Torre del Oro (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
A másik tisztázandó dolog, hogy mit értünk egyáltalán „európai” és „latin-amerikai” spanyolon, mivel Spanyolországban is megtalálhatóak szinte ugyanazok a nyelvjárások, amelyeket pl. Dél-Amerika partjainál vagy a karibi szigeteken (Kubában, Puerto Ricóban vagy a Dominikai Köztársaságban) beszélnek, csak „kicsiben”, hiszen az utóbbiak is az előbbiekből alakultak ki. A hódító utazások gazdasági és kulturális központja Amerika 1492-es felfedezése után Andalúzia fővárosa, Sevilla lett, aminek következtében az akkori délspanyol nyelvi norma meghatározó szerepet töltött be a latin-amerikai spanyol nyelvjárások kialakulásában. Ebből persze az is következik, hogy valójában nincs egységes latin-amerikai és egységes spanyolországi nyelvjárás, legfeljebb a két területre jellemző „sztenderd” változatokat hasonlíthatjuk így össze. Tény, hogy bizonyos tulajdonságokban együttesen állnak egymással szemben a két kontinens nyelvváltozatai, ami viszont a következő kérdés. Nevezetesen, ha azt akarjuk megállapítani, hogy két nyelvváltozat közül melyik távolodott el jobban egy korábbi közös nyelvállapottól, az csak úgy lehetséges, ha megmondjuk, milyen szempontból – milyen tulajdonságok (pl. hangtani, alaktani vagy szókincsbeli jellemzők) alapján – vizsgáljuk a kérdést. Hiszen mindig lesz olyan tulajdonság, amelyben az egyik változat régiesebb, a másik újítóbb, és lesz olyan is, amelynél ez éppen fordítva alakul.
A problémák sora ezzel még mindig nem ért véget, hiszen bizonyos változásokról nem lehet azt sem eldönteni, hogy azok újításnak számítanak-e vagy a régebbi állapot megőrzésének, és főleg, hogy ezeknek a nyelvi rendszerben mekkora a jelentősége. A konkrét tárgyra rátérve, a középkori spanyolban még létezett a magyar [c]-nek megfelelő mássalhangzó az [sz] mellett, amelyet írásban a c/ç jelölt. A sztenderd európai spanyolban – amely az északi kasztíliai nyelvjáráson alapszik – ez először szintén [sz]-szé vált a 16. században, majd az angol thing szó th-val jelölt hangjának megfelelő réshanggá alakult (IPA-jelöléssel [θ]); a délspanyolban, a Kanári-szigeteki, valamint a sztenderd latin-amerikai változatokban viszont [sz] maradt. Kérdés, melyik változás a „régiesebb”?
Ha azt vesszük, hogy a sztenderd európai spanyolban kétlépcsős átalakulás történt, vagyis először megszűnt a zár-rés hang zárja (1. [c] > [sz]), majd a képzési helye előrébb tolódott (2. [sz] > [θ]), ezzel szemben a többi változatban csak az első ment végbe, akkor egyértelműen azt mondhatjuk, hogy ebben a hangtani tulajdonságban a sztenderd európai spanyol újítóbb, a latin-amerikai pedig régiesebb. Viszont ezzel a latin-amerikai spanyolban megszűnt létezni a különbség az eredeti [sz] hang és a középkori [c]-ből származó [sz] hang között, vagyis a latin-amerikaiak így képtelenné váltak megkülönböztetni az olyan szavakat, mint pl. az abrasar ’perzsel’ és abrazar ’átölel’ (ezért nem is kevés a latin-amerikai beszélőknél a helyesírási tévesztések száma). A sztenderd európai spanyolban a különbség fennmaradt, még ha több változás árán is. Természetesen ez is csak úgy lehetséges, hogy a kétféle [sz] képzése között kezdetben volt némi, alig érzékelhető különbség (de ez már fonetikai részletkérdés). Tehát akkor melyik régiesebb vagy „eredetibb” e szempontból? Nyilván egyik sem.
A hangtannál maradva, a szó(tag) végi [sz] gyengülése (hehezetté válása vagy kiesése) jellemző éppúgy bizonyos latin-amerikai változatokra (Dél-Amerika partjai, Karib-térség stb.), mint spanyolországiakra (Új-Kasztília, Andalúzia, Extremadura stb.), akárcsak az ll és y betűkkel jelölt eredeti mássalhangzók közötti különbség eltűnése, amely mindkét kontinensen általános, ezért ezekkel nem érdemes itt foglalkozni. Mindenképpen érdemes viszont említeni a művelt eredetű mássalhangzócsoportok (-cc-, -ct-, -pt-, -x- stb.) megőrzését a latin-amerikai nyelvjárások többségében, amelyeket Spanyolországban már a média nyelvében is sokszor egyszerűsítenek: pl. a dirección ’cím, irány’ ejtése Spanyolországban ma már jobbára csak [direθi̯ón], Latin-Amerikában továbbra is [direkszi̯ón]. Szintén félszigeti spanyol újítás a j-vel vagy e, i előtt g-vel is jelölt (veláris) [ch] érdes torokhangként való (uvuláris) ejtése ([x] > [χ]), továbbá a [g] hang „raccsoló r”-szerű ejtése magánhangzók előtt ([ɣ] > [ɰ]).
Térjünk rá az alaktanra. A latin-amerikai spanyol mindenképpen újítóbb abból a szempontból, hogy többes számban eltűnt a tegezés és a magázás közötti különbség (alaktani értelemben csak magázás létezik) és bizonyos területeken (Közép-Amerika, Argentína, Uruguay stb.) a régi vos, eredetileg ’ti’ jelentésű névmás, külön igealakkal – amely az eredeti többes szám második személyű alak (cantáis) módosulata (cantás) – egyes szám második személyűként, a tú helyett/mellett bizalmas tegezésként használatos. Ezzel szemben a sztenderd latin-amerikai nyelvjárásokban nem jellemző az ún. leísmo, vagyis személyekre hímnemben tárgyesetben is a részes esetű le, les személyes névmások használata (ellenben a latin-amerikai leísmo az ’Ön’ megszólítással áll összefüggésben). Vagyis alaktani szempontból is azt lehet mondani, hogy igazából nincs lényeges különbség a két kontinens nyelvváltozatai között (persze ilyenkor mindig hangsúlyozni kell, hogy alapvetően az iskolázottabb rétegek nyelvváltozatairól beszélünk, ezenkívül bármi előfordulhat egyéb regiszterekben).
Az első akadémiai szótárkötet 1726-ból |
Összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy hang- és alaktanilag nehézkes annak eldöntése, hogy melyik spanyol nyelvváltozat archaikusabb (habár a modern változásokat is figyelembe véve a latin-amerikai spanyol javára billen a mérleg); egyedül talán a szókincsről lehet megállapítani, hogy az amerikai spanyol nyelvváltozatok régiesebbek – legalábbis választékosabbak – az európainál, azonban ezzel is óvatosan kell bánni, hiszen egyik kontinens sem egységes a nyelvjárások tekintetében.
Érdekes cikk, de azt bírom, hogy a címben feltett kérdésre végül nem kaptunk választ :-D
VálaszTörlésÚgy vettem észre, hogy a sztenderd spanyol nyelvjárások között relatíve nem "olyan" nagy a különbség, mint az sztenderd angol nyelvjárások között és jóval kevesebben is tanulják. Ezért a spanyol esetében szerintem nincs olyan nagy hitvita, melyik nyelvjárást érdemes tanulni, gondolom mindkettőt elfogadják a honi nyelvoktatásban is, bár tippem szerint ennek ellenére az európai változat preferált alapból. Ahogy én a 0 tudásommal megfigyeltem, az amerikai sztenderd spanyol kicsit könnyebbnek tűnik, bár biztos ennek is megvannak a hátulütői, gondolom én.
Ezzel szemben az angolnál az európai nyelvoktatásban elég nagy az ellenállás az amerikai angollal szemben, és talán nem is annyira szókészlet, helyesírási különbségek kérdésében, mert az amerikai formát elfogadják bármilyen nyelvvizsgán, nyelviskolában. Inkább kiejtés tekintetében nagy az ellenállás és nagyon erőltetik helyette a kiejtésileg jóval nehezebb brit vonalat.
Na de hát éppen arról szól a cikk, hogy az ilyen kérdésekre nem lehet egy igennel vagy nemmel válaszolni, mert minden attól függ, mit milyen megközelítésből vizsgálunk. :) Az utolsó viszont – szerintem – egyértelmű a válasz (bár nem tudom, konkrétan mit vártál).
TörlésVártam, hogy A Mekszikói áradozik a mekszikói spanyol felsőbbrendűségéről. Nagy csalódás...
TörlésBocs, most látom, hogy baromságot írtam (nem jó dolog, ha az ember írás közben még gondolkodik is), szóval:
Törlés"Az utolsó MONDAT viszont – szerintem – egyértelmű választ ad"
Na ez lett volna. Amúgy részletesebben (érdemben) és válaszolva, ahogy minden nyelvben, a spanyolban is vannak a rétegnyelvváltozatok és a nyelvjárások, a kettő nem keverendő, de van köztük összefüggés. Történetileg az újlatin nyelvek eleve egy rétegnyelvi latinból alakultak ki (a műveletlen köznép anyanyelvéből), ezeket aztán sztenderdizálták, bővítették a szókincsüket, hogy alkalmasak legyenek nemzeti nyelvnek. Nyilvánvaló viszont, hogy ezt az analfabéta rétegek nem követték, vagyis az erősebb "tájszólások" azokon a területeken alakultak ki, ahol a szegényebb, iskolázatlanabb emberek éltek. Ez utóbbiak a déli területek voltak Spanyolországban (ahol a legtovább tartott az arab uralom és az elnyomás), vagyis az andalúz nyelvjárások máig meg vannak bélyegezve, hogy ők a "parasztok". S mivel ők is kezdték el benépesíteni Amerikát, ezért azokon a területeken, ahová andalúzokat telepítettek be (Kanári-szigetek, Karib-tengeri szigetek, Dél-Amerika partvidéke), máig ahhoz hasonló tájszólást beszélnek, annyi különbséggel, hogy az amerikai beszélők az oktatás és művelt rétegek nyelve hatására mindinkább próbálják a "sztenderd" spanyolt beszélni (pl. nem lenyelni a szóvégi [sz]-t), az andalúzok pedig megmaradtak "paraszt"-nak. :)
Érdekes egyébként, mert ha egy latin-amerikai tájszólási beszélőt megkérdezel, ő tisztában van vele, hogy ott tájszólást beszélnek, amit "nem illik" és nem is azt tanítják az iskolában. Egy andalúzt ha megkérdezel, őt pedig éppen az zavarja, ahol "normálisan" beszélnek. :) Vagyis azt lehet mondani, hogy vannak területek, ahol a rétegnyelvek azonosak a nyelvjárással, és olyan területek, ahol a nyelvjárások rétegnyelvből alakultak ugyan ki, de teljesen elfogadott nyelvváltozat szintjére emelkedtek.
Így pl. lehet, hogy egy iskolázott kubai időnként lenyeli az [sz]-t szó végén vagy esetleg [h]-t ejt helyette, de pl. nem fogja úgy mondani a los productos kifejezést, hogy [lopproúccso], vagy pl. az estos-t úgy, hogy [ecco], ahogy egy andalúz, legfeljebb úgy, hogy [loh-produktosz], [ehtosz]...
"Az utolsó MONDAT viszont – szerintem – egyértelmű választ ad"
TörlésAz csak a szókincsre vonatkozik. Esetleg, ha úgy értetted, hogy hang- és alaktanilag egál, de a szókincs tekintetében az amerikai spanyol régiesebb, és így utóbbi eldönti, hogy az amerikai összességében régiesebb, akkor nem szóltam.
Igen, erre utaltam azzal, hogy "hang és alaktanilag nehézkes eldönteni" (vagyis ugyanaz).
TörlésTe csak ne utalj semmire, amíg se ponchód, se sombreród. Pedig maja templompiramis létedre is tudnál ilyeneket viselni, csak nagyobb méret kell belőlük :-)
TörlésMás mexikói cuccod sincs?
No-no! Én a maja templompiramis tetejéről figyellek, ha nem tudnád, csak nem látszom a képen. :P Amúgy van mexikói vázám és agyagkaktusz díszem. :)
TörlésA dirección példáról jutott eszembe, hogy az Portugáliában direcção, míg Brazíliában már direção, egyszerűsítve. A brazil a mássalhangzó-kapcsolatok szempontjából újítóbb, míg az európai portugálok ragaszkodnak a latinosabb formához.
VálaszTörlésNagyon jó bejegyzés!
Jake
Igen, de ha nem tévedek, ez csak helyesírási eltérés, vagyis a direcção [k]-ját Portugáliában sem ejtik.
TörlésA spanyolban viszont éppen fordítva van: a helyesírása egységes ezeknek a szavaknak (azon néhány kivétellel, amit a cikkben említek), és csak Spanyolországban jellemző az egyszerűsítés a kiejtésben.
Ez a kasztíliai [ʦ]–>[s]–>[θ] folyamat csak nincs rendben így: ebben a formában azt sugallja, hogy volt egy átmeneti időszak, amikor úgy ejtették, mint az s-szel jelölt [s]-et. Így felmerülhet esetleg az olvasókban, hogy ha egyszer a [ʦ] összeolvadt az [s]-szel, akkor honnan tudták a beszélők, hogy egy következő lépésben pont csak azokból az [s]-ekből legyen [θ], amiket a korábbi generációk [ʦ]-vel ejtettek.
VálaszTörlésNyilván nem arról van szó, hogy emlékeztek, hogyan beszéltek a felmenőik, vagy hogy az írásképre támaszkodtak volna, hiszen az általad is említett, szélesebb körű analfebetizmus miatt erősen kétségesnek tűnik, hogy az íráskép vezérelhette volna a hangtani változást, amihez ennek tetejében még azt is feltételeznünk kéne, hogy akkoriban már volt egy egységes, megszilárdult helyesírás.
Ehelyett az történt ugye, hogy a [ʦ]–>[s] változás nem pontosan ugyanazt a hangot eredményezte, mint az addig is használt [s], így a minimális különbség elegendő lehetett ahhoz, hogy csak az előbbi fejlődjön tovább [θ] hanggá. Ekkor viszont a két [s]-szerű hang együttélése nem tarthatott sokáig, mert ahhoz túl hasonlóan hangozhattak, hogy ne okozzanak felcserélődést. Tehát valószínűleg a beszélők egy részénél igény támadt a kontraszt fel- ill. visszaerősítésére, így ők nagyon hamar tovább mozdultak a [θ] felé; míg másoknál meg végérvényesen összeolvadt a két hasonló hang, mivel a szövegkörnyezet elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az összeolvadás nyomán azonos kiejtésűvé váló szavak (pl. abrasar/abrazar) jelentését egyértelműsítse.
Így igaz. Nevezetesen a [ʦ] dentoalveoláris (predorzodentális) [s]-szé fejlődött, az eredeti [s] pedig apikoalveoláris volt. Csak az a gond, hogy az IPA-ban mindkettő [s].
TörlésKét dologban viszont vitatkoznék:
1. Az interdentálissá fejlődés éppen, hogy az északi művelt rétegek nyelvváltozatában kezdődött.
2. Helyesírás is volt már a javából a 16. században, tehát akár még az íráskép is befolyásolhatta a változást.
A fent említett kétféle [s] tényleg csak nagyon rövid ideig létezett, és nem is alkothatott megkülönböztető rendszert, hiszen az északi kasztíliain kívül az összes többi ibero- és galloromán nyelvben csak egyfajta [s] élt tovább.
"Két dologban viszont vitatkoznék:
Törlés1. Az interdentálissá fejlődés éppen, hogy az északi művelt rétegek nyelvváltozatában kezdődött.
2. Helyesírás is volt már a javából a 16. században, tehát akár még az íráskép is befolyásolhatta a változást."
Meg vannak dicsérve a mexikóiak. Végre kiállnak magukért, nem hagyják magukat! Így tovább!
Sokszor éppen az okozta a vesztemet, hogy kiálltam magamért... ;)
TörlésNem kishitűnek lenni, mert agyoncsaplak... sokszor.
Törlés