Korábban arról írtam, hogy miért olyan vicces, amikor spanyol anyanyelvűek angolul beszélnek – persze nem lehet általánosítani, nyilván ez azokra vonatkozik, akik nem tudnak olyan jól angolul, vagy már túl későn kezdték el tanulni. (Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen életkorban lenne érdemes elkezdeni idegen nyelven tanulni ahhoz, hogy ne legyen anyanyelvi akcentusunk, azonban egy biztos: a középiskola már késő – főleg a nálunk bevett oktatási rendszerrel.)
Na de azért mi se örüljünk annyira, mert valószínűleg ugyanilyen viccesek vagyunk az ő szemükben, amikor angolul vagy spanyolul beszélünk. Az alábbiakban megpróbáltam összeszedni néhány pontba azokat az – anyanyelvünkből adódó – sajátosságokat a spanyol vonatkozásában, amelyeket sokszor önkéntelenül is átviszünk az általunk beszélt tanult idegen nyelvre (minden igyekezetünk ellenére).
Ugyanígy a 🔈bien ’jól’ ejtése sem *[bijen], hanem [bjen]. Nem ennyire egyszerű, ha a(z) ie diftongus előtt t- vagy d- áll: a magyarban a -tj- és -dj- kapcsolatokat ugyanis [tty]-nek és [ggy]-nek mondjuk. A spanyolban ilyenkor külön [t]+[j]-t és [d]+[j]-t kell ejteni, pl. 🔈tiene [tjene] (nem *[tyene] és nem *[tijene]) ’neki van’, 🔈diente [djente] (nem *[gyente] és nem *[dijente]) ’fog [főnév]’. Ha nem megy, az sem baj, ha két szótagban ejtjük a(z) ie-t, csak arra ügyeljünk, hogy az [e]-t kell hangsúlyozni, nem pedig az [i]-t! Elég sok spanyol szóban előforduló kettőshangzó még a(z) ua, pl. 🔈agua ’víz’. Durva hiba lenne úgy ejteni, hogy *[agva], az u itt pontosan olyan, mint az angolban a w, tehát [agwa].
A másik tipikus hiba, hogy a d-t erős, magyaros [d]-nek mondjuk magánhangzók között is spanyol szavakban, amikor a valóságban az olyasmi, mint az angol the, this szavak kezdő mássalhangzója. Magyaros [d] hang a spanyolban szinte kizárólag az -nd- csoportban fordul csak elő, illetve szókezdő helyzetben, ha előtte nincs másik szó, pl. 🔈dónde ’hol?’; minden más esetben az előbbi, „laza” hangot ejtik, pl. 🔈lado ’oldal, hely’. (Sőt, az -ado végződésben sok nyelvjárásban – főként Spanyolországban és a Antillákon – teljesen elhagyják a mássalhangzót gyors beszédben, ezt a nyelvművelők elítélik.)
Ugyanígy rabjai vagyunk a magyaros hanglejtésnek, ami pl. a hangmagasság túl nagy ingadozásában nyilvánul meg a mondaton belül. A spanyol hanglejtés talán kissé „laposabb”, és a magyarral ellentétben, pl. kérdőmondatban nem felfelé, hanem jellemzően lefelé viszik a dallamot a mondat végén. Noha a hanglejtés nyelvjárásonként is eléggé eltérhet, a magyaréra egyik sem hasonlít!
Természetesen lehetne még mit sorolni, de talán ezek voltak a legszembetűnőbb hibáink. A magyar kiejtési szokásokról a spanyol nevek tekintetében itt is írtunk.
Köszönet a közreműködésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.
Na de azért mi se örüljünk annyira, mert valószínűleg ugyanilyen viccesek vagyunk az ő szemükben, amikor angolul vagy spanyolul beszélünk. Az alábbiakban megpróbáltam összeszedni néhány pontba azokat az – anyanyelvünkből adódó – sajátosságokat a spanyol vonatkozásában, amelyeket sokszor önkéntelenül is átviszünk az általunk beszélt tanult idegen nyelvre (minden igyekezetünk ellenére).
 |
| „Itt spanyolul beszélnek” (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com) |
1. Hosszú és zárt -o a szó végén, túl hosszú magánhangzók
Az egyik legfeltűnőbb hiba, mivel a magyarban a szó végi -ó csak hosszú (és zárt) lehet. Ez alól nincs kivétel, minden magyar így ejti, még az idegen szavakban is. Éppen ezért annyira hozzászoktunk, hogy akaratlanul is így ejtik a kezdők a spanyol szavak végén lévő -o hangot, pl. bueno *[buenó]. Pedig a spanyolban egyáltalán nincsenek hosszú magánhangzók (tudományosan fogalmazva: nem ismernek hosszúság szerinti megkülönböztetést). Egyedül a hangsúly kísérőjelensége a magánhangzó megnyúlása, de ez sem minden nyelvjárásra igaz (pl. Észak-Közép-Spanyolországban a hangsúlyos magánhangzók néha még rövidebbek is, mint a hangsúlytalanok – feltehetően a baszk nyelv hatására), és még a hangsúlyos spanyol magánhangzók sem nyúlnak olyan hosszúra, mint a mi hosszú magánhangzóink (és ugyanezért halljuk a spanyolt olyan „pattogósnak” is az olasszal szemben). Tehát a hangsúlytalan, szó végi -o a spanyolban nyílt és rövid! (Nyelvjárásonként persze ez is eltérő mértékű, pl. Mexikóban nagyon nyílt, az Andok vidékén viszont elég zárt [o]-kat ejtenek szó végén.)2. Túlzottan nyílt, magyaros e
Bár a spanyolban is van nyíltabban és zártabban ejtett e (és o), ez a különbség nem akkora, mint a magyar e – mondjuk az ember szó elején – és é között. (Figyeljük meg pl. a 🔈viernes ’péntek’ szóban a kétféle [e] ejtését!) A magyarban jellemzően nyílt e [æ] hangot például a spanyolok nem is [e]-nek, hanem inkább [á]-nak hallják, az é-nket viszont már [i]-nek! Mindez jól mutatja, hogy a spanyol [e] valójában sem a magyar e-vel, sem a magyar é-vel nem azonos, hanem leginkább az egyes magyar nyelvjárásokban ejtett, ë-vel jelölt zárt [e]-nek felel meg. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a spanyol ékezet sem: az é csak hangsúlyos [e]-t jelöl, nem pedig magyar [é]-t – más kérdés, hogy ezt nyílt szótagban általában zártabban is ejtik (ám ez is nyelvjárásfüggő).3. Kettőshangzók „szétbontása”, két szótagban ejtése
Mivel a magyarban néhány idegen (görög vagy latin) eredetű szó kivételével, mint az autó vagy Európa, nincsenek kettőshangzók (diftongusok) – és utóbbiakban is csak a művelt beszélők képesek igazi diftongust ejteni –, szintén gondot okoz a spanyol diftongusok, főleg az ún. nyíló kettőshangzók kiejtése. Ezeknek pontosan az a lényege, hogy két magánhangzót egy szótagban kell kiejteni, vagyis a diftongus hosszúsága megegyezik egy egyszerű rövid magánhangzóéval. Mindez persze úgy jöhet létre, ha a diftongus egyik tagja nagyon rövid, szinte mássalhangzó (vagyis majdnem [v]- vagy [j]-szerű). Tehát például a 🔈bueno ’jó’ helyes kiejtése nem *[bu-e-no] (és nem is *[bujeno]!), hanem [bue-no], ahol a(z) ue ugyanolyan hosszú, mint a szó végi rövid(!) -o.Ugyanígy a 🔈bien ’jól’ ejtése sem *[bijen], hanem [bjen]. Nem ennyire egyszerű, ha a(z) ie diftongus előtt t- vagy d- áll: a magyarban a -tj- és -dj- kapcsolatokat ugyanis [tty]-nek és [ggy]-nek mondjuk. A spanyolban ilyenkor külön [t]+[j]-t és [d]+[j]-t kell ejteni, pl. 🔈tiene [tjene] (nem *[tyene] és nem *[tijene]) ’neki van’, 🔈diente [djente] (nem *[gyente] és nem *[dijente]) ’fog [főnév]’. Ha nem megy, az sem baj, ha két szótagban ejtjük a(z) ie-t, csak arra ügyeljünk, hogy az [e]-t kell hangsúlyozni, nem pedig az [i]-t! Elég sok spanyol szóban előforduló kettőshangzó még a(z) ua, pl. 🔈agua ’víz’. Durva hiba lenne úgy ejteni, hogy *[agva], az u itt pontosan olyan, mint az angolban a w, tehát [agwa].
4. A b és a v, na meg a d magyaros ejtése
Hozzá vagyunk szokva, hogy magyarul nagyjából mindent úgy írunk, ahogy ejtünk. Nincs ez nagyon másképp a spanyolnál sem, de azért vannak olyan – kezdetben nem is annyira feltűnő – eltérések, amelyekre érdemes figyelni. Az egyik az a hang (vagy hangok), amely(ek)et a b és v betűk jelölnek. Adná magát a magyar és az angol után, hogy az egyik a [b], a másik a [v] hangot jelöli, hát mi mást. A spanyolban ez mégsem ennyire egyszerű: tök mindegy, melyik betűt látjuk leírva, az nem a kiejtést tükrözi, csupán etimológiai oka van (tehát megkülönböztető szerepük is csak írásban van). Igazából szó (mondat) elején nincs is [v] hang a spontán beszédben, magánhangzók között viszont csak az van, amely mégsem teljesen olyan, mint a magyarban, hanem csak a két ajkunkat közelítjük egymáshoz. A 🔈vida ’élet’ valójában [bida], ahogy a 🔈botas ’csizma’ elején is [b]-t ejtünk. De ha már előttük van egy magánhangzóra végződő szó, akkor laza [v] lesz belőle (la vida [lavida] ’az élet’, una bota [unavota] ’fél pár csizma’), akárcsak az 🔈amaba [amava] ’szerettem/-tett’ alakban. Szintén [b]-t ejtünk az -mb-, -nv- csoportokban. (A b és v betűkkel jelölt hangok közötti megkülönböztetés már a latinban eltűnt – sőt, istenigazából magyaros [v] hang sosem létezett –, e jelenségről részletes cikk is volt.)A másik tipikus hiba, hogy a d-t erős, magyaros [d]-nek mondjuk magánhangzók között is spanyol szavakban, amikor a valóságban az olyasmi, mint az angol the, this szavak kezdő mássalhangzója. Magyaros [d] hang a spanyolban szinte kizárólag az -nd- csoportban fordul csak elő, illetve szókezdő helyzetben, ha előtte nincs másik szó, pl. 🔈dónde ’hol?’; minden más esetben az előbbi, „laza” hangot ejtik, pl. 🔈lado ’oldal, hely’. (Sőt, az -ado végződésben sok nyelvjárásban – főként Spanyolországban és a Antillákon – teljesen elhagyják a mássalhangzót gyors beszédben, ezt a nyelvművelők elítélik.)
5. Hangsúly, hangsúlyozás, magyar hanglejtés
Míg a magyarban csak a mondathangsúly, a spanyolban már a szóhangsúly (lexikális hangsúly) is nagyon fontos, mert jelentésmegkülönböztető lehet. A magyarban az utóbbi nem különösebben érdekes, mivel alapból minden szónak az első szótagon van a lexikális hangsúlya. A spanyolban ellenben minden szónak saját lexikális hangsúlya van, amely egyszerű szavakban az utolsó három szótag valamelyikén lehet. Nem mindegy például, hogy 🔈amo [ámo] ’(én) szeretek’ vagy 🔈amó [amó] ’(ő) szeretett’ – a két szó jelentését csupán a hangsúlyozása különbözteti meg. Ezért érdemes a megfelelő hangsúlyozásra odafigyelni. Ezenkívül van még néhány szó, amelyet hajlamosak vagyunk rossz hangsúllyal ejteni (talán a hasonló olasz szavak hatására), mint pl. a 🔈Dios [djosz] (nem *[díjosz]) ’Isten’ vagy ennek származéka, az 🔈adiós [adjósz] (nem *[adíjosz]) ’viszlát’: ezekben a(z) io diftongus, és az o a hangsúlyos magánhangzó. Az olaszban viszont az i a hangsúlyos és nem kettőshangzót ejtenek.Ugyanígy rabjai vagyunk a magyaros hanglejtésnek, ami pl. a hangmagasság túl nagy ingadozásában nyilvánul meg a mondaton belül. A spanyol hanglejtés talán kissé „laposabb”, és a magyarral ellentétben, pl. kérdőmondatban nem felfelé, hanem jellemzően lefelé viszik a dallamot a mondat végén. Noha a hanglejtés nyelvjárásonként is eléggé eltérhet, a magyaréra egyik sem hasonlít!
Természetesen lehetne még mit sorolni, de talán ezek voltak a legszembetűnőbb hibáink. A magyar kiejtési szokásokról a spanyol nevek tekintetében itt is írtunk.
Köszönet a közreműködésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.
Kedves szerző! A cikk valóban fontos, de az utolsó bekezdéssel vitatkoznék. Kutatásaim alapján a magyarhoz képest a spanyol hanglejtés nem feltétlen laposabb (nem szűkebb a hangterjedelem pl.), dallamingadozásból sincs benne kevesebb. A kérdéseknél attól függ, melyik típus. Az eldöntendőek esetén inkább emelkedik a spanyol (a magyar meg ugye emelkedés után inkább esik). A spanyolhoz itt sok dialektus mintája megtalálható: http://prosodia.upf.edu/iari/mapa.html.
VálaszTörlésA hangszín terminus véleményem szerint nem illik a kontextusba, inkább "hanglejtés" vagy "dallam" kellene. Üdvözlettel: B.P.Kata
Kedves Kata! Köszönöm szépen az észrevételt, a hanglejtés valóban olyan téma, amit nem lehet két mondatban elintézni, kicsit finomítok is rajta. A link pedig nagyon érdekes, külön köszönet érte!
TörlésAz utolsó bekezdéssel én is vitatkoznék. Nem lehet egy hanglejtési mintát kizárólagosnak elfogadni. Még azonos nyelvjáráson belül is használhatnak különböző fajtákat az anyanyelviek.
TörlésDe én értem mire gondol A Mehikói itt. Arra, hogy a magyar mondat nagyon szét van tagolva, több hanglejtésszakaszra. A spanyol mondat meg nincs annyira tagolva, így sokkal kevesebb, de hosszabb hanglejtésszakasz van benne, emiatt az ugyanakkora hangterjedelmű hanglejtésszakasz mellett is laposabbnak tűnik, mivel nem olyan gyors az esése, növekedése.
De kezdő szinten a hanglejtésnek ezek a finomságai nem fontosak. Csak egy nagyon haladó szinttől, és érdemes következetes anyanyelvi hangminták alapján gyakorolni. Főleg film, sorozat, videóból. Lehet ez a linkelt prosodia-s weboldal is jó, de nálam Firefoxban nem működik, bejön, de nem tudok benne térképet böngészni és hangmintát hallgatni.
A helyes szó és mondathangsúly viszont kezdőknél is nagyon fontos. Ha ez a kettő a helyén van, akkor a hanglejtés nem zavarhat be, akkor sem, ha magyaros.
Érdekes cikk, a javával nem is tudok vitatkozni. A [bono] kiejtést propagálni viszont azért elég meredek, tekintve hogy mást is jelent (meg hogy annyira kikelsz a "portorikó" ellen a linkelt cikkben).
VálaszTörlésÉn úgy gondolom, hogy a kiejtés finomítása is része a nyelvtanulásnak, ezek a hibák ha tetszik, természetesek és megfelelő mmennyiségű nyelvi input (és a kezdetektől következetes tanári kiejtés) segítségével idővel ki is kopnak.
Jogos, igazából azért írtam ezt bele, mert maguk a spanyolok is inkább [bono]-t mondanak gyors beszédben (a [portorikó] kicsit más téma, a linkelt cikk a magyar szövegkörnyezetben kimondott spanyol nevekről szól – de az is igaz, hogy ha ott nem szerencsés így ejteni, akkor spanyol beszédben sem).
TörlésA bueno-val az a baj, hogy nem is diftongussal ejtik, hanem [wɔ]-nak. A magyarban meg nincs igazán sem kettőshangzó (azt autó, és Európa szavakban sem sztenderd, de a nem sztenderd, kötetlen nyelvben és tájszólásokban előfordulhat), sem a [w]. Így a bueno kiejtése mindenképp erősen kompromisszumos. Ha valakinek nagyon nincs érzéke a kiejtéshez, és nem akar idegen anyanyelvi hanganyagok alapján gyakorolni, akkor maradjon a [bu 'eno] kiejtésnél, ez is kicsit mesterkélt lesz, de még a legjobb kompromisszum.
TörlésKülön tetszett, hogy a magyar köznyelvi nyílt e-t, a hivatalos IPA szerint [æ]-nek írtad át, nagyon helyesen. A legtöbben rosszul használják ezt a jelet, angolszótárak téves gyakorlata miatt.
A lágy b ejtését magyar [v]-ként nem támogatom. Legyen csak a la vida [lá bídá]. Itt az íráskép szerinti ejtés hibájaként felhívnám még a figyelmet, hogy ahogy a legtöbb nyelvben és nyelvjárásban nincs „a”-hang, az egy ritka hang a világ nyelveiben. Spanyolul ne használjuk, hiába van ott a csábítás a [la bída]-ra. Esetleg a nem sztenderd spanyol szóvégi nyílt, rövid o-ra lehetne használni a magyar a-t, egy elég badass helyettesítés lenne, lehet úgy kezelni, hogy jól hangozzon, de ehhez kell egyfajta tökösség is, hogy valaki elő tudja adni úgy, hogy jól szóljon, szóval az ezzel való virtuózkodás nem való mindenkinek. Sőt, aki annyira badass, az meg úgyse kompromisszumos, magyar hanghelyettesítésekkel fogja a nyelvet tanulni, hanem autentikus anyanyelvi hanganyagok alapján, a tényleges idegen nyelvi hangokkal, kompromisszumok nélkül.
Viszont a lágyan ejtett magyar [v], ami tulajdonképp [ʋ], teljesen jó a spanyol aqua szóba [w] helyettesításe gyanánt, talán még a bueno-ban is el lehetne sütni. Csak ilyenkor arra kell figyelni, hogy a v ejtése ne legyen túl feszes, réshangos, hanem nagyon laza, lágy, pongyola. Viszont ha ilyen megoldást alkalmazunk, akkor arra ügyelni kell, hogy a [w] helyett használjuk csak, a /b/ helyett ne.
„A bueno-val az a baj, hogy nem is diftongussal ejtik, hanem [wɔ]-nak.”
TörlésHát fonológiailag az is diftongus. Inkább az az érdekes, hogy történetileg így is volt, és ugye van egy olyan elmélet is, hogy az ue csak ennek írásbeli megjelenítése volt eredetileg (jobb híján), aztán már a művelt beszélők hatására lett valóban [we] a kiejtése – de ez az álláspont vitatható.
„A lágy b ejtését magyar [v]-ként nem támogatom. Legyen csak a la vida [lá bídá].”
Szerintem magyar teli [b]-vel ejteni sokkal erőltetettebb, mint [v]-vel, mivel így egyetlen anyanyelvi beszélő sem ejti. A [v]-vel való ejtés viszont még létezik is művelt beszélők, bemondók stb. között, akik – tévesen – abban a hitben élnek, hogy meg kell különböztetni a [b]-től. (Egyébként az agua szó pont nem a legjobb példa, mert ezt általában simán [ˈaːwa]-nak ejtik az anyanyelviek – főleg Spanyolországban –, vagyis összeolvasszák a [g]-t a [w]-vel.)
Kedves El Mexicano! Van-e olyan, bocsánat, de eltérek a témától, tehát off, de nagyon érdekelne a latin eredetű sp, sc, st-vel
VálaszTörléskezdődő szavak újlatin nyelvek változatai. Tudom, látom, mennyire változott a franciában, tán a spanyolban és az olaszban, a románról nincs információm. Tehát, a kezdés, mint nálunk az iskola szóban, értve a francia-spanyol e-s kezdést, eklatáns példának a francia ecole szót (bocsi nincs, nem találom a fordított vesszőt, tehát még Villon escole-nak írja, de mikor került elé az e, és mikor tűnt el a s? A spanyol példák is érdekelnek,(már maga az országnév) de mivel a francia távolodott legjobban el a latintól, ezért hoztam olyan példát. És miért object, de sujet? Azonkívül, hogy az "inkább(?)" germánabb nyelvek miért tartották meg ezeket a szókezdéseket? Tudom, utóbbiak nem újlatin nyelvek, de azért... :) Összehasonlításképp. - Amúgy már évek óta figyelemmel vagy kísérve, csak épp most szólaltam meg.
Kedves Karmazsin szeder!
TörlésAz első kérdés vonatkozásában van egy teljes cikk a témának szentelve, amelyben megtalálod mindenre a választ.
A második kérdésre a válasz, hogy ezek művelt eredetű, tehát nem a beszéd útján a latinból örökölt, hanem az írott latinból közvetlenül átvett szavak, és az átvétel idejétől, jellegétől függően az ilyenek különböző mértékben egyszerűsödhetnek. Egyébként ugyanígy a spanyolban is objeto és sujeto – onnan is látszik, hogy ezek művelt eredetű jövevényszavak, hogy beszélt úton a latin [j] a spanyolban vagy [j] marad vagy kiesik, tehát objeto helyett valami olyasmit lehetne várni, hogy *oyecho ~ *oyeto, esetleg *obecho.
Remélem, tudtam segíteni.
Ez itt egy magyar kezdő-mássalhangzóktól írt cikk, tanulmány. - Nem tartozik szervesen a kérdésemhez, hosszú is, de érdekes. Olvastam előtte mást is, de az a két nagy világégés közbeni. https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/109293/;jsessionid=36C602ED5341258BB54E105C4C07462E?sequence=9 -Lényegében arról szól, hogy a magyar sem szereti a mássalhangzótorlódást a szavak elején, vagyis a Háború és béke az oroszokról szól. Nekem ez száraz, nem is ezt kerestem.
VálaszTörlésA magánhangzókhoz még: az valóban érdekes, hogy a spanyolok a magyar köznyelvi nyílt e-t egyfajta á-nak, az é-t meg i-nek hallják, az a-t meg o-nak. Hasonlót briteknél is megfigyeltem, a magyar a-t [ɔ, ɒ]-nak, a magyar ó-t [ʊː]-nak, a magyar é-t [ɪ]-nek hallják közülük jó néhányan, a magyar köznyelvi e-t is a bad magánhangzójaként azonosítják és nem a bed e-jeként. Meglepő, de teljesen érthető, hogy ezeket hallják bele.
VálaszTörlésA spanyol lágy-d magyar d-nek ejtése: kezdőbb szinten megint nem egy olyan nagyon nagy hiba. Elmegy. Akinek a nyelvében nincs [ð,δ], az általában [d]-vel helyettesíti. Esetleg egyfajta „dz”-s közelítés lenne még átgondolandó, de az túl messzire menne.
De egyébként nem is az a legfontosabb, hogy egy a magyarban nem létező hangot mivel helyettesítünk, hanem hogy a helyettesítés következetes legyen, ne zavarjon bele magyar fonotaktika vagy íráskép, és ne egyszer ezzel, másszor amazzal helyettesítsünk.
Illetve a szóhangsúly még az, ami a legfontosabb. A magyaroknak ez a legnagyobb hibája az összes idegen nyelv tanulásakor, az első szótagra akarják tenni mindig a hangsúlyt. A hangsúlyt mindig ellenőrizni kell, kezdőknek érdemes írott szövegben is aláhúzni, és az alapján gyakorolni.
A spanyol /d/ laza párja valójában közelítőhang, de lassú beszédben tényleg [ð]-vé válhat. Én inkább azt figyeltem meg, hogy a rendes [d]-t sem ott képzik, ahol mi, hanem a felső fogak alsó szélénél, azért lesz egy kicsit zörejes.
TörlésA szóhangsúly persze, az valóban nagyon fontos, mert a spanyolban jelentésmegkülönböztető – míg az angolban legfeljebb hülyén hangzik, ha rossz helyre teszik, de félreérteni nem fogják.
Én igyekszem rendszerint odafigyelni a helyes kiejtésre, de nyilván azért utólag is hallom, ha valamit magyarosan ejtek ki. Ehhez képest tegnapelőtt egy mexikói lány ugrott a nyakamba (Bp) hogy "helló honfitárs" :)
VálaszTörlésNa hát pontosan így voltam ezzel én is, miután visszahallgattam egy rádiófelvételt, amelyen (mexikói) spanyolul beszéltem egy telefonos "interjúban". És az az érdekes, hogy az ember tényleg nem veszi észre, hogy (bármennyire is igyekszik) akcentussal beszél, csak ha kívülről hallja magát. Aztán olvastam a mexikóiaktól, miután leadták a rádióban, hogy "az a srác, aki rohadt jól beszél spanyolul", de igazából az hallja csak meg a magyar akcentust, aki magyar anyanyelvű (pl. a kétnyelvű ismerősöm is egyből kiszúrta, viszont egy spanyol anyanyelvűnek nem feltétlenül tűnik fel – pl. olyan is volt már, hogy latin-amerikaiak spanyolnak hittek, spanyolok meg latin-amerikainak).
TörlésAz olasznál is az a "frány" szó végi rövid "o", azt amit a magyarok szeretnek hosszan ejteni.
VálaszTörlésAz jutott eszembe, hogy néha előfordul a szó végén -z, vagy főleg -ez végződés. Egyszer hallottam egy szót, ami így végződik, de nem láttam leírva, és nagyon nem hallatszott az a "z", de nagyon úgy érződött, hogy ott kéne valaminek lennie. Olyan érzés volt, mintha a hangfelvétel megakadt volna, vagy visszafele játszanák le. Később tudatosult, hogy ott volt az a "z"-vel jelölt hang, ami a magyarban nincs, csak a magyarhoz szokott fülem nem tudott mit kezdeni azzal az alig hallható hanggal. Ezt spanyolosan kiejteni is nehéz lehet magyarnak. Igaz, ez mondjuk csak a spanyolországi spanyolban interdentális, amit magyarhoz szokott fül vagy sz-nek, vagy f-nek hall, vagy (az én példám alapján) sehogy.
Gondolom, direkt nem írtál a ce, ci betűkapcsolatban előforduló "c"-ről, és a z-ről, ezek talán nem tartoznak a legfontosabb jellemzően nehezen ejthető hangok közé. Nem tudom, a magyarok ezeket mennyire próbálják spanyolosan (valóban interdentálisan) ejteni, de szerintem az angolban a legtöbben sz-t ejtenek helyette. Én régóta beszélek angolul, de nem áll rá a nyelvem automatikusan erre a hangra, annyira nem esik "útba" a nyelv számára. Főleg, mert az angolok kicsit talán hátrább képeznek sok hangot amúgy is, és külön "út" a nyelvnek még előbbre is csúszni egy pillanatra, amikor pl. a "t-t" már hátrább is képzik az angolok, mint a magyarok. A spanyolban is érthetetlen, miért létezik ez a hang, amikor pl. az "s"-sel jelölt hangot is hátrább képzik, tehát a nyelvnek pont nem "esik útba". Pl. a "zero siete" kiejtésekor.
Az is lehet, hogy délspanyol nyelvjárást beszélőt hallottál, a délspanyolban (andalúz, chilei, kubai stb.) a -z is ugyanúgy kiesik, hiszen a hang a lényeg, nem a betű.
Törlés"A spanyolban is érthetetlen, miért létezik ez a hang, amikor pl. az "s"-sel jelölt hangot is hátrább képzik, tehát a nyelvnek pont nem "esik útba". Pl. a "zero siete" kiejtésekor."
Pont ezért. Azt gondolom tudod, hogy a régi spanyolban a mai [θ] még a magyar [c]-nek – IPA [ʦ] – felelt meg, később abból is [s] lett, amelyet úgy ejtettek, mint a magyar sz-t. Na és lényegében ez volt az oka mindennek, ami elindított egy hangváltozási "lavinát". Mivel így a [c]-ből származó [sz] nehezen volt már megkülönböztethető a kissé hátrébb képzett [sz]-től (amit az s jelölt), ezért két dolog történt párhuzamosan: az északi nyelvjárásban az előbbiből interdentális lett, az utóbbi ejtése pedig még hátrébb tolódott (így ott megmaradt a különbség), délen viszont még jobban közelítettek egymáshoz és eltűnt ez a minimális különbség. Tehát az északi nyelvváltozatok (a kasztíliai) újítóbb fonetikai szempontból, mert a kezdetben gyenge különbségek felerősödtek (és ugyanezért lett a magyar [s]-nek – IPA [ʃ] – megfelelő régi spanyol hangból később [ch] – IPA [x] –, hogy azt meg a hátrébb képzett [sz]-től meg tudják különböztetni, aztán a mai félszigeti spanyolban még hátrébb tolódott az is, így lett belőle mára olyan "arabos" krákogós torokhang, mert eredetileg az is sokkal lágyabb volt, ahogy most ejtik pl. Mexikóban).
Tehát itt az a lényeg, hogy amikor egy nyelvben kezdetben nagyon kicsi a különbség két dolog között (lehet az kiejtésbeli vagy egyéb nyelvtani, jelentéstani tulajdonság is), akkor mindig két kimenetele lehet ennek: idővel vagy teljesen egybeesik a kettő, így eltűnik a különbség, vagy éppen eltúlozzák a különbséget a beszélők, ha fontosnak tartják, és az még nagyobb lesz.
(A cikkben egyébként azért nem írtam az interdentális kiejtéséről, mert az nem hiba, ha valaki nem az ibériait beszéli, ha meg ragaszkodik hozzá, akkor úgyis megtanulja normálisan kiejteni.)
Los que hablamos español nativo, en en trees o cuatro palabras nos damos cuenta que el interlocutor es húngaro! En mi caso, con pocas palabras identifico perfectamente a los argentinos, peruanos, ecuatorianos!
VálaszTörlésCon los húngaros, asimismo influye la entonación !
Porque tú hablas también el húngaro como idioma nativo. Pero obviamente, los hispahablantes que no conocen el idioma húngaro y nunca lo han oído, tampoco podrán reconocer su acento. ;)
TörlésMit gondoljunk az ezen videón látható hölgynek a spanyol nyelvhasználatáról? https://www.c-span.org/video/?468979-1/democratic-spanish-language-response-state-union
VálaszTörlésElőször is a kiejtése már szinte "túl tiszta", olyan mintha egy magyar anyanyelvű ember beszélne spanyolul, magyaros akcentussal.
A másik, ami feltűnt, hogy a 2020-at úgy ejti ki, mint az amerikai angolban szokás "twenty twenty" -> "veinte veinte". Mennyiben helyes így mondani spanyolul a "dos mil veinte" helyett?
A szóhasználata is olyan, mintha angolból lenne tükörfordítva, az az összbenyomásom, hogy egy nem angol nyelvi környezetben élő spanyolajkú egészen máshogy fogalmazná meg.
Érdekes, hogy eszerint az USA-ban élő latinok közül még a műveltebbek (a hölgy egy kongresszusi képviselő) sem ismeri a köznyelvi spanyol nyelvhasználatot?
A "magyarosság" pl. a diftungusok ejtésében érzem leginkább, pl. a "nuestra"-t tényleg úgy ejti, hogy [nu-esztra], mint egy magyar ejteni, nem úgy, hogy [nwesztra]. Az [R]-je se "ropog", ahogy egy spanyolajkútól várnám.
Spanyolul alapesetben "comunindad" alapértelme is más árnyalatot hordoz, mint az amerikai angol "community". A "comunidad" spanyolul alapesetben kb. simán "emberek csoportja", de az amerikai angolul a "community" kb. inkább "barrio" értelemben használatos.
Persze amerikai angolról hasonlóan szarul fordítanak magyarra a filmekben is, ami jó példa arra, hogy nem szabad tükörfordítani, hanem értelemhűen kell. A „FBI agent” az nem „ügynök”, hiszen nem árul semmit senkinek a nevében, hanem rendőrnyomozó. A „nation” magyarul nem „nemzet”, hanem ország. Szóval nem „nemzetbiztonság”, hanem „állambiztonság”, és így tovább. Az „agency” nem ügynökség, és az „office” és „bureau” sem iroda a hatóságok nevében, hanem kb. „hatóságnak” kéne fordítani. Szóval az, hogy „National Security Agency” értelemhű fordításban kb. „Állambiztonsági Hatóság” lenne, majdnemhogy ÁVH :D
És ugyanígy az ENSZ-ben sem „nemzetek”, hanem országok vannak, azaz „Öszefogott Országok” lenne a legpontosabb értelemhű fordítás az „Egyesült Nemzetek” helyett, hiszen nem egyesültek, hanem max. összefogtak.
A brit angolban a „kid” szó az állatnak a kölykét jelenti, és csak a „child” szót használják a britek az embergyerekre, az amerkaiak „kid”-nek nevezik a gyereket, azonban az angolul gyatrán tudó szinkronizálók úgy fordítják csomószor, hogy „kölykök, holott nem állatokról van szó. Emiatt a magyar szlengben is elterjedt kölyköknek nevezni a gyerekeket. Vagy „guys”, azt lehet mondani amerikai angolban (fiatal) fiúk és lányok vegyes csoportjára, de azt úgy fordítani magyarra, hogy „srácok” már helytelen, mivel a magyarban csak fiúk csoportjára lehet mondani.
A „government” magyarul nem kormány, hanem „állam”, vagy „államhatalom”, hiszen a „government”-be beleértik a törvényhozói, és a bírói hatalmat is, míg magyarul a „kormány” csak a végrehajtó hatalmat jelöli. Ami magyarul „kormány”, az angolul „cabinet”. Az angol „state” magyarul nem „állam”, hanem „szövetségi tagállam”. Arra érdekes módon rájöttek, hogy a „secretary of state” az nem „államtitkár”, hanem külügyminiszter, és általában az amerikai szövetségi kormányban ülő „secretary”-k sem titkárok, hanem miniszterek. Érdekes módon ez utóbbit spanyolra is tükörfordítva „secretario”-nak mondják.
A videóból egyértelmű, hogy nem a spanyol az anyanyelve a hölgynek, hanem az angol, csak nagyon jól megtanulta. És valóban olyan, mintha egy magyar beszélne spanyolul, jó a meglátás!
Törlés