pl. a tölgy, völgy szavainkban is. Jelölése a fonetikában [ʎ], vagyis egy fordított kis lambda.³ Az egyetlen baj ezzel csak az, hiába is tanítják így az iskolában, hogy ma már ezt a hangot a spanyol anyanyelvűek túlnyomó többsége nem ejti, vagyis nem tesznek különbséget az ll és a mássalhangzós y ejtése között (ne feledjük, hogy az y az [i] magánhangzót is jelölheti, például az y ’és’, soy ’vagyok’ szavakban). Tehát a legtöbb beszélő nyelvváltozatában azonosan hangzanak pl. a valla ’palánk’ és a vaya ’menjen’ vagy (indulatszóként) ’na!, nocsak!’ szavak, amelyeket éppen ezért írásban is gyakran kevernek.

Ebben a népdalegyvelegben gyönyörűen hallatszik az ll eredeti ejtésmódja
Nyelvészeti megközelítésből persze valójában nem arról van szó, hogy milyen betűt hogy ejtenek, hanem arról, hogy milyen betűk szolgálnak bizonyos hangok lejegyzésére, és miért éppen azok. Ha eddig követni lehetett a gondolatmenetet, akkor talán az is kiderült, hogy a latin [ll] a spanyolban [ʎ]-ként folytatódott, majd mára a nyelvváltozatok többségében beleolvadt az y betűvel jelölt [ʝ] hangba (ahogy a magyarban is eltűnt az ly és a j megkülönböztetése a kiejtésben). Ez utóbbi a magyar [j]-nél valamivel nyomatékosabban ejtett, valahol a [j] és a [gy] között lévő hang, olyasmi, mint a jöjjön szóban – persze csak ideális esetben, a valóság kicsit összetettebb, mint látni fogjuk.

Mielőtt azonban továbbmennénk, szükséges megmagyarázni egy fogalmat. Azokat a beszédhangokat, amelyek egymással szemben jelentésmegkülönböztetésre alkalmasak a szavakban, fonémáknak nevezzük. A magyarban nem mindegy például, hogy [hajó]-t vagy [hagyó]-t mondunk-e, mert ez a két hangsor mást jelent: vagyis a magyarban a [j] és a [gy] hang fonémák. Az ilyen ideális, jelentések megkülönböztetésére alkalmas beszédhangokat törtvonalak közé szokás tenni, ha azt kívánjuk jelölni, hogy fonémaértékűek, nem pedig csak kiejtett hangok: /j/ és /gy/.

Bolívia és Paraguay még széles körben őrzi az ll eredeti hangértékét. (Kép: La Paz, Bolívia. Forrás: Pixabay.com)

A magyarral szemben viszont a spanyolban – a kevés ll–y-megkülönböztető régiót leszámítva – ez az egyetlen zöngés „réshang” van, ezért kiejtésbeli megvalósulása többféle lehet, hiszen nincs szükség más hasonló hangoktól való megkülönböztetésére. Vagyis egy spanyol anyanyelvűnek teljesen mindegy, hogy ezt [j], [gy], [dzs], illetve [zs] vagy [s] (az utóbbi kettő leginkább Argentínában és Uruguayban jellemző, erről lehet a legjobban felismerni az argentin és az uruguayi akcentust) hangnak ejti-e a valós beszédben, mert ezek között ő „nem hall különbséget” – vagyis e hangok ugyanazt a fonémát jelentik, amelyet a szakirodalom /ʝ/-vel jelöl. Az egyazon fonémához tartozó kiejtésbeli változatokat pedig allofónoknak nevezzük: míg a magyarban a [j], [gy], [dzs], [zs] hangok mind külön fonémák (azaz /j/, /gy/, /dzs/, /zs/), addig a spanyolban ugyanezek a hangok egyetlen fonéma, a /ʝ/ allofónjai – ejtésváltozatai –, s ezt a fonémát írásban a ll vagy az y betű jelöli (ahogy a magyarban a /j/ fonémát a j vagy az ly).

Hogy mikor éppen hogyan ejtik a /ʝ/ fonémát, az nyelvjárástól és beszélőtől is függ, sőt, sokszor még egyazon beszélő is eltérően ejti a beszéd stílusától, érzelmi töltetétől függően. Nagy vonalakban azt lehet mondani, hogy általában szó elején, valamint [l] és [n] hangok után [gy] ~ [dzs], máskor – magánhangzók között – pedig inkább [jj]. A legjobb természetesen az, ha meghallgatjuk például a llamar, pollo, Sevilla és playa szavak kiejtését több anyanyelvi beszélőtől, különböző országokból!

A ll- kezdetű tőszavak eredete a spanyolban (Forrás: El Mexicano)

Végül egy írástörténeti érdekesség. Mivel az ll önálló hangot jelöl (ami abból is látszik, hogy szó is kezdődhet vele), 1803-tól egészen a 2010-es helyesírási reformig – akárcsak a ch – külön betűnek számított a spanyol ábécében (elle néven), amely az L után következett. 1999-től azonban a ll- és ch- kezdetű szavakat már az L és a C betűkhöz kellett sorolni a szótárakban és lexikonokban, a 2010-es akadémiai helyesírás pedig végleg törölte őket az ábécéből mint önálló betűket, arra hivatkozva, hogy ezek valójában nem betűk, hanem csak külön hangokat jelölő betűkapcsolatok (digráfok), ahogy például a gu és a qu is, amelyek mégsem számítottak soha az ábécé külön betűinek. (Ebben van is némi ésszerűség, hiszen például az angol sh vagy th sem külön betűk az angol ábécében csak azért, mert önálló hangokat jelölnek.)

Köszönet Varga Csabának és Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek a kiegészítésekért.

---

¹	Történeti tények utalnak arra, hogy az -LL- már magában a klasszikus latinban is palatalizált volt (ld. Cser András (2016): Aspects of the Phonology and Morphology of Classical Latin, 86).
²	A lat. lĕvāre > llevar nem releváns, ugyanis ez eredetileg levar alakban folytatódott, majd a ie kettőshangzót tartalmazó tőhangsúlyos alakok (lievo, lievas stb.) hatására alakult a szókezdő [l] a félhangzó „beolvadásával” [ʎ] hanggá.
³	A blogon használt magyaros átírásban [lʲ]. Más forrásokban, tananyagokban használják még az [lj] vagy [ly] jelöléseket is, ami nem túl szerencsés, mivel az [l]+[j] kapcsolat egy hosszú [j]-nek hangzik a spontán beszédben (pl. az éljen a legtöbb magyar ajkán [éjjen] és nem [éljen]), az ly ejtése pedig a mai többségi magyarban egyszerű [j].