2013. március 16., szombat

Hogy hangzott a latin valójában?

Ebből nem derül ki... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Sokakat foglalkoztat, hogy vajon milyen lehetett a latin a beszédben (vagyis amikor az a nyelvállapot, melyet latinnak nevezünk, még az emberek anyanyelve volt), melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása. A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, ahogy arra sem, hogy egy korábbiból származó mai nyelvváltozatok közül melyik régiesebb – hiszen mindig találni olyan tulajdonságot, amelyben az egyik, és olyat is, amelyben egy másik az.

A legtöbben egyszerűen rávágják, hogy „olyan volt, mint az olasz”, persze mint sok hasonló jellegű – részben szubjektív megítélésű – kérdés esetén, semmilyen érvvel nem szokták ezt az állítást alátámasztani. (Miért éppen az olasz, miért nem a spanyol vagy akár a román?) Talán abból indulnak ki, hogy mivel az olaszt beszélik ma nagyjából ugyanott, ahol eredetileg a klasszikus latint beszélték, ezért az olasz állhat hozzá a legközelebb. Ez viszont tévedés: a nyelvváltozatok „régiessége” nincs szoros összefüggésben azzal, hogy milyen távolra kerültek attól a területtől, ahol az egykori közös őst beszélték. Sőt, a kutatások éppen azt bizonyították, hogy a területileg távolabbra került, elszigetelten fejlődött, illetve periférikus nyelvváltozatok sokszor konzervatívabbak (hangtanban, szókincsben), mint az azon a területen beszélt nyelvváltozat, ahol a közös őst is beszélték (pl. a latin-amerikai spanyol változatok is sok tekintetben régiesebbek, mint a félszigeti spanyolországiak).

S most nézzük a tényeket. Ami biztos, pontosan már soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett hangzásra a klasszikus latin, hiszen Cicero korában nyilván még nem készülhetett hangfelvétel a beszélt nyelvről. Sokan ugyanis nem gondolnak arra, hogy a nyelvek hangzására csak nagyon durva közelítéssel lehet – már ha lehet egyáltalán – következtetni az írott formájukból (márpedig a klasszikus latint csak írásból ismerjük!). Ennek pedig az az oka, hogy egy nyelv hangzását alapvetően nem a szavak alakja, hanem a beszéd dallama, a hangsúly, a hanglejtés, a jellemző szótagszerkezet, illetve a magánhangzók és a mássalhangzók minősége határozza meg. Ezért is vagyunk képesek – legalábbis egyesek – a nyelvek hangzását utánozni, vagyis bármilyen nyelven „halandzsázni” anélkül, hogy egyetlen szót is ismernénk.

Amit ezek közül vizsgálni tudunk tehát, az a hangsúly, a szótagszerkezet, valamint a magán- és mássalhangzók minősége – míg a beszéd dallamára és a hanglejtésre már csak következtetni lehet. A latintól mind hangrendszerében, mind hangsúlyozásában is leginkább eltávolodott franciát, és a hangtanilag szintén meglehetősen újító portugált kizárhatjuk. Ez alapján megyünk tovább. (Természetesen nem az írott formából, hanem az ejtettből indulunk ki.)

Az ókori Róma főtere, a Forum Romanum számítógépes grafikával rekonstruált képe (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A latin hangsúlyrendszert legjobban a szárd, az olasz és a spanyol őrizte meg – ezen nincs is mit vitatni, statisztikai adatok igazolják. Valamennyire árnyalja azonban a képet, hogy a szárdban a történetileg mássalhangzóra végződő szavakat megtoldják egy kiegészítő magánhangzóval (még a gyakori -s végződés esetén is!), ami eléggé érdekessé teszi e nyelv hangzását (pl. a tempus ’idő’ szó ejtése [tempuzu] – sőt, ha magánhangzóra végződő szó előzi meg, akkor kb. [dempuzu]).

Ami a szótagszerkezetet illeti, a latinban a legtöbb szó két szótagú volt, és a legjellemzőbb szótagszerkezet az egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból álló szótag volt – ez nagyjából ma is így van az újlatin nyelvekben. A latinban csak korlátozott számú mássalhangzó jelenhetett meg a szó végén, ezek az [l], [n], [r], [sz], [t], illetve néhány funkciószó végződhetett még a [d], [k] hangokra is (amelyeket vélhetően nem is ejtettek a köznyelvben). Ezeken kívül az [sz] megjelenhetett még a -bs, -ns, -ps, -rs, -x stb., a -t pedig az -nt, -st végződésekben is. Az újlatin nyelvek közül az olaszban egyáltalán nem végződhet mássalhangzóra szó (néhány elöljáró, mint a con, in, per, valamint az il névelő kivételével); a katalánban és a románban – a szó végi magánhangzók lekopása miatt – bármilyen mássalhangzó állhat szó végén, de gyakoriságukat tekintve egy román szövegben is a magánhangzóra végződő szavak a legjellemzőbbek (erről könnyen meggyőződhetünk pl. a román Wikipédia alapján); a mai spanyolban viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus latinban: szó végén csak [l], [n], [r], [sz], illetve egy alig hallatszó [d] mássalhangzó állhat (a ritka kivételek, idegen szavak itt nem relevánsak). A szavak végződését figyelembe véve tehát azt lehetne mondani, hogy a klasszikus latin leginkább a spanyolra hasonlíthatott ebből a szempontból.

Ami a tankönyvekből általában kimarad
A szó végi -m sosem volt kiejtett mássalhangzó (erről már ólatin feliratok is tanúskodnak!) és valószínűleg a mássalhangzó előtti n sem, hanem csak az előtte lévő magánhangzónak kölcsönzött nazális hangzást, így például a pactum ’egyezség’ szó ejtése [paktũ] vagy [paktõ] lehetett – és igen, a latinban, akárcsak a franciában és a portugálban, voltak orrhangú magánhangzók. A szó és szótag végi -l leginkább „kemény” hangzású volt, mint pl. az angol well szó végén (valahogy így ejthették a latin vel ’vagy’ kötőszót is, melynek eredete is pontosan ugyanaz). Ezzel szemben a hosszú -ll- lágyított lehetett, ahogy a spanyolban is eredetileg. Ugyanakkor a latin V, amely csak az U tipográfiai változata volt kezdetben, inkább az angol [w]-nek felelt meg, ahogy a qu csoportban ejtett u is. A h pedig – még ha ejtették is valamikor a választékos beszédben – nem volt valódi beszédhang (fonéma) már a klasszikus korban sem, akárcsak az újlatin nyelvek latin eredetű szavaiban, ahol csak hagyománytiszteletből őrzik írásban.

A magánhangzók és mássalhangzók minősége vonatkozásában a klasszikus latin és a mai újlatin nyelvek hangzókészletét kell összevetnünk. A magánhangzórendszert, a magánhangzók „tisztaságát” hangsúlytalan helyzetben is szintén a szárd, az (irodalmi) olasz és a spanyol őrizte meg leginkább – ezért is halljuk ezeket a nyelveket a leghasonlóbbaknak. A latin magánhangzók eredeti hosszúsági megkülönböztetése eltűnt az újlatin nyelvekben: a magánhangzók megnyúlása ma csak a hangsúly kísérőjelensége, főleg az olaszban (bár vannak kisebb nyelvek, pl. az észak-olaszországi lombard vagy friuli, amelyek utólag ismét kialakították a hosszúsági megkülönböztetést, ám ezek már önálló belső fejlemények és természetesen semmi közük a klasszikus latin magánhangzórendszerhez).

Római vízvezeték, Segovia, Spanyolország – még ez is a klasszikus korból való (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A mássalhangzók már sokkal érdekesebbek: ami szembetűnő, hogy az újlatin nyelvekre – a spanyol kivételével – jellemző a sokféle réshang vagy zár-rés hang, mint a [c], [dz], [cs], [dzs], [s], [zs], [z] valamint a lágy [ny] hang is. Ezek a hangok a klasszikus latinban nem léteztek, viszont arányában több volt a [k] és a [g] hang (ezek később [e] és [i] előtt lágyultak), illetve például a [kt], [pt], [ksz], [psz] stb. mássalhangzócsoport, amelyek az újlatin nyelvek alapszókincsében leegyszerűsödtek. Ha viszont a meglévő mássalhangzókat nézzük, a klasszikus latin mássalhangzórendszer (a [cs] és [ny] kivételével) szinte teljesen azonos volt a latin-amerikai spanyoléval. A latinban léteztek ugyanakkor hosszú mássalhangzók is, amelyek korlátozott mértékben minden újlatin nyelvben vannak ma is, de leginkább az olaszban, ahol sokszor hasonulás eredményeként jöttek létre (pl. factu > fatto).

A hanglejtésre és a beszéd dallamára már csak következtethetünk a konzervatívabb újlatin nyelvek hangzásából, ami alapján az olasz és a latin-amerikai spanyol jöhetne szóba. De ez is csak spekuláció, akár az is lehet, hogy egyik újlatin nyelvre sem hasonlított (ahogy pl. az ógörög is inkább egy régi germán nyelvre emlékeztethet a rekonstruált hanganyagok alapján, mint mai önmagára). A klasszikus latint – mivel az a nyelvállapot, amit értünk ezen, ma már senkinek sem az anyanyelve (sőt, szigorú értelemben véve nem is volt soha) – ma mindenki a saját anyanyelve akcentusával beszéli, így ebből szintén nem lehet pontosan következtetni az egykori hangzására. (És sajnos az interneten fellelhető próbálkozások is sokszor a leglényegesebb pontokon hibáznak, mint pl. a szó végi -m és a h kiejtése, a qu [kv]-nek, ill. a v magyaros [v]-nek ejtése, amikor ilyen hang nem létezett a latinban, stb.)


Összefoglalásképpen azt lehet mondani, hogy a hangsúlyozást, a szótagszerkezetet és a szóvégződéseket, valamint a magán- és mássalhangzórendszert figyelembe véve a klasszikus latin hangzása olyasmi lehetett, mintha latin-amerikai spanyolul beszélnének olasz akcentussal. Tudom, itt most egy szemléletes hangfelvételnek vagy videónak kellene következnie. Tökéletesen hiteles nem létezik (és nem is létezhetne), így kénytelenek vagyunk beérni a leírással.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

54 megjegyzés

  1. A legtöbben egyszerűen rávágják, hogy „olyan volt, mint az olasz”
    Nem alaptalanul, mert a végén egyes mëhikoiak is erre a következtetésre jutnak, csak spanyollal színezik. Lehet hasonlít a spanyolra is, de HANGZÁSÁBAN az olaszra jobban, főleg a hosszú magánhangzók miatt.

    Ami biztos, pontosan már soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett hangzásra a klasszikus latin, hiszen Cicero korában nyilván még nem készülhetett hangfelvétel a beszélt nyelvről.
    Ez sem egészen igaz, mert hangfelvétel nem készült, de fentmaradtak leírások, amelyben nem latin anyanyelvű, korabeli emberek leírták a benyomásaikat a latin kiejtésről. Nyilván, nem fogalmaztak szakszerűen, nem ismerték még akkoriban a fonetikát, csak benyomásokat tudtak írni, meg kifigurázták. Sajna az ilyen nyelvtörténeti dolgokban nem vagyok jó, így nem tudom, kitől maradhatott fent ilyen leírás. Továbbá ismerjük a kiejtést a helyesírási hibákból is. Szóval azért következtetni lehet, még ha nem is olyan, mint egy hangfelvétel.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. „Lehet hasonlít a spanyolra is, de HANGZÁSÁBAN az olaszra jobban, főleg a hosszú magánhangzók miatt.”

      Na de pontosan arról van szó, hogy a hangzást nem EGYETLEN tulajdonság határozza meg – a latinban pl. hangsúlyos nyílt szótagban is lehettek rövid magánhangzók: novus ['nɔβus] vö. ol. nuovo ['nwɔ:vo] és sp. nuevo ['nwɛβo] – melyik hasonlít jobban? Mindkettő és egyik sem: a magánhangzó hosszúságában a spanyol, a minőségében az olasz, a v ejtésében megint a spanyol, vagyis összességében a spanyol. Persze lehetne olyan példát is hozni, ahol összességében az olasz, és így tovább.

      „hangfelvétel nem készült, de fentmaradtak leírások, amelyben nem latin anyanyelvű, korabeli emberek leírták a benyomásaikat a latin kiejtésről. [...] Nyilván, nem fogalmaztak szakszerűen, nem ismerték még akkoriban a fonetikát, csak benyomásokat tudtak írni, meg kifigurázták.”

      Igen, viszont e leírások pontatlansága éppen beleesik abba a kategóriába, amit írtam a cikkben, hogy mindenki a saját anyanyelvének akcentusával beszéli a latint. Másrészt egy leíráson eleve nem alapulhat közvetlen benyomás, hiszen azt nem hallod, csak elképzeled, s pontosan itt jön a bibi: hogyan tudod elképzelni? A saját anyanyelved hangkészletéhez mérve, ami már torzít. (Egyébként pont ezért jó, hogy a felvételen finn anyanyelvű mondja a szöveget, mert az egy valamennyire semleges akcentus – jobb, mintha újlatin vagy germán anyanyelvű mondaná.)

      „Továbbá ismerjük a kiejtést a helyesírási hibákból is.”

      Igen, de ez csak néhány apróságra bizonyíték, ami eddig is egyértelmű volt az újlatin nyelvek alapján (pl. az -M és a H elhagyása, a B és a V keverése, a rövid I > [e] stb.).

      Törlés
    2. A helyesírási hibák kérdése a szövegromlás miatt is kényes. Másolás nélkül ugyanis nem nagyon maradt volna fenn egy klasszikus latin szöveg sem. Honnan tudjuk, hogy nem a derék középkori szerzetes vétett, vagy hogy esetleg valaki a későbbi korból egy-egy kódexbeli rövidítést rosszul oldott fel? Vagy ha épp tudott "a kor latinján", és az alapján javította (reneszánsz)? Jó, persze, ez lenne a dolga a szövegkritikának, rekonstruálni a szöveget, meg vannak eredeti papiruszleletek is (bár hozzáteszem, latin nyelvű nem sok). Általában elégnek gondolják azt, ha az eredeti, "hibamentes", még jobb esetben tényleg hitelesnek elfogadható (gondolok pl. az archaizáló szóhasználatra) szöveget helyre tudják állítani. Ezeket a gyakorlati dolgokat is érdemes figyelembe venni, bár kivételek mindig vannak, elképzelhető, hogy olykor-olykor helytálló ez a fajta következtetés is.

      Törlés
    3. Nem hinném, hogy a kőfeliratokat, vagy pl. az 1. századból származó pompeji falfirkákat másolták volna. Itt nem a középkorból fennmaradt kódexek szövegeiről beszélünk, hanem elsősorban a kőfeliratokról, azok pedig nem tűnnek el csak úgy.

      Törlés
  2. A Vatikánban hogy milyen latint beszélnek? Az klasszikus?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem egészen: egyházi latinnak hívják, amely a klasszikuson alapul, viszont az olasz kiejtési szabályok szerint beszélik (tehát ce, ci = [cse], [csi], ge, gi = [dzse], [dzsi], -s- = [z], ti+mgh. = [ci] stb.).

      Törlés
    2. Így van. Mostani, modern olasz kiejtéssel ejtik ki a latin szavakat. Ma már szinte senki nem ejti ki a latint a klasszikus kiejtés szerint, legfeljebb néhány bölcsész, nyelvész, nyelvtanár, poliglott. Mindenki más valamilyen másik modellt követ, vagy a saját nyelvén ejti a latin szavakat (pl. angolok) vagy más nyelv szerint (kicsiny hazánkban német kiejtési rendszerrel tanítják a latint, van erre egy szakszó is, csak nem jut eszembe).

      Egyébként Canepari is úgy írja le a klasszikus latin kiejtését, hogy az olaszra hasonlít. Mondjuk a rendszerén látszik, hogy mesterségesen becsült rendszer, a magánhangzók túl szimmetrikusak, túl szabályosak. Hanglejtésre meg teljesen lapos görbéket rajzol fel, azon is látszik, hogy fingja sincs a klasszikus latin hanglejtéséről. Forrás:
      http://venus.unive.it/canipa/dokuwiki/lib/exe/fetch.php?id=en%3Apdf&cache=cache&media=en:latino121.pdf

      Törlés
    3. "Egyébként Canepari is úgy írja le a klasszikus latin kiejtését, hogy az olaszra hasonlít."

      Mert olasz, és az olaszok köztudottan eléggé elfogultak a nyelvük latin eredetével kapcsolatban.

      "Hanglejtésre meg teljesen lapos görbéket rajzol fel, azon is látszik, hogy fingja sincs a klasszikus latin hanglejtéséről."

      Miért, talán valakinek van? :)

      Törlés
  3. Szerény szubjektívumom szerint lehet, hogy érdemes a portugál meg a francia házatáján is körbenézni, ugyanis e két nyelv földrajzilag szétszakított, mégis van mindkettőben liaison és orrhang.
    Lehet, hogy volt az a régi latinban is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hangkötés minden újlatin nyelvben van (írtam is róla a spanyolnál), csak valamelyikben jelöli a helyesírás (francia, olasz, román, katalán, olykor a portugál is), a spanyolban viszont nem.

      Orrhangok is vannak /m/, /n/ környezetében, csak annyira nem markánsak, mint a portugálban és a franciában. A francia annyira redukálta a szavakat, illetve a hangrendszer is annyira megváltozott, hogy már semmiben sem hasonlít a latinra. A brazíliai portugál viszont valóban szóba jöhetne, ha nem lenne annyira oroszos a kiejtése. :)

      Törlés
    2. Igen, de a francia és a portugál ugyanazzal a logikával liaisonol - a logikalag egybetartozó elemekkel. Vúz-et-lá meg uz-esztaduz-unidus. Nem csak annyi, hogy del, al, degli, ed, stb. szóval nem csak ott, ahol a kiejtést könnyíti.
      Az orrhang meg tudtommal ősi indoeurópai hang, vagyis "kellene" a latinban lennie...

      Törlés
    3. Hát, ami az indoeurópai alapnyelvet illeti, még abban sincs egyetértés, hogy egyáltalán milyen magánhangzók voltak benne (valamelyik elmélet szerint csak [e] és [o], valaki szerint volt [a] is stb.), nemhogy abban, hogy voltak-e orrhangok. Fonetikailag egyébként minden nyelvben egy kicsit nazalizálódnak a magánhangzók [m], [n], [ny] környezetében, csak nem mindegyikben annyira erősen. A spanyol -ión végződés is pl. számos nyelvjárásban ['jõŋ] és nem ['jon], az /n/ alig hallatszik.

      Amit a francia és a portugál vonatkozásában írsz, ott ha jól értem, egyes sziszegőhangok zöngésüléséről szól a dolog, de tudtommal a latinban ilyen nem volt, mert csak egyetlen [sz] sziszegőhang létezett.

      Az viszont biztos, hogy a latinban is egy szótagban olvasták össze a szóhatároknál keletkező magánhangzó-torlódásokat, ahogy a spanyolban is, a metrikában és a dalokban ezt pedig ki is használják a szótagszám kigazdálkodásánál. Például az, hogy te espero olvasható úgy is, hogy [te.es'pero], és úgy is, hogy [tes'pero]. A természetes beszédben csak a második lehetséges, de pl. dalban, ha a szótagszám megköveteli, akkor hiátussal ejtik. Ilyesmi volt a latinban is.

      És végül is a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek névelője (un hada, el águila stb.) is egyfajta hangkötés, illetve az írás nem jelöli, de a la névelő [a]-ja ugyanígy kiesik akkor is, ha nem hangsúlyos a szókezdő [a]: la alegría [lale'gri.a].

      Törlés
    4. Igen, de a francia és a portugál ugyanazzal a logikával liaisonol - a logikalag egybetartozó elemekkel. Vúz-et-lá meg uz-esztaduz-unidus. Nem csak annyi, hogy del, al, degli, ed, stb. szóval nem csak ott, ahol a kiejtést könnyíti.
      Az orrhang meg tudtommal ősi indoeurópai hang, vagyis "kellene" a latinban lennie...

      A spanyolban sem csak a del, al, stb. kötődik át. Sőt, még a logika sem megkövetelt, a spanyol mindenhol liaisonol, ahol csak tud, függetlenül attól, hogy szövegértelmet tekintve logikus-e vagy egybetartozó. Ez nem logikai vagy nyelvtani jelenség, hanem kiejtéskönnyítési, és általában a beszédtempóval, szünettartással függ csak össze.
      Azt senki nem állította, hogy a latinban ne lett volna orrhang, hanem csak azt, hogy a klasszikus korban magánhangzókkal összeolvadt és így látszólag eltűnt ilyen helyzetben.

      Törlés
    5. Pontosítok, orrhang alatt én mindig magánhangzókat értek, az [n], [m] stb. hangokat nazális mássalhangzóknak hívom. Szerintem Tamás is az orrhangú magánhangzókra gondolt, vagy tévedek? Az alapnyelvben természetesen volt /n/ és /m/, sőt, a rekonstrukció szerint még szótagot is alkothattak, vagyis úgy is viselkedhettek, mint a magánhangzók, pl. *septm (egy kis körrel szokták jelölni a betű alatt a szótagalkotó mássalhangzót, csak innen nem lehet ilyet bevinni).

      Viszont téged is pontisítanálak: csak több szótagú szavak -M végződése olvadt bele az előtte álló magánhangzóba, illetve a /ns/ kapcsolat /n/-je: MENSEM ['mẽ:sẽ] > ol. mese, sp. mes.

      Törlés
    6. Bizonyos El Sombrerótlanok itt most következetlenek. A nazálisok és orrhangok ugyanannak a dolognak a neve, csak az első "kűffődiesen" vala, a másik meg magyarosan. Ide tartoznak a nazális magánhangzók és mássalhangzók is egyaránt, bár ez egyesek szerint vitatott. Az orrhangokat (nazálisokat) a szájhangokkal (orálisokkal) lehet szembeállítani.

      A pontosításod viszont jogos, nem is akartam pontos lenne, a latin nem szakterületem.

      Törlés
    7. Én ezt tudom, csak azt mondom, hogy én az "orrhang"-ot (tehát a közérthetőbb, magyar elnevezést) alapból a magánhangzókra szoktam használni. :)

      Törlés
  4. Hú, azért szerintem a hangmintában elég erős a finn akcentus. Az sz különösen finnes, de a d-t is furcsán mondja, egy-két szó dallamán, hanglejtésén szintén átüt az anyanyelv. Nem tudom, hogy teljesen "steril" hangmintát elő lehetne-e állítani, mindenesetre nekem ez nem a legjobb megközelítés.

    Ami pedig az oroszos kiejtést illeti, az európai portugálnak sokkal inkább olyan, a brazíliait a sok cs-vel és dzs-vel egy picit se mondanám oroszosnak.
    Boa noite (boa nojcsi)! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, van akcentusa, de százszor jobb, mintha egy angol vagy német mondaná. Én viszont nem az [sz]-t emelném ki, mert az kb. pontosan olyan, amilyen a latinban is lehetett (a görögben is ilyen). A [d]-n valóban hallatszik, de még ez sem a legnagyobb "hiba".

      Ami valóban hiba, az a [kv], az -[m] és a [h]: [kv] helyett [kw]-t kellene ejtenie, a szóvégi -m-et nem kellene ejtenie, csak éreztetni az előtte lévő magánhangzón, ugyanígy a h-t is sokkal gyengébben kellene ejtenie.

      Törlés
  5. Egyébként leginkább számítógépes beszédgeneráló programmal lehetne olyan hangfolyamatot előállítani, ami majdnem tökéletesen rekonstruálná a klasszikus latin hangzást – és ez nem egy abszurd és megvalósíthatatlan elképzelés, mert már csináltak ilyet rekonstruált, mesterséges nyelvekre is! –, csak valahogy ez eddig senkinek sem jutott eszébe...

    VálaszTörlés
  6. Valószínűsíthető-e, hogy az e-nek az írott "hosszú változata" is egyaránt nyílt volt, vagy azt már zártan ejtették (ahogyan a felvételen)? Ugyanúgy a rövid "o" zárt volt, vagy ahogy - egy fenti átírásban - nyílt?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A források, amelyeket eddig láttam, egyetértenek abban, hogy a hosszú magánhangzók zártabbak voltak a rövid párjaiknál (így például [e:] és [ɛ], de olyan is van, aki szerint a hosszú is [ɛ:] volt), mindenesetre mivel a klasszikus korban még nem volt ennek jelentésmegkülönböztető szerepe, ezért csak az újlatin nyelvek mai hangrendszere alapján következtetnek erre:

      ā/ă > [a]
      ē/ĭ > [e] (rövid magyar é)
      ĕ > [ɛ] (magyar e)
      ī > [i]
      ō/ŭ > [o]
      ŏ > [ɔ] (a magyar "a"-nál zártabb, "o"-ba hajló "a")
      ū > [u]

      Aztán az [ɛ] és [ɔ] a legtöbb nyelvjárásban (a portugál-galiciai, a katalán és a szárd kivételével) kettőshangzóvá alakult, valószínűleg úgy, hogy a beszélők elkezdték eltúlozni a nyílt magánhangzók ejtését (pl. [ɛ] > [ɛ:] > [eɛ] > [jɛ]).

      Törlés
  7. Szia! A blogon tobb helyen is olvastam kommentekben az olasz es a spanyol "o" kulonbsegerol. Tudnad ezt par sorban reszletezni, epp most kezdtem tanulni az olaszt, jol jonne. Szerintem a spanyol "o"-m spanyolos (vagy nem. :) ), szeretnem az olaszt is olaszosan ejteni. Elore is koszonom!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! A lényeg a következő: a spanyolban és az olaszban is van nyílt(abb) és zárt(abb) "o", de a spanyolban ennek nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, az olaszban viszont van (a spanyolban csak attól függ, hogy hol van a szóban, milyen hangkörnyezetben, illetve nyelvjárástól is). Az olaszban a nyílt "o" pontosan olyan, mint a magyar "a": nuovo – ejtsd: [nuavo] ( továbbá az olasz szóvégi hangsúlyos "o" is mindig nyílt). Vagy pl. nem mindegy, hogy a bòtte (ejtsd: [batte]) 'ütések' vagy bótte (ejtsd: [botte]) 'hordó'.

      Törlés
    2. Koszonom! Szeretnem meg azt is kerdezni, hogy mi a kulonbseg a magyar rovid o es a hosszu o roviden ejtve kozott, amit El Vaquero tobbszor is emlitett, valamint hogy a spanyol o melyik ezek kozul?

      Törlés
    3. Az, hogy a magyar hosszú ó-t zártan ejted, a rövidet nyíltabban, vagyis a magyar hosszú ó röviden ejtve a zárt "o". A spanyol "o" kb. olyan, mint a magyar "posta" szóban. Nem annyira nyílt, mint az olasz nyílt "o", de nem is annyira zárt, mint a magyar hosszú ó.

      Törlés
    4. Ezen a jópofa oktatóvideón hallhatod a spanyol magánhangzók kiejtését, épp ezt tanítják benne a gyerekeknek.

      Törlés
    5. Jol ertem? A videoban, mikor az o-t hosszan ejtik, akkor tulajdonkeppen a magyar rovid o-t ejtik hosszan?

      Törlés
    6. Bizony. A magyar hosszú ó nem csak hogy hosszú, de kicsit fentebb is zeng a szádban, mint a magyar rövid o, amely kicsit mélyebben. Az olasz nyílt o viszont, még a magyar rövid o-nál is még mélyebben zeng egy fokkal, ezért a magyar a-val lehet összetéveszteni, bár nem lesz belőle ténylegesen a.

      Ez a spanyol gyerekvideó elég meredek, diftongizálják benne a hosszan ejtett magánhangzókat. Bizarr.

      Majd keresek egy olasz oktatóvideót a kérdezőnek. Abból együttmondásos, pontos utánzással a legkönnyebb és legjobb megtanulni a magánhangzókat. Nincs belőlük sok, nem nehéz megtanulni, csak gyakorolni kell egy kicsit.

      Törlés
    7. Ezen a weboldalon vannak anyanyelvi olasz hangminták:
      http://venus.unive.it/canipa/dokuwiki/doku.php?id=en:sonori

      Ezek közül a vowels (angolul magánhangzók) az, ami a kérdezőt érdekli. Azon belül is az o-s hangminták:
      http://venus.unive.it/canipa/audio/luc/5.mp3
      http://venus.unive.it/canipa/audio/fil/5.mp3
      http://venus.unive.it/canipa/audio/luc/6.mp3
      http://venus.unive.it/canipa/audio/fil/6.mp3

      Keresek azért még egy jobb fajta videót is hozzá, hátha az többet segít, lassaban beszélnek rajta.

      Fontos, hogy együtt ejtsük ki a hangmintákkal, zengesd velük, majd utánuk azt a magánhangzót, amit ők is ejtenek. Így lehet csak pontosan megtanulni. Kb-re lehet máshogy is, ki lehet indulni a magyar o-ból, de akkor a végeredmény félig olaszos, félig magyaros lesz.

      Törlés
    8. Koszonom a valaszt, es El Vaqueronak is a hangmintakat. Igen, az jol jonne, ha tudnal kuldeni meg tobb hangmintat. Olvastam egyik kommentendben, hogy el akartad kerulni a spanyolban az olaszos 'o' ejteset. Tudnad nekem reszletezni, hogy egy magyar anyanyelvu milyen hangkornyezetben hajlamos igy ejteni az 'o'-t mikor spanyolul beszel, meg szeretnem figyelni magamon, hatha en is ugy ejtem es masokon is. Koszonom!

      Törlés
    9. Egy magyar anyanyelvű szó végén hajlamos hosszú magyar ó-t ejteni, akkor is, mikor pl. a spanyolban olyan egy rövid o-t kéne ejti, akár a rövid o-nál is egy nagyon kicsit csukottabb szájjal. Ugyanez vonatkozik az olaszra. Pl. az Antonio név legvégén.

      Bár azt nem értem, hogy ha olaszt tanulsz, akkor minek foglalkozol a spanyollal, mikor a két nyelv magánhangzói és o-i kicsit mások.

      A videót még keresem, csak a YouTube tele van idiótával: angolok, spanyolok, portugálok erőlködnek az olasz tanításával, de rájuk nem szabad hallgatni, mert nem olasz anyanyelvűek és sok baromságot csinálnak. Nem találok olyan rendes videót, ahol olasz anyanyelvi, semleges-szabvány-irodalmi olaszt beszélő tanítaná a magánhangzókat.
      Kicsit lassít az is, hogy olaszul nem tudok és lehet nem a legmegfelelőbb kulcsszavakkal keresem.

      Törlés
    10. Egy kicsit dióhéjban az olasz kiejtéséről.

      Nagyrészt olyan, mint a magyar, de vannak eltérések.

      Az i és az u olyan, mint a magyarban, de van egy kis árnyalatni eltérés, úgyhogy az olasz i/u-t is utánzással kell megtanulni. Az á-ra is ugyanez áll, bár olyan, mint a magyar és rövid, de más az árnyalata, utánzással kell megtanulni.

      Ami az e-ket illeti: amikor röviden ejtjük, akkor kb. magyar e-nek ejtjük, mikor hosszan, akkor é-nek. Egy kis árnyalatnival eltérnek persze ezek a hangok a magyartól. Amire figyelni kell az "e" tekintetében, hogy hangsúlytalanul sem nem e, sem nem é, hanem a kettő közötti hang (ez a zárt-e), olyan e, amikor e-re nyitod a szád, de ebben az állásban egy rövid é-t ejtesz. Persze ez utóbbi is csak körülbelüli, inkább utánzással kell ezt is tanulni.

      Hasonlóan alakulnak az o-k is. Ha az o rövid, akkor mély o-hangot kell ejteni (nekünk magyaroknak ez a-nak tűnik, pedig nem felel meg a magyar a-nak). Amikor az o hosszú, akkor, akkor nagyjából a magyar hosszú ó-nak megfelelő hanggal ejtik, de röviden! Persze ez megint csak durva közelítés, utánzással kell ezt is gyakorolni. Az o-nál is játszik, hogy ha hangsúlytalan, akkor akkor magyar rövid o-nak ejtik, de ez is csak kb-re jelenthető ki, ezt is utánzással kell gyakorolni.

      Az olasz mássalhangzókat úgy kell ejteni, mint a magyarban. Van azonban egy pár kivétel.

      Olaszban van olyan [w]-hang, mint az angolban. Ennek a kiejtéséről nemsokára lesz egy cikk a blogomon: phono-blog.blogspot.com. Már kész is van a cikk, de még nincs benne hangminta és egyéb illusztráció.
      Az olaszban is van magyar ly-os hang, ilyet ejtünk magyarul a tölgy, völgy, elnyomás, kopoltyú szóban az l helyén. Igen ám, de ez az ly-os hang az olaszban magánhangzók között is előfordul (néha hosszan), és ez egy magyarnak már nehézséget okoz, gyakorolnia kell. A magyarban nem fordul elő ilyen helyzetben, ezért idegennek hathat.

      Ami még az olaszban más: a t, d-t úgy ejtjük, ahogy magyarul, de a nyelvünk csak a felső fogaknak ér neki, a felső ínyhez NEM! Ugyanígy, a tisztán felső fogsorról indítjuk az olasz "c", "dz" hangokat is (nem a felső ínyről, ahogy a magyarban), ezért csípősebben, cincogósabban szólnak, mint a magyar c, dz.
      Az olasz sz, z szintén más: a nyelvünk hegyét nem emeljük meg, mint a magyarban, hogy a levegőt a magyar sz kiejtése közben a levegő a felső ínyünkre terelje. Helyette a nyelvünk hegyét az olaszban a felső fogsor mögé tesszük szorosan (de azért ne érjen a fogunknak), a nyelvünk hegye előrefelé mutat, és így ejtünk sz-t. Így az olasz "sz" nagyon élesen, fütyülősen, sípolósan, hangosabban, erősebben szól, és ez áll az olasz z-re is.

      Figyelni kell még az r-rekre. A magyarok jó része a r-ketet nem a nyelve hegyével ejti már, hanem a nyelve hegye felett közvetlenül lévő résszel (nyelvpárkánnyal, azaz laminával), amit még szintén nyelvhegynek érezhetünk laikus fejjel. Az olaszban csak akkor lesz olaszos az r, akkor perdül igazán nagyon, igazán durván, temperamentumosabban, ha tényleg csak a nyelv leges-leges-leghegyével ejtjük, ilyenkor hirtelenebbül perdül, temperamentumosabban szól. Persze van magyar, aki így ejti az r-t is, de nem árt erre felhívni a figyelmet.

      A többi mássalhangzó teljesen pontosan megfelel a magyar párjának.

      Persze van még sok finomság, apró szabály, hasonulások, szótagolás, átszótagolás, de azoknak még hosszan utána kéne néznem, mert nem tudok olaszul.

      Törlés
    11. "Ami az e-ket illeti: amikor röviden ejtjük, akkor kb. magyar e-nek ejtjük, mikor hosszan, akkor é-nek."

      Azért azt ne felejtsd el, hogy az olaszban fonémikusan is kétféle "e" van hangsúlyos helyzetben, tehát nem csak attól függ a kiejtése, hogy hangsúlyos-e vagy sem: tema ['tɛ:ma] 'téma' és ['te:ma] 'félj(en)'.

      Törlés
    12. Igen, hangsúlyos helyzetben az is számít, hogy hosszú-e vagy rövid, ez az utána lévő mássalhangzó hosszúságán is múlik általában.

      Törlés
    13. Illetőleg nem csak a hosszúságtól függ, de általában attól.

      Törlés
    14. Na de a hosszúság csupán attól függ, hogy zárt-e a hangsúlyos szótag vagy nyílt, és ez teljesen automatikus. Az /e/ és /ɛ/ pedig két külön fonéma, tehát nem a szótagszerkezettől függ (hangsúlyos helyzetben), hogy melyiket ejtik, ahogy az sem, hogy egy szóban /a/ van-e vagy /e/.

      Törlés
    15. Továbbá, az /ɛ/ mindig a latin Ĕ-ből származik, az /e/ pedig vagy az Ē-ből vagy az Ĭ-ből.

      Törlés
    16. Ha a kérdező nem tudja eldönteni, hogy mikor milyen e vagy o van egy szóban, akkor az alábbiakban megnézheti.

      Canepari olasz kiejtési szótára (ingyenes):
      http://venus.unive.it/canipa/pdf/DiPI_3_A-Z.pdf

      Hagyományos olasz kiejtési szótár (online, ingyenes), ám kicsit pontatlanabb, mint az előző:
      http://www.dipionline.it/dizionario/

      Törlés
    17. Olaszban van olyan [w]-hang, mint az angolban. Ennek a kiejtéséről nemsokára lesz egy cikk a blogomon: phono-blog.blogspot.com. Már kész is van a cikk, de még nincs benne hangminta és egyéb illusztráció.
      Már meg is jelent az illető blogpost:
      http://phono-blog.blogspot.hu/2013/04/a-w-hang.html

      Direkt azért vettem előre, mert itt olasz frontján is van érdeklődés, spanyolban is használatos, és sokak számára problémás hang, pedig pofon egyszerű megtanulni.

      Törlés
  8. Mint spanyol anyanyelvű, nekem két sugárban folyt a vért ki a fülemből a hangfelvétel hallagatásakor. Le is kapcsoltam gyorsan. Vártam, hogy mikor beszél latinul, azt hittem, hogy még csak finnül konferál. Szörrnyű!!!

    VálaszTörlés
  9. "... melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása"?
    Szerintem az olaszra vagy a spanyolra a "nagyobb" újlatin nyelvek közül. Talán az olaszra jobban - vagy nem. Illetve a kisebbek közül talán a szárdra, vagy amiket arrafelé beszélnek.
    De biztosan nem annyira hasonlíthatott a mai franciára, portugálra vagy románra, mert azokat sok más hatás is érte. Na, nem mintha a spanyolt és az olaszt nem érte volna, de na. Gondolom én. Meg hát úgyis ott van most az olasz, ahol régen a latin (központilag) volt, az Appennini-félszigeten, na nem mintha pont ezért ennek kéne a legközelebb állnia hozzá, de hátha nyom valamit a latban.
    Számomra az olasz hangzása hasonlít ahhoz, ahogy a latin hangzik a nem hivatalos, pl. magyar ajkakról.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmit sem jelent, hogy hol beszélik (hiszen írtam is a második bekezdésben), mivel időben ugyanakkora a „távolság”, és csak ez számít (de ez sem mindenhol egyformán). Az irodalmi olasz egyébként az etruszkok által természetes nyelvcsere útján átvett latin, tehát ebből a szempontból még csak nem is különb a spanyolnál. Ilyen értelemben az sem biztos, hogy egyáltalán lehet területi folytonosságról beszélni, hiszen a nyelvjárások az idők során egymásra hatottak, összekeveredtek, egyik kiszorította a másikat stb. Területi alapon a középső olasz, amit Lazio régióban beszélnek, lehetne a latin tényleges, népi folytatója, csak éppen azoknak a nyelvjárásoknak a többsége is mára kihalt vagy kiszorította őket a toszkán olasz.

      Törlés
  10. "az olaszban egyáltalán nem végződhet mássalhangzóra szó (néhány elöljáró, mint a con, in, per, valamint az il névelő kivételével)" Ez ugyan nem központi kérdés itt, kicsit kiegészíteném, hogy az idegen eredetű szavak között is vannak mássalhangzó végűek, pl. film. Létezik még az utolsó magánhangzó/szótag lekopásának jelensége (troncamento), pl. avere -> aver (ha "dopo" után jönne az "avere", akkor lényegében mindig "aver" lesz belőle, bár magát ezt a szabályt sehol nem írják le tudtommal, de így figyeltem meg). Igaz, ez javarészt a költészetben van így. De pl. a grande, santo is sokszor lesz a hétköznapi beszédben is grand és san. Ismertebb székesegyházak nevében is úgy emlékszem, San áll Santo helyett.
    Lehet, hogy néhány hangutánzó szó is végződik mássalhangzóra, erre kapásból nem vennék mérget.
    Bocsánat, ha már volt ez a téma a hozzászólásokban, nem olvastam végig.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezek már a mondatfonetikával összefüggő jelenségek, hiszen önmagában senki mondja ki azt, hogy aver, grand vagy san, mindig van utána valami, és az egész kifejezés viselkedik úgy, mintha egy szó lenne. Ez pontosan így van a spanyolban is és már a latinban is így volt (csak ők sem jelölték írásban).

      Az idegen szavak meg bármire végződhetnek, de azok nagyon nem is tartoznak a mindennapi szókincshez (a spanyolban pl. a tanulatlan emberek beszédjében általában le is egyszerűsödnek, hogy magánhangzóra végződjenek, pl. a Facebook is kb. [fejzbu] lesz).

      Törlés
  11. Most találtam az oldalra, nagyon érdekes és épp nemrég beszélgettem egy barátommal a témáról. A brazil portugálnál az európai amúgy oroszosabb hangzású, kivéve, hogy "cs" nincs benne, de a magánhangzói olyan zártak, mint az orosznak. A brazilban nyíltabbak a magánhangzók.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A hangsúlytalan magánhangzók redukciója az európai portugálban (amiért oroszosan hangzik) kései fejlemény, és ugyanez igaz az északi és keleti katalán nyelvjárásokra is.

      Van olyan elmélet, mely szerint a spanyolban és a toszkán olaszban azért nem következett be ez a redukció hangsúlytalan helyzetben, mert ezeken a területeken eredetileg nem indoeurópai nyelveket beszéltek (etruszk, baszk, ibér stb.), amelyekben kötött volt a hangsúly és nem befolyásolta a magánhangzók kiejtését. De az összes ilyen elmélet erősen kétséges, hiszen egyrészt – mint írtam – a portugálban és a katalánban is elég késői változás ez (az őslakosok nyelvei akkor már sehol nem voltak), másrészt a katalán területeken éppen az ibért beszélték a római hódítás előtt, így máris bukik ez a dolog.

      Amit a latinról feltételeznek, hogy a rövid magánhangzók biztos, hogy nyíltabbak voltak a hosszúaknál, mert a rövid [i]-ből majdnem mindenhol [e] lett, a rövid [u]-ból majdnem mindenhol [o] (a portugál helyesírás is ezt az állapotot tükrözi) stb. Ebből a szempontból valóban a brazil portugál áll talán a legközelebb a klasszikus latin magánhangzók kiejtéséhez – pl. a szó végi hangsúlytalan o-t kb. így ejthették a latinban is, ahogy ma a brazíliai portugálban (inkább nagyon zárt [o], mint [u]).

      Törlés
  12. Esetleg így? https://youtu.be/1kZ-8wmDqqk?t=18

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, nagyon nem.

      1. Tiszta [v]-ket ejt, amikor ilyen hang a latinban nem volt.
      2. Kiejti a szó végi -M-eket, amikor azt nem kellene kiejteni, csak az előtte lévő magánhangzót kicsit orrhangon ejteni.
      3. A C és G a klasszikus latinban [e], [i] előtt is [k], [g] volt, a videón hol [c]-t ejt, hol [cs]-t, hol [dzs]-t, ez már olaszos ejtés, nem latin.

      Szóval pontosan azokkal a tipikus hibákkal van tele, amiről ez a cikk szól (gondolom, nem olvastad el).

      Törlés
    2. Jó kis oldalak, amikor egy spanyolajkú restitutált kiejtésű latint beszél, na arról elhiszem, hogy tényleg valami ilyesmi lehetett:

      https://www.delcastellano.com/errores-pronunciacion-latin/

      https://academialatin.com

      Azért nekik könnyű latinul tanulni, 4-5 lecke után nekiesnek bonyolult szövegeknek :)

      Érdekes, hogy azt mondja, hogy már a klasszikus kori latinban is némi volt a H betű, mint a mostani újlatin nyelvekben. Ezt nem tudtam. Mondjuk ez továbbvisz ahhoz a következtetéshez, hogy talán eleve a latin nyelvben nem is létezett a "magyaros" lágy H-hang, hanem csak a torok-H, és a G, mint az oroszban, akik Hitlert is jobb híján [gitler]-nek mondják? És latin abácé H-betűje soha nem is lett volna hivatott ezt a hangot jelölni. A magyaros lágy [H]-hangot a kései latinban az F-betű jelölte. A H betű talán a kiejtést segítette, hasonlóan a némethez, ahol pl. magánhangzók közt nem ejtendő, hanem az előtte lévő magánhangzót nyújtja: sehen [zéen]-nek ejtendő, ahogy a Dreher sört is [dréer]-nek kéne mondani.

      Ilyen értelemben a magyar írásrendszer tényleg eléggé rá van húzva latin abécére. Amit mi S-betűnek hívunk, az minden nyelvben [sz] hangot jelöl, és az [S] hanghoz kell valamit hosszácsapni az S-betűhöz: németül SCH, lengyelül SZ, csehszlovák Š, angol SH.

      Törlés
    3. Hát azért erre ne vegyél mérget, mert attól, hogy spanyol anyanyelvű, még általában fogalma sincs a fonológiáról és a nyelvtörténetről (ahogy az első belinkelt videóban a fickónak sem, majd mindjárt írom, miben téved nagyot), márpedig pontosan ezek mély ismerete kellene az igazi restituált latin kiejtéshez!

      Az első videóban pl. szintén elköveti azt a hibát a fickó (nekem egyébként túl szájbarágós és vontatott), hogy az írásból indul ki, és látszik, hogy egyáltalán nem ért a fonológiához. Pl. az, hogy most az ae kiejtve [ae̯] vagy [aj], az fonológiaialag édes mindegy, nincs olyan anyanyelvű, aki ezt a kettőt a spontán beszédben képes lenne megkülönböztetni (és bizony a legtöbb spanyol ajkúnál is a trae, cae az [traj] és [kaj]). Tehát ennél a résznél tök fölöslegesen. De ugyanez az -rr- kérdése is: nem is értem, mi lenne a különbség a latin és a spanyol -rr- között, az teljesen ugyanaz (csak egy önkényes döntés, hogy ezt a spanyol fonológusok egyetlen hangnak tekintik és nem geminátának).

      A -gn- egy veláris-nazális kettős zárhang volt [ŋn] és nem *[gn] (és egyébként pontosan így ejtik a spontán beszédben spanyolul is, a művelt -cn- csoporttal együtt).

      És nem csak a H volt néma, hanem az -M-et sem ejtették a szó végén, ebben is téved, mert az nem jelölt semmilyen bilabiális mássalhangzót (de egyébként ezeket én is mind leírtam a cikkben).

      A latin H- – és részben az F- is – az ieu. *gʰ- folytatója, és valószínűsíthető, hogy ha nem is a latinban, de az elődjében (óitáliai) még az [x] hangot jelölte (ez is teljesen természetes változási folyamat: [x] > [h] > ∅).

      „A magyaros lágy [H]-hangot a kései latinban az F-betű jelölte.”

      Hát ezt nem tudom, de az biztos, hogy a középkori spanyolban így volt, mivel a spanyolban már a kezdetektől fogva ingadozott a latin eredetű F- megvalósulása az [f] ~ [φ] ~ [h] között, ezek kiegészítő eloszlásban lehettek jelen (teljes magánhangzó előtt [h], talán diftongus előtt [φ], r- előtt pedig [f]), de nagyon valószínű, hogy ez már a kezdetektől fogva így lehetett az óitáliaiban is. Ehhez vö. lat. HODIE (< *HODIED; > sp. hoy) és faliszk FOIED, amelyben az F- talán hiperkorrekció, épp azért, mert [h]-nak ejtették; vagy pl. lat. FILIUS, faliszk HILEOS, vö. sp. hijo (< FILIUM).

      Az [f] ~ [h] váltakozás is általános fonetikai jelenség az olyan nyelvekben, ahol nincs más labiodentális, nevezetesen [v] (a latinban nem volt és a spanyolban sincs), tehát ezen sem kell igazából meglepődni, nem kell ehhez semmilyen pre-indoeurópai szubsztrátum, amibe nagyon szeretnek kapaszkodni a hagyományos és szűk látókörű spanyol nyelvtörténészek.

      Egyébként visszatérve a restituált latin kiejtéshez, a spanyol anyanyelvűek általában ott követik el a hibát, hogy teljes mértékben az írásra támaszkodnak és a spanyol olvasási szabályokat alkalmazzák a latin szövegekre, így lesz pl. a videóban is említett ROSÆ /rósaj/ helyett */rosáe/ vagy pl. a UNAM /únã/ helyett */unám/.

      Hiába közel azonos a spanyol és a klasszikus latin hangkészlet, ettől még a kiejtést nem fogják tudni nyelvtörténeti ismeretek nélkül, de persze annyira rossz sem lesz, mintha egy angol vagy német anyanyelvű mondaná. (Egyébként ha jól tudom, ezért alkalmaznak latin nyelvű filmekhez latin-amerikai spanyol anyanyelvű színészeket, a latin-amerikai spanyol hangkészlet még közelebb áll a klasszikushoz.)

      Nem hiszem, hogy könnyű lenne nekik klasszikus latinul tanulni, alapjaiban teljesen más a két nyelvállapot, a szórend, de leginkább a szavak jelentése, ehhez lásd pl. ezt a cikket.

      Törlés
    4. Egyébként az is egy évszázados hülyeség, amit a spanyol bölcsészek állítanak, hogy "a latinban nem volt (olyan) /rr/, mint a spanyolban" (persze csak azért, hogy ráfoghassák ezt is a baszk szubsztrátumra), meg amit a videón is mond a srác, hogy "szó elején nem úgy ejtették, mint a spanyolban":
      1. Honnan tudnák ezt? (Sehonnan.)
      2. A latinban az /r/ alapvetően mindig pergetett (trill) volt (vagyis igazából olyan hang nem volt, mint az egyszerű spanyol -r-).

      Viszont mivel az köztudott, hogy a fonológiai hosszúságot megkülönböztető nyelvekben a rövid trill hajlamos egyperdületűvé válni magánhangzók közötti helyzetben, joggal feltételezhetjük, hogy a latinban is úgy ejtették az -r-t, ahogy a spanyolban, miközben a szó eleji r- és a magánhangzók közötti -rr- is pont ugyanúgy hangzott.

      Törlés
    5. Tatár Péter
      Szerintem a germán k betűi adhatnak némi utalást a kiejtésére: Caesar-Kaiser, Capital-Kapital. Èrdekes, hogy a Kap, a haupt, a Kopf is ezekből származik.

      Törlés

Hozzászólás írásához regisztráció nem szükséges. Kérjük, hogy ne írj névtelenül, válaszd a Név/URL-cím profilt tetszőleges becenév megadásához (az URL-cím kitöltése nem kötelező). A komment beküldéséhez a harmadik féltől származó cookie-k engedélyezése szükséges!