A spanyol hangsúly

Tartalomjegyzék A szóhangsúly természete és eredete a spanyolban Általános hangsúlyozási szabályok (Reglas generales de acentuación) A hiátusképző hangsúly jelölése A -mente végű határozószók hangsúlya A jelentésmegkülönböztető ékezet (Tilde diacrítica) Többféleképpen hangsúlyozható szavak Ékezethasználat a nagybetűkön

✖

Korábban már több témában is foglalkoztam érintőlegesen a hangsúllyal, most azonban kicsit elmélyedünk a részletekben. Alapvetően két dolog köré épül a mai cikk: az egyik a hangsúlyozás, amely a fonológia területe; a másik pedig a hangsúly jelölése, amely már a helyesírás témakörébe tartozik. A kettő persze elválaszthatatlan egymástól, ha az írott szöveget vesszük alapul.

Mindjárt a legelején érdemes megpróbálkozni annak meghatározásával, hogy mi is a hangsúly (ugyanis nem biztos, hogy ez minden nyelvtanuló számára teljesen egyértelmű). Azon nyelvekben, ahol ez értelmezhető (hiszen nem mindegyik nyelv jellemzője a hangsúly), a szavak nem minden szótagját ejtik ugyanolyan akusztikai jellemzőkkel (hangerősséggel, hangmagassággal stb.), hanem az egyik szótag e jellemzők valamelyikében – vagy egyszerre több vonásában is – kiemelkedik a többi közül, ami abban nyilvánul meg például, hogy a többihez képest az adott szótagot erősebben, azaz nagyobb hangerővel (nyomatéki hangsúly), vagy magasabb hangon (zenei hangsúly) ejtik. Azokban a nyelvekben, amelyekben a magánhangzók hosszúságának önmagában nincs megkülönböztető szerepe, a hangsúlyhoz a szótag megnyúlása is társulhat. Ezenkívül létezik ún. dallamhangsúly is, amelynél az is számít, hogy a hangsúlyos szótagot milyen hanglejtéssel és hangmagassággal ejtjük – ennek számos nyelvben jelentésmegkülönböztető szerepe lehet (ezek az ún. tonális nyelvek) –, de nem érdemes elveszni ennek részleteiben, hiszen a témánkat nem érinti.

Ahogy az épületből a tornyok, a hangsúlyos szótag is kiemelkedik a szóból.

A szóhangsúly – nyelvtől függően – lehet kötött, illetve „szabad”, azaz változó helyű. A kötött hangsúly azt jelenti, hogy a szavakon belül mindig ugyanarra a szótagra esik (amiből viszont az is következik, hogy az ilyen nyelvekben nincs a szóhangsúlynak jelentésmegkülönböztető szerepe): a magyar például kötött hangsúlyú nyelv, hiszen a szavaknak mindig az első szótagját hangsúlyozzuk. A „szabad” hangsúlyú nyelvekben a hangsúly helye változó, és jelentések megkülönböztetésére is alkalmas lehet: az újlatin nyelvek is idetartoznak (a kötött hangsúlyú francia kivételével), vagyis minden szónak van egy saját, más néven lexikális hangsúlya.

A szóhangsúly természete és eredete a spanyolban

A spanyol hangsúly (acento prosódico) természetére nézve elsődlegesen zenei (a hangsúlyos szótagot magasabb hangfekvéssel ejtik), amelyet másodlagosan a szótag enyhe megnyúlása, ill. nagyobb hangerővel történő ejtése (nyomaték) kísér. E jellemzők mértéke nyelvjárásonként is változhat, továbbá a beszéd érzelmi telítettségétől és stílusától is függ. Ezen túlmenően a spanyol szóhangsúly változó helyű, és jelentésmegkülönböztető szerepe lehet.

Egy másik kérdés, ami egy tanulóban vagy érdeklődőben felmerülhet, a hangsúly eredete, főleg egy szabad hangsúlyú nyelvnél, vagyis hogy „miért pont arra a szótagra esik”, amelyikre. Erre a válasz viszonylag egyszerű: azért, mert már a latinban is arra a szótagra esett. A valóság persze ennél valamivel bonyolultabb, hiszen ahogy a nyelvek folyamatosan változnak, a hangsúly helye is változhat, sőt, az egész hangsúlyrendszer is teljesen átalakulhat (a kutatók azt feltételezik pl. bizonyos latin hangváltozások alapján, hogy valamikor a latin nyelv őskorában a hangsúly mindig az első szótagra esett, ahogy a magyarban).

A latinban a hangsúly az utolsó három szótag valamelyikére eshetett a szavakban, amit azonban szigorú szabályok határoztak meg:

• az utolsó előtti szótagra esett, ha az „nehéz” szótag volt, azaz hosszú magánhangzót tartalmazott vagy mássalhangzóra végződött (a hangsúly aláhúzással jelölve): pl. ARĒNA ’homok’, CONVĔXUS ’domború’ (vö. sp. arena, convexo);
• a szó végétől számított harmadik szótagra esett, ha az utolsó előtti szótag „könnyű” volt, vagyis rövid magánhangzóra végződött: pl. CONCĂVUS ’homorú’ (vö. sp. cóncavo);
• az utolsó szótagra esett, ha a szó eredetileg az utolsó előtti szótagon hangsúlyos, rövidült alak volt: pl. ADHŪCE > ADHŪC ’még’ (vö. sp. aún); ILLĪCE > ILLĪC ’ott’ (vö. sp. allí); AMĀVIT > AMĀT vagy AMĀUT ’szeretett’ (vö. sp. amó) stb. – ez azonban csak kevés szóalakot érintett.

Azt lehet tehát mondani, hogy a latinban a hangsúly helye csupán az utolsó előtti szótag „nehézségétől” (hagyományosan: „hosszúságától”) függött, ami viszont a jelentést nem befolyásolta, vagyis ebből a szempontból a latin kötött hangsúlyú nyelv volt. (A nyelvészek vitatkoznak azon, hogy a spanyolban van-e jelentősége az utolsó előtti szótag zártságának a hangsúlyozás szempontjából, vagyis lehetne-e elméletben egy olyan spanyol szó harmadéles, amelynek utolsó előtti szótagja zárt. A mai spanyolban ilyen szavak csak idegen helységnevek lehetnek, pl. Ámsterdam. Kitalált spanyol szavakkal végzett kísérletek azonban mégsem támasztották alá meggyőzően e szabály működését.)

Az ún. „három szótagos keret” (ventana de las tres sílabas) törvényszerűség szerint a hangsúly csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet a nem összetett szavakban. (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből talán rögtön érthető az is, hogy miért van mégis a spanyolban viszonylag sok véghangsúlyos szó: azért, mert az utolsó szótag vagy magánhangzó eltűnt a szó végéről. Így pl. míg a latin CANTĀRE ’énekelni’ ige hangsúlya az utolsó előtti szótagra esett, spanyol folytatása, a cantar hangsúlya is valójában ugyanarra a szótagra esik, mint a latinban, csak éppen a spanyolban ez már az utolsó szótag, mert a szó végi magánhangzó lekopott. Hasonlóképpen az is előfordul, hogy az eredetileg harmadéles (a hátulról számított harmadik szótagon hangsúlyos) latin szó másodélessé válik, mert az utolsó előtti szótag az őt alkotó hangsúlytalan rövid magánhangzó – általában [i] vagy [u] – kiesése következtében eltűnik: pl. ASĬNU > asno ’szamár’, OCŬLU > ojo ’szem’.

A hangsúly helye tehát abszolút értelemben véve a spanyolban is ugyanott maradt, ahol a latinban volt, csupán a szótagok száma változott meg. A következőkben megnézzük, hogy a spanyol szavak milyen hangsúlyozási csoportokba tartoznak, és mikor kell hangsúlyukat írásban jelölni.

Általános hangsúlyozási szabályok (Reglas generales de acentuación)

E fejezet tárgya a szavak hangsúly helye szerinti csoportosítása, valamint az, hogy az egyes hangsúlyozási csoportokba tartozó szavakban mikor kell a hangsúly helyét írásban is jelölni.

Csakúgy, mint a latinban, a spanyol szavak hangsúlya is – kétfajta kivételtől eltekintve – csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet, a hangsúlyt tehát mindig a szó végéhez kell viszonyítani (az egyszerűség kedvéért „szó” alatt itt a leírt szót értjük). Ezek után magától értetődik, hogy az egy szótagú szavak csak hangsúlyosak vagy hangsúlytalanok lehetnek, a két szótagúaknak pedig nyilván csak az első vagy az utolsó szótagja lehet hangsúlyos, tehát nem lehetnek harmadélesek.

E szabály alól két szótípus képez kivételt: az egyik a legalább két hangsúlytalan névmási simulószót tartalmazó igealakok, amelyek hangsúlya eshet a szó végétől számított negyedik vagy ötödik szótagra is; a másik pedig a melléknevekből képzett -mente (< lat. MENTE ’ésszel, módon’) végű határozószók, amelyekkel a későbbiekben külön foglalkozom. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy egyik sem igazi kivétel, mivel ezek valójában – alaktanilag – több szóból álló kifejezések, amelyeket csak a helyesírási konvenciók miatt írunk egybe.)

A hangsúly írásbeli jelölésének szabályai – ahogy az összes helyesírási szabály – egyezményesek, és a különböző szótípusok hangsúlyozásának statisztikai gyakoriságán alapulnak: vagyis akkor nem jelölik egy szó hangsúlyát, ha az megegyezik az azonos típusú szavak többségének hangsúlyozásával. Ez alapján a spanyol szavakat négy hangsúlyozási csoportba sorolják, amelyek az alábbiak.

• A másodéles, tehát az utolsó előtti szótagon hangsúlyos szavak (spanyolul palabras llanas vagy graves, vagyis ’sima’ vagy ’súlyos’ szavak, görögös szóval palabras paroxítonas), amelyek a leggyakoribbak. Hangsúlyukat akkor nem jelölik, ha magánhangzóra, ill. magánhangzót követő n-re vagy s-re végződnek; minden más végződés esetén jelölik. Ebbe a hangsúlyozási csoportba tartoznak pl. a casa ’ház’, libros ’könyvek’, cantaron ’(ők) énekeltek’, carácter ’jelleg’, útil ’hasznos’, césped ’gyep, pázsit’, Pérez, álbum ’album’, clímax ’tetőpont’, bíceps ’felső karizom’ szavak.
• A végéles vagy véghangsúlyos szavak (palabras agudas vagy oxítonas), melyek hangsúlyát csak akkor jelölik, ha magánhangzóra, magánhangzót követő n-re vagy s-re végződnek. A másodéles szavaknál jóval ritkábbak, számuknak körülbelül felét teszik ki. Ilyenek pl. a libertad ’szabadság’, escritor ’író’, español ’spanyol’, audaz ’vakmerő’, amé ’szerettem’, vivís ’éltek/élsz’, común ’közös’ szavak.
• A harmadéles, vagyis a szó végétől számított harmadik szótagjukon hangsúlyos szavak (palabras esdrújulas vagy proparoxítonas). Hangsúlyukat mindig jelölik, és a véghangsúlyos szavaknál is ritkábban fordulnak elő, legynagyobb részük művelt eredetű. Idetartoznak pl. a következők: espíritu ’lélek’, cantábamos ’énekeltünk’, hábitat ’élőhely’, éxito ’siker’.
• A negyed- és ötödéles szavak (palabras sobresdrújulas vagy superproparoxítonas), vagyis azok, amelyek hangsúlya a szó végétől számított harmadik szótagnál előrébb esik. Kizárólag két vagy három névmási simulószóval ellátott igealakok lehetnek (az utóbbiak a beszélt nyelvben szinte egyáltalán nem fordulnak elő). Hangsúlyukat természetesen mindig jelölni kell: pl. cántamela ’énekeld el nekem [azt a dalt]’, diciéndoselo ’mondván neki(k) [azt]’ (negyedélesek); ill. pl. imagínatemela ’képzeld csak el nekem [azt]’ (ötödéles). Ezek az alakok valójában nem is szavak, hanem egyezményesen egybeírt szószerkezetek.

Ha a szóhangsúly kettős- vagy hármashangzóra esik és a fenti szabályok szerint jelölni is kell, akkor az ékezet mindig a nyílt magánhangzóra (a, e, o) és nem a félhangzóra kerül (ami nem biztos, hogy magától értetődő, pl. az ógörögben a kettőshangzók második tagja kapta a hangsúlyt jelölő ékezetet akkor is, ha az volt a félhangzó): pl. triángulo ’háromszög’, entiéndeme ’érts meg’, biólogo ’biológus’, acuático ’vízi’, huérfano ’árva’, continuó ’folytatta’, báilale ’táncolj neki’, péinate ’fésülködj meg’, óigame ’idehallgasson’, náutico ’hajózási, vízi’, farmacéutico ’gyógyszerész’, estudiáis ’tanultok’, continuáis ’folytatjátok’. A két zárt magánhangzó (i, u) alkotta kettőshangzók esetén pedig a második magánhangzó kapja az ékeztet: pl. veintiún ’huszonegy’ (hímnemű főnév előtt), cuídate ’vigyázz magadra’. (Fontos, hogy helyesírási szempontból minden olyan magánhangzócsport kettőshangzónak számít a spanyolban, amelynek egyik tagja i vagy u, függetlenül attól, hogy a valóságban egy vagy két szótagban ejtik-e azt; pl. a veintiún alakban csak az [ei̯] igazi kettőshangzó, míg az [i.u] esetében szóhatár van.)

Ha magánhangzó+n/s végződésű véghangsúlyos főnév vagy melléknév többes számba kerül, az -es végződés következtében másodélessé válik (mivel a hangsúly az eredeti helyét megőrzi), így ékezetét elveszti: pl. canción/canciones ’dal/dalok’, común/comunes ’közös/közösek’, interés/intereses ’érdek/érdekek’, francés/franceses ’francia/franciák’. Amennyiben viszont egy magánhangzó+n-re végződő másodéles főnév kapja meg a többes szám -es jelét, harmadélessé válik, tehát ékezetet kap: examen/exámenes ’vizsga/vizsgák’, volumen/volúmenes ’kötet/kötetek’.

Létezik egy pár, -r/-n végződésű másod-, ill. harmadéles szó, melyek hangsúlya többes számban egy szótaggal „odébb ugrik”. Ilyenek a carácter/caracteres ’jelleg/jellegek’, régimen/regímenes ’rendszer (rezsim) / rendszerek (rezsimek)’, espécimen/especímenes ’minta, példány / minták, példányok’. Mondhatnánk, hogy ezek a szavak „kivételek” a hangsúlyozás szempontjából, ám valójában csak a carácter/caracteres az. Ha felidézzük a fejezet elején leírtakat, akkor tudjuk, hogy az egyszerű spanyol szavak hangsúlya csak az utolsó három szótagra eshet, tehát a régimen → regímenes, espécimen → especímenes szavakban, mivel egyes számban eleve harmadélesek, a hangsúlyvándorlás kötelező. Az egyetlen valódi kivétel tehát a carácter → caracteres, amelynél semmi sem indokolná a hangsúlyugrást, hiszen a többes számú alak csak harmadéles lenne – itt egyszerűen a latin alakok eredeti hangsúlyozásuk (character – charactēres) megtartásával való átvételéről van szó.

A táblázatban azt láthatjuk, mikor jelölik a spanyol szóhangsúlyt és mikor nem (Forrás: El Mexicano)

Sajnos túl egyszerű lenne azonban az élet, ha az itt leírt általános szabályokkal az egész témát elintézhetnénk. Vannak ugyanis „különleges” szabályok is, melyekkel szintén foglalkozni kell. A továbbiakban ezekről lesz szó.

A hiátusképző hangsúly jelölése

A hangsúlyozás előző részben leírt általános szabályaitól függetlenül minden esetben jelölni kell a szóhangsúly helyét, ha az a kiejtésben [a], [e] vagy [o] magánhangzó környezetében (előtte vagy utána) lévő [i] vagy [u] hangra esik (pl. día ’nap’, leí ’olvastam’, río ’folyó’, búho ’bagoly’, prohíbe ’megtilt’). Erre a szabályra abból a megfontolásból van szükség, hogy az írott formából kiderüljön a hangsúlyos [i] vagy [u] szótagalkotó mivolta, vagyis az, hogy nem képez kettőshangzót a mellette lévő magánhangzóval, ami szintén jelentésmegkülönböztető lehet. Leginkább a következő három példán keresztül lehet megmutatni, miért is fontos ez:

• continuo ’folyamatos’ vs. continúo ’folytatom’: mindkét szó magánhangzóra végződik és másodéles, tehát a „hangsúlyozás általános szabályai” szerint nem kellene a hangsúly helyét jelölni. Igen ám, viszont az első szó három szótagú, kettőshangzóval a végén /con.ti.nuo/, a második viszont négy szótagú, és a két utolsó magánhangzója eltérő szótagokhoz tartozik, tehát hiátust alkot /con.ti.nu.o/. E két szó jelentését tehát a szótagok száma és a hangsúly helye együttesen különbözteti meg, s ez a megkülönböztetés írásban mindössze egyetlen ékezeten múlik.
• secretaria ’titkárnő’ vs. secretaría ’titkárság’: teljesen hasonló a helyzet, mint az előző példánál, vagyis mindkét szó másodéles és magánhangzóra végződik. Az első négy szótagú, kettőshangzóval a végén: /se.kre.ta.ria/, a második öt szótagú, hiátussal a végén: /se.kre.ta.ri.a/. Szintén csak egy ékezet különbözteti meg őket.
• rio ’nevetett’ vs. río ’folyó’: itt az első szó ejthető egy vagy két szótagúként is, az utóbbi esetben véghangsúlyos: /rio/ vagy /ri.o/, a második viszont két szótagú és másodéles /ri.o/.

A fentiekhez érdekességképpen megjegyzendő, hogy pl. a portugálban (és a katalánban is) más elvek vonatkoznak a hangsúly jelölésére: a szó végi -ia, -io, -ua magánhangzócsoportok „alapértelmezés” szerint két szótagot alkotnak és az első hangra esik a hangsúly: /i.a/, /i.o/, /u.a/, pl. alegria /a.le.gri.a/ (vö. sp. alegría); vagyis az ilyen portugál szavaknak éppen akkor jelölik a hangsúlyát, ha az nem a végződésben lévő i vagy u magánhangzóra, hanem az előtte lévő szótagra esik (vö. pl. sp. agua és port. água ’víz’; sp. propio és port. próprio ’saját’ stb.).

A -mente végű határozószók hangsúlya

Ahogy írtam fentebb, külön kell foglalkoznunk a melléknevek nőnemű alakjából képzett, -mente végű határozószókkal. Ezek külön elbírálás alá esnek, mivel nem lehet a hangsúlyozás általános szabályai szerint elemezni őket. Mégpedig azért nem, mert két lexikális hangsúllyal is rendelkeznek, hiszen valójában két szóból álló, de egybeírt határozói kifejezések: pl. fácilmente ’könnyen’ < lat. FACILE MENTE ’könnyű értelemmel’ (a latin MENTE a nőnemű MENS, MENTIS ’értelem, ész, lélek, szándék’ főnév – vö. sp. mente ’ész, értelem, szellem’ – határozói esete volt, amely az előtte álló melléknévvel határozói szókapcsolatot alkotott).

Olyan összetett szavakról van tehát szó, amelyeknek mindkét tagja hangsúlyos. Rájuk az a különös szabály vonatkozik, hogy amennyiben a melléknév hangsúlyát az általános szabályok szerint jelölni kell, úgy az ékezet az összetételben is megőrződik: cortésmente ’udvariasan’, difícilmente ’nehezen’, últimamente ’az utóbbi időben’ stb. (Abban nem teljes az egyetértés, hogy a két hangsúly közül melyik az erősebb: a legújabb leírások szerint a beszélők inkább a -mente szót hangsúlyozzák, régebben viszont éppen fordítva gondolták.)

A jelentésmegkülönböztető ékezet (Tilde diacrítica)

Az eddigiekben a hangsúlynak csak a helyéről volt szó, ill. arról, hogy ezt mikor jelöli a helyesírás. A spanyolban viszont van a szavaknak egy szűk csoportja, amelyeknél nem a hangsúly helye számít, hanem az különbözteti meg őket, hogy hangsúlyosak-e egyáltalán a beszédben, vagy sem. Többnyire valamilyen nyelvtani szerepet betöltő, egy vagy két szótagú, azonos alakú szópárok (ún. funkciószavak) tartoznak ide, amelyek jelentése attól függ, hogy hangsúlyosan vagy hangsúlytalanul használjuk őket. E szópárok hangsúlyosan használt alakjait ékezettel különböztetik meg a hangsúlytalantól, amelynek neve spanyolul tilde diacrítica, azaz ’jelentésmegkülönböztető ékezet’. Az alábbi szópárok tartoznak ide:

• aun és aún – az első egy szótagú és kettőshangzóval ejtik, a második két szótagú és hangsúlyos [u]-val ejtik, mindkettő forrása a latin ADHŪC ’még’. A spanyolban is ugyanazt jelentik, mint a latinban, azzal a különbséggel, hogy az első alakot ellentétes kötőszóként használják ’még ha’, ’bár’ jelentésben (=aunque), a másodikat pedig (idő)határozóként.
• de és dé – az első elöljárószó, amely valaminek a valamihez való mindenféle viszonyát (származást, módot, birtokot stb.) fejezi ki, forrása az azonos latin DĒ elöljárószó; a második a dar (< lat. DARE) ’adni’ ige kötőmódú jelen idejének egyes szám első (< lat. DEM), ill. harmadik (< lat. DET) személyű alakja: ’hogy én adjak’, ill. ’hogy ő adjon’.
• el és él – az első a hímnemű egyes számú határozott névelő – ill. a nőnemű is a hangsúlyos [a]-val kezdődő főnevek előtt –: ’a, az’; a második pedig hímnemű, egyes szám harmadik személyű (alany- és elöljárós esetű) hangsúlyos személyes névmás: ’ő’. Mindkettő forrása a latin ĬLLE (hangsúlyos [a]-val kezdődő főnév esetén az ĬLLA) mutató névmás.
• mas és más – az első ellentétes kötőszó, jelentése ’ám, azonban’; a második jelentése ’inkább’ (középfokképző), ill. ’több(et)’ (a mucho középfokaként). Mindkettő a latin MAGIS ’inkább’ szóra vezethető vissza.
• mi és mí – az első a mío, mía (< lat. MĔU, MĔA) rövidülése, hangsúlytalan birtokos melléknév, amely a birtokot megelőzi: ’az én ...-m’; a második a yo ’én’ személyes névmás elöljárós esete, forrása az eredetileg részes esetű latin MIHI, MĪ.
• se és sé – az első hangsúlytalan személyes névmás, amely egyéb funkciókat is betölt, az azonos latin SĒ ’magát, magának’ névmásból; a második a saber ’tudni’ ige kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyű alakja: ’tudok’; ill. szintén a ser létige felszólító módjának egyes szám második személye: ’legyél’.
• si és sí – az első a ’ha’ jelentésű feltételes kötőszó, az azonos latin SĪ szóból; a második pedig az ’igen’ jelentésű határozószó, melynek forrása a latin SĪC [EST] ’úgy van’ (vagy szintén lehet a se névmás elöljárós esete, a latin SIBI, *SĪ alakból, de mivel ez nem fordulhat elő ugyanott, ahol a si, így nem okozhat félreértést).
• te és té – az első hangsúlytalan személyes névmás, a tú (< lat. TŪ) ’te’ tárgy- és részes esete: ’téged, neked’, forrása az azonos latin TĒ ’téged’; a második hímnemű főnév ’tea’ jelentéssel, kínai jövevényszó.
• tu és tú – az első a tuyo, tuya (< lat. TUU, TUA) rövidült alakja, hangsúlytalan birtokos melléknév, amely a birtok előtt áll: ’a te ...-d’; a második alanyesetű hangsúlyos személyes névmás az azonos latin TŪ ’te’ szóból: ’te’.
• hangsúlytalanul használt vonatkozó és hangsúlyosan használt kérdő/felkiáltó névmások: como ’ahogy, amilyen, mint’, cual, cuales ’amely(ek)’, cuando ’amikor’, cuanto ’amennyire, amennyivel’, cuanto, cuanta, cuantos, cuantas ’ahány’, donde ’ahol’, que ’ami, aki, hogy, mint’, quien, quienes ’aki(k)’ és cómo ’hogyan, milyen’, cuál, cuáles ’melyik, mely(ek), mi’, cuándo ’mikor’, cuánto ’mennyire, mennyivel’, cuánto, cuánta, cuántos, cuántas ’hány, mennyi’, dónde ’hol’, qué ’mi, miféle, milyen’, quién, quiénes ’ki(k)’ stb.

Hagyományosan szintén ékezettel különböztették meg egymástól a solo ’egyedüli, magányos’ melléknevet és a sólo (solamente) ’csak, egyedül’ határozószót, továbbá a jelzői és a névmási funkcióban használt mutató névmásokat (pl. Este libro es más caro que ése ’Ez a könyv drágább, mint az’, Esa casa es tan grande como aquélla ’Az a ház ugyanolyan nagy, mint az ott’ stb.). Ezt azonban az 1999-es akadémiai helyesírás már csak a félreérthető szövegkörnyezetre írta elő, a 2010-es helyesírási reform óta pedig az utóbbi esetben is opcionális.

Többféleképpen hangsúlyozható szavak

Végül szólni kell még azokról a szavakról is, melyeknek két hangsúlyozási változata is lehetséges. Ez természetesen nem változtatja meg az ilyen szavak jelentését. Bizonyos esetekben nyelvjárásfüggő, hogy mikor melyik alakot használják, de ugyanazon a területen is előfordulhat ingadozás. Idetartozik pl. a vídeo vagy video ’videofelvétel’ (az előbbit Spanyolországban, az utóbbit Latin-Amerikában használják), az ibero vagy íbero ’ibér’, az icono vagy ícono ’ikon’, a Rumanía vagy Rumania ’Románia’ többek között, ill. az összes -íaco, -ca vagy -iaco, -ca végű melléknév (pl. maníaco, -ca vagy maniaco, -ca ’mániás’).

Némileg eltér a fenti kategóriától a mendigo, -ga ’koldus’ és méndigo, -ga ’gazember’. Bár etimológiailag természetesen ugyanarról van szó, a harmadéles alak a mexikói spanyolban önálló jelentésben lexikalizálódott, így tehát az már egy másik szó, nem csupán eltérő hangsúlyozású alakváltozat.

Ékezethasználat a nagybetűkön

Mindmáig elterjedt, leginkább a latin-amerikai sajtótermékekre jellemző szokás, hogy a nagybetűkre nem tesznek hangsúlyt jelölő ékezetet. Ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a régi nyomdatechnika ezt még nem tette lehetővé. Bár néhány évtizede ennek már semmi akadálya nincs, e téves gyakorlat mégis fennmaradt. A 2010-es Ortografía a következőképpen foglal állást a kérdésben:

Puesto que la mayúscula y la minúscula son únicamente distintas realizaciones de un mismo grafema, no existe motivo alguno por el que las palabras escritas en mayúsculas deban recibir distinto tratamiento en lo que al uso de la tilde o la diéresis se refiere. [...]

„Mivel a nagybetű és a kisbetű csupán ugyanazon betű eltérő megvalósulásai, nem létezik semmilyen indok, amely miatt a nagybetűvel írt szavaknak eltérő elbírálásban kellene részesülniük az ékezet és a tréma használata vonatkozásában.”

Nos, témánk végére értünk – akinek volt türelme végigolvasni, most már valóban fellélegezhet. Megnyugtatásukra legyen mondva, hogy nem is volt ez olyan hosszú olvasmány ahhoz képest, hogy a 2010-es Ortografía 86 oldalon keresztül foglalkozik a hangsúllyal és jelölésével!