Az ékezet, amely nem jelent semmit

Az első akadémiai helyesírás, 1741

A spanyol hangsúlyozásról és a hangsúlyjelölés szabályairól már részletesen írtam korábban, most pedig az írástörténeti vonatkozásairól szólnék röviden. Az talán kétségtelen, hogy a legtöbb helyesírási reform az ékezethasználatot érintette, és kiderül az is, hogy bizonyos szavakra ma már csak puszta megszokásból kerül ékezet az írott sajtóban, amely tulajdonképpen semmit sem jelöl.

A spanyolban a 16. századig egyáltalán nem használtak ékezetet, pedig akkor már több száz éve írott nyelv volt. A század közepétől már megjelent bizonyos szavakon a hangsúly jelzése céljából. A helyesírás szabályozásával legelőször a Spanyol Királyi Akadémia első értelmező szótára, a hatkötetes Diccionario de autoridades foglalkozott az első kötet (A–B: 1726) bevezetőjében Discurso proemial de la Orthographía de la Lengua Castellana („Előszó a kasztíliai nyelv helyesírásáról”) címmel, amelyben nem egészen másfél oldalt szentelt az ékezetek használatának és a hangsúlyjelölésnek.

E „szabályok” szerint a spanyolban kétféle ékezet létezett: a balra dőlő, más néven tompa vagy „nehéz” (grave: ` ) és a jobbra dőlő vagy éles (agudo: ´ ). Az előbbit csupán az a, e, o, u magánhangzókra tették, amennyiben azok önálló szavaknak feleltek meg, így à (elöljárószó), è (= y ’és’ kötőszó), illetőleg ò vagy ù (’vagy’ kötőszó). Minden más esetben, vagyis a hangsúly jelölésére az éles ékezetet használták, ahogy a modern helyesírásban is.

A rendszer nem volt túl következetes, és részben a latin szótagszabályokra épült. Például jelölni kellett a „három vagy több magánhangzót tartalmazó” másodéles szavak hangsúlyát, ha az utolsó előtti szótag „hosszú” volt (ami alatt a nyílt szótagot értették), pl. famóso, caballéro, apercebído. A mostani szabályokhoz hasonlóan jelölték a harmadéles szavak hangsúlyát – ez az egy dolog, ami máig nem változott –, de persze a korabeli „magyarázat” szerint erre azért volt szükség, mert az ilyen szavakban az „utolsó előtti szótag rövid” (természetesen a latinból következően), ezért nem lehet hangsúlyos. Jelölték továbbá az összes véghangsúlyos szó hangsúlyát, függetlenül a végződésétől, pl. autór, necesidád, vocál, amará. De ami az egészben a legviccesebb, hogy e hangsúlyjelölési „szabályokat” még maga a szótár sem tartotta be következetesen: számos esetben lemarad az ékezet olyan szavakról, ahova a megfogalmazottak szerint kellene.

Az első akadémiai helyesírás 1741-ben jelent meg Orthographía Española címmel (lenti kép), mindössze 15 évvel a Diccionario de autoridades első kötetét követően, de már lényegesen eltérő, a mai elvekhez sokkal közelebb álló szabályozást tartalmazott. A De los acentos, y notas para la pronunciacion („Az ékezetekről, és megjegyzések a kiejtéshez”) című fejezetében kiköti, hogy csak az éles ékezet használható, és már megfogalmazódik a takarékosság elve is az ékezethasználatot illetően:

Si hubiessemos de usar esta nota en todas las palabras, hariamos trabajosa la escritura, imponiendonos una dura ley: por esto ha discurrido la Academia fixar reglas de Orthographía, que, excusando la multiplicidad de los acentos, se establezcan solo en las voces, que los necesiten.

„Ha az összes szón használnunk kellene ezt a jelet, fáradságos munkává tennénk az írást, kemény szabályt magunkra róva: ezért folyamodott az Akadémia helyesírási szabályok rögzítéséhez, hogy kibújván az ékezetek sokasága alól, csak azokra a szavakra kerüljenek, amelyeknél szükséges.” Az alábbi fontosabb elveket fogalmazta meg a hangsúly jelölésére (leegyszerűsítve):

• az egy szótagú szavak hangsúlyát soha nem kellett jelölni,
• a harmadéles szavak hangsúlyát mindig jelölni kellett,
• a másodéles szavakét jelölni kellett -i, -u és mássalhangzós (kivéve -s) végződés esetén,
• a véghangsúlyos szavaknál akkor kellett jelölni, ha -a, -e, -o vagy -s a végződésük,
• jelölni kellett a hangsúlyos i és u magánhangzókat, ha a, e, o mellett állnak, mivel ilyenkor külön szótaghoz tartoznak.

Noha nem mindenre adott a mai szemléletnek megfelelő egyértelmű és logikus magyarázatot, ez már nagyon közel állt a modern helyesírási normákhoz (persze maga a mű szintén nem tartotta be következetesen a saját szabályait). Ami viszont érdekes újítás volt – bár alkalmazása nem tartott túl sokáig –, hogy bevezette a circumflexet vagy „kalapos” ékezetet (^), ám ezzel nem a hangsúlyt kellett jelölni, hanem az előtte álló betű(kapcsolat) hangértékét! Így ^ került ch és az x betűket követő magánhangzóra, ha azok a [k], illetve [ksz] hangokat jelölték, nem pedig a [cs]-t és a [ch]-t: chârácter ’karakter’, chôro ’kórus’ (ma: carácter, coro), ill. exâmen ’vizsga’, exêquias ’végső tiszteletadás’.

Az ékezethasználat ezután több reformon ment keresztül, még inkább kihasználva a gazdaságosság elvét, vagyis „ne kelljen semmit sem jelölni feleslegesen”. Így például 1959-ben eltörölték az ékezetet a fue ’volt’, fui ’voltam’, dio ’adott’ és vio ’látott’ igealakokról: az egyszerűsítést az indokolta, hogy ezek a szavak egy szótagúak és kettőshangzóval ejtődnek, tehát nincs mit jelölni rajtuk.

Az 1999-es akadémiai helyesírás további egyszerűsítéseket vezetett be: rögzítette, hogy a zárt+nyílt magánhangzó (i/u+a/e/o) és a két zárt magánhangzó (iu, ui) kombinációi a helyesírás szempontjából mindig kettőshangzóknak minősülnek, függetlenül attól, hogy a hangsúlytalan i vagy u szótagalkotó-e egyes nyelvváltozatokban, így nem ajánlott ékezettel írni az olyan alakokat, mint pl. crie (crié) ’neveltem’, guion (guión) ’kötőjel’, hui (huí) ’menekültem’, rio (rió) ’nevetett’, meghagyva azonban a beszélőknek a szabadságot, hogy továbbra is írhatják ékezettel, ha nem kettőshangzóval ejtik őket. Hasonlóképpen eltörölte a kötelező ékezetet a sólo ’csak’ határozószóról (amelyet a solo ’egyedüli, magányos’ melléknévtől való megkülönböztetésre használtak), és az önállóan használt mutató névmások hím- és nőnemű alakjairól (este, esta, estos, estas; ese, esa, esos, esas; aquel, aquella, aquellos, aquellas) is, azzal a kikötéssel, hogy kétértelműség esetén továbbra is használandó.

Az Akadémia legújabb, 2010-es helyesírása azonban az 1999-ben bevezetett reformokon még tovább szűkített, végleg eltörölve az ékezetet a helyesírásilag kettőshangzónak minősülő magánhangzó-kombinációt tartalmazó egy vagy két szótagú szavakról (crie, guion, hui, rio stb.). E racionalizálásra azért volt szükség a helyesírás szabályozói szerint, mert az ékezet minden esetben a hangsúlyt hivatott jelölni, nem pedig azt, hogy egy szó hány szótagú; vagyis például a guion hangsúlya – akár [gi-ón], akár [gjón] a valós ejtése – mindkét esetben az [o]-ra esik, tehát felesleges jelölni azt. Ugyanezen megfontolásból szintén eltörölte az opcionális ékezetet a solo (sólo) határozószón és az önállóan használt mutató névmásokon, mivel nincs milyen hangsúlytalan alakoktól megkülönböztetni őket (a solo melléknévként is hangsúlyos, ahogy a jelzői szerepű mutató névmások is): tulajdonképpen az ilyen ékezetnek csak „kényelmi funkciója” volt az írásban, de nem jelentett semmit. Másfelől, a kétértelműség a solo esetében eleve nagyon ritka és kivételes esetekben állhat csak fenn, amit más módon is ki lehet küszöbölni, úgymint megfelelő írásjelek vagy rokon értelmű szavak (pl. solamente, únicamente) használatával.

Ugyanitt említendő, hogy az ún. jelentésmegkülönböztető ékezet (tilde diacrítica) az elnevezése ellenére szintén a hangsúlyt jelöli, csak nem a helyét, hanem a tényét: vagyis azonos alakú (egy vagy két szótagú), de hangsúlyosan ejtett (és más jelentésben használt) szavakat jelölnek vele, megkülönböztetve így őket hangsúlytalanul használt párjuktól (pl. sí ’igen’ és si ’ha’). Az elsődleges szerep tehát itt is a hangsúly jelöléséé, amelyből a jelentéskülönbség következik. Ezért nem különböztetik meg ékezettel egymástól például a ve (→ir) ’menj’ és ve (→ver) ’lát/láss’ igealakokat, hiszen mindkettő hangsúlyos; viszont megkülönböztetik a sé (→saber) ’tudom’ vagy sé (→ser) ’legyél’ igealakokat a hangsúlytalanul használt se névmástól.

Mindazonáltal a nyomtatott sajtóban nagyon sokan máig ragaszkodnak a hagyományokhoz, és nem követik az akadémiai helyesírás egyszerűsítéseit. Ennélfogva még mai újságokban, magazinokban is találkozhatunk bőven a fué, guión, sólo stb. írásmódokkal, és nem ritka a mutató névmások ékezése sem, olykor teljesen következetlenül, még jelzői szerepben is.