Az Ágnes és az Inés közt

Ágnesek? (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Azt talán mindenki tudja, hogy az Inés [inész] az Ágnes spanyol megfelelője, és biztos sokan azzal is tisztában vannak, hogy a spanyolból ez sok más nyelvbe is bekerült; többek között a magyarba is, ahol (a spanyol ejtés- és írásmódtól eltérően) Inez alakban honosodott meg. Ágnes neve napjához közeledvén, olvasónk, Nóra – aki egyébként nyelvész – a következő izgalmas kérdéssel keresett meg:

Odáig mindenki eljut, hogy az Inés az Agnes változata. Ez utóbbi a G[örög] hagnos ’tiszta, szűz’ > (G Hagnes ’a hagnos tőből kialakult nevek valamelyikének becézése a görögben’) > L[atin] agnes. Majd egy huszárvágással az Inés, Ines, Inez mindenütt a spanyol Inés átvétele. Ez pedig a L Agnes változata. De hogy a kettő közt mi történt...

Mindenekelőtt el kell mondjam, hogy egy másik népszerű – sőt, talán a legnépszerűbb – etimológia szerint az Agnes/Ágnes/Inés a latin AGNUS ’bárány’ szóból származik. Ez azonban hangtanilag nehezen elképzelhető, két okból is. Az egyik az, hogy az újlatin nyelvekben a névszóknak az eredetileg tárgyesetű alakja folytatódik (néhány speciális kivétellel, mint például DĔUS > Dios ’Isten’), az pedig az AGNUS esetében AGNUM, amely a spanyolban *Año alakot eredményezett volna (amely ráadásul egybeesne az ANNUM-ból származó año ’év’ főnévvel, így ’bárány’ jelentésben egy másik szó, a cordero használatos). De tegyük fel, hogy a nevek is a különös esetek közé tartoznak, és az alanyesetű alakból származik (vö. CÁRŎLUS > Carlos): sok különbség nincs, mert így viszont *Años lenne. Inkább a másik ok a sorsdöntő, amely a hangsúlyról szól: a spanyolban ugyanis egy ilyen latin szó sosem válik véghangsúlyossá.

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Mint a fentiekből kiderül, a latin AGNUS-ból való származtatás kizárható, noha utólag ezzel a latin szóval összefüggésbe is hozták (de ez a része minket most nem érdekel). Marad tehát a görög eredet, és itt jegyezném meg, bár Nóra átírásából ez nem derül ki, hogy az ógörög hagnósz (ἁγνός) bizony véghangsúlyos. Egyes források szerint nem is ennek egyik becézett formájából származik a név, hanem egyenesen a nőnemű alakból, amely hagné (ἁγνή).

A kérdés legérdekesebb része viszont az, hogy hogyan lett az [agnész]-ből Inés a spanyolban, vagyis – olvasónkat idézve – „a kettő közt mi történt”. Bár a magyarázat egyszerű, megértéséhez következzék röviden egy kis történeti hangtan. A latin -GN- csoport – hiszen természetesen a görög szavak is a beszélt latinon keresztül kerültek az újlatin nyelvekbe – a spanyolban (persze a franciában és az olaszban is) rendszerint [ny]-ként folytatódott: LĬGNA > leña ’tűzifa’, PUGNU > puño ’ököl’ stb. Ennek az az oka, hogy a latinban ez nem [gn]-nek hangzott, ahogy ma olvassuk, hanem [ŋn]-nek, amelyben az első mássalhangzó egy veláris n volt, olyan, mint a hang szó n-je. Ha megpróbáljuk ezt a hangzócsoportot kiejteni, észrevehetjük, hogy képzésében nem sok választja el az [ny]-től – egy köztes lépés valószínűleg a [jn] lehetett, amikor a beszélők elkezdték ezt „lazábban” ejteni.

Ugyanakkor a vallási eredetű nevek általában ún. „félkultizmusok” (semicultismos), vagyis a szókincs egy olyan rétegéhez tartoznak, amelynél a művelt/vallási nyelvhasználat befolyása miatt nem változik meg annyira a hangalakjuk, mint más örökölt, hétköznapi szavaknak. Mindennek ismeretében a név fejlődési sora nagy biztonsággal kikövetkeztethető: Agnés > Ainés > Inés. (Bár az Inés névalak majdnem egy századdal előbbről, már 1210-től dokumentált a történeti korpuszban, az Ainés változat is előfordul egy 1303-ból származó cserelevélben.) Elképzelhető az is, hogy az első magánhangzó lekopásához téves összetételi elemzés vezetett (a _ összevonást jelöl): *a_Ainés > a Inés ’Ágnest, Ágnesnek’, esetleg doña_Ainés > doña Inés ’Ágnes asszony’ stb. Sőt, elvben lehetséges az [ai̯] > [e] > [i] gyengülés is.