Régiesebb-e a latin-amerikai spanyol, mint az európai?

Torre del Oro (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy melyik spanyol nyelvváltozat a régiesebb, a spanyolországi vagy a latin-amerikai. Azért nem könnyű ezt megválaszolni, mert igazából egyik nyelvváltozatra sem lehet összességében azt mondani, hogy régiesebb vagy újítóbb lenne, mint egy másik. Először is azt kell tisztázni, hogy egyáltalán mely nyelvállapothoz viszonyítunk, mi a kiindulási alap. Mivel mind a latin-amerikai, mind az európai spanyol nyelvjárások a középkori kasztíliaiból, mondjuk a 15. századiból alakultak ki, ezért tekintsük ezt a közös történeti nyelvváltozatnak, amikor még nem zajlottak le a modern spanyolt később a többi újlatin nyelvtől megkülönböztető hangtani változások.

A másik tisztázandó dolog, hogy mit értünk egyáltalán „európai” és „latin-amerikai” spanyolon, mivel Spanyolországban is megtalálhatóak szinte ugyanazok a nyelvjárások, amelyeket pl. Dél-Amerika partjainál vagy a karibi szigeteken (Kubában, Puerto Ricóban vagy a Dominikai Köztársaságban) beszélnek, csak „kicsiben”, hiszen az utóbbiak is az előbbiekből alakultak ki. A hódító utazások gazdasági és kulturális központja Amerika 1492-es felfedezése után Andalúzia fővárosa, Sevilla lett, aminek következtében az akkori délspanyol nyelvi norma meghatározó szerepet töltött be a latin-amerikai spanyol nyelvjárások kialakulásában. Ebből persze az is következik, hogy valójában nincs egységes latin-amerikai és egységes spanyolországi nyelvjárás, legfeljebb a két területre jellemző „sztenderd” változatokat hasonlíthatjuk így össze. Tény, hogy bizonyos tulajdonságokban együttesen állnak egymással szemben a két kontinens nyelvváltozatai, ami viszont a következő kérdés. Nevezetesen, ha azt akarjuk megállapítani, hogy két nyelvváltozat közül melyik távolodott el jobban egy korábbi közös nyelvállapottól, az csak úgy lehetséges, ha megmondjuk, milyen szempontból – milyen tulajdonságok (pl. hangtani, alaktani vagy szókincsbeli jellemzők) alapján – vizsgáljuk a kérdést. Hiszen mindig lesz olyan tulajdonság, amelyben az egyik változat régiesebb, a másik újítóbb, és lesz olyan is, amelynél ez éppen fordítva alakul.

A problémák sora ezzel még mindig nem ért véget, hiszen bizonyos változásokról nem lehet azt sem eldönteni, hogy azok újításnak számítanak-e vagy a régebbi állapot megőrzésének, és főleg, hogy ezeknek a nyelvi rendszerben mekkora a jelentősége. A konkrét tárgyra rátérve, a középkori spanyolban még létezett a magyar [c]-nek megfelelő mássalhangzó az [sz] mellett, amelyet írásban a c/ç jelölt. A sztenderd európai spanyolban – amely az északi kasztíliai nyelvjáráson alapszik – ez először szintén [sz]-szé vált a 16. században, majd az angol thing szó th-val jelölt hangjának megfelelő réshanggá alakult (IPA-jelöléssel [θ]); a délspanyolban, a Kanári-szigeteki, valamint a sztenderd latin-amerikai változatokban viszont [sz] maradt. Kérdés, melyik változás a „régiesebb”?

A 20 milliós Mexikóváros Új-Spanyolország Alkirályság (Virreinato de Nueva España) fővárosa és kulturális központja volt a gyarmatbirodalomban, ennek tulajdonítják, hogy a mexikói spanyol áll a legközelebb a latin-amerikai sztenderdhez.

Ha azt vesszük, hogy a sztenderd európai spanyolban kétlépcsős átalakulás történt, vagyis először megszűnt a zár-rés hang zárja (1. [c] > [sz]), majd a képzési helye előrébb tolódott (2. [sz] > [θ]), ezzel szemben a többi változatban csak az első ment végbe, akkor egyértelműen azt mondhatjuk, hogy ebben a hangtani tulajdonságban a sztenderd európai spanyol újítóbb, a latin-amerikai pedig régiesebb. Viszont ezzel a latin-amerikai spanyolban megszűnt létezni a különbség az eredeti [sz] hang és a középkori [c]-ből származó [sz] hang között, vagyis a latin-amerikaiak így képtelenné váltak megkülönböztetni az olyan szavakat, mint pl. az abrasar ’perzsel’ és abrazar ’átölel’ (ezért nem is kevés a latin-amerikai beszélőknél a helyesírási tévesztések száma). A sztenderd európai spanyolban a különbség fennmaradt, még ha több változás árán is. Természetesen ez is csak úgy lehetséges, hogy a kétféle [sz] képzése között kezdetben volt némi, alig érzékelhető különbség (de ez már fonetikai részletkérdés). Tehát akkor melyik régiesebb vagy „eredetibb” e szempontból? Nyilván egyik sem.

A hangtannál maradva, a szó(tag) végi [sz] gyengülése (hehezetté válása vagy kiesése) jellemző éppúgy bizonyos latin-amerikai változatokra (Dél-Amerika partjai, Karib-térség stb.), mint spanyolországiakra (Új-Kasztília, Andalúzia, Extremadura stb.), akárcsak az ll és y betűkkel jelölt eredeti mássalhangzók közötti különbség eltűnése, amely mindkét kontinensen általános, ezért ezekkel nem érdemes itt foglalkozni. Mindenképpen érdemes viszont említeni a művelt eredetű mássalhangzócsoportok (-cc-, -ct-, -pt-, -x- stb.) megőrzését a latin-amerikai nyelvjárások többségében, amelyeket Spanyolországban már a média nyelvében is sokszor egyszerűsítenek: pl. a dirección ’cím, irány’ ejtése Spanyolországban ma már jobbára csak [direθi̯ón], Latin-Amerikában továbbra is [direkszi̯ón]. Szintén félszigeti spanyol újítás a j-vel vagy e, i előtt g-vel is jelölt (veláris) [ch] érdes torokhangként való (uvuláris) ejtése ([x] > [χ]), továbbá a [g] hang „raccsoló r”-szerű ejtése magánhangzók előtt ([ɣ] > [ɰ]).

Térjünk rá az alaktanra. A latin-amerikai spanyol mindenképpen újítóbb abból a szempontból, hogy többes számban eltűnt a tegezés és a magázás közötti különbség (alaktani értelemben csak magázás létezik) és bizonyos területeken (Közép-Amerika, Argentína, Uruguay stb.) a régi vos, eredetileg ’ti’ jelentésű névmás, külön igealakkal – amely az eredeti többes szám második személyű alak (cantáis) módosulata (cantás) – egyes szám második személyűként, a tú helyett/mellett bizalmas tegezésként használatos. Ezzel szemben a sztenderd latin-amerikai nyelvjárásokban nem jellemző az ún. leísmo, vagyis személyekre hímnemben tárgyesetben is a részes esetű le, les személyes névmások használata (ellenben a latin-amerikai leísmo az ’Ön’ megszólítással áll összefüggésben). Vagyis alaktani szempontból is azt lehet mondani, hogy igazából nincs lényeges különbség a két kontinens nyelvváltozatai között (persze ilyenkor mindig hangsúlyozni kell, hogy alapvetően az iskolázottabb rétegek nyelvváltozatairól beszélünk, ezenkívül bármi előfordulhat egyéb regiszterekben).

Az első akadémiai szótárkötet 1726-ból

Végül maradt a szókincs. Talán erről lehetne a legrészletesebben beszélni és használható következtetéseket levonni, azonban ez pontosan azért nem lehetséges, amiért egy nyelv szókincsének nagysága sem határozható meg pontosan. A spanyol (és a portugál) szókincs eleve régiesebb a többi újlatin nyelvéhez képest, mivel máig őriz olyan szavakat, amelyek máshonnan kivesztek, pl. nunca (< ósp. nunqua < lat. NUNQUAM) ’soha’, cuyo, -a (< lat. CŪIU(M), -A) ’akié, amié’, pedir (< lat. PĔTERE) ’kér’, preguntar (< lat. PERCONTĀRI vagy PERCUNCTĀRI) ’kérdez’. Emellett a latin-amerikai spanyol valóban őriz olyan szavakat, amelyeket Spanyolországban már nem nagyon használnak (némelyiküket az írott nyelvben sem), pl. amar (< lat. AMĀRE) ’szeret’, antier (< lat. ANTE HĔRI) ’tegnapelőtt’ (vö. anteayer, amely már belső képzésű), mas (< lat. MAGIS) ’ám, azonban’ értelemben, plática ’beszélgetés’ stb. Ezenkívül számos szóban őriznek még – főleg Argentínában és Mexikóban – olyan hangokat, amelyeket a spanyolországi sztenderd már írásban is elhagy, pl. az oscuro ’sötét’ Mexikóban inkább obscuro [opszkúro]; a suscrito ’feliratkozott’ (participio) Argentínában és Uruguayban suscripto stb.

Összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy hang- és alaktanilag nehézkes annak eldöntése, hogy melyik spanyol nyelvváltozat archaikusabb (habár a modern változásokat is figyelembe véve a latin-amerikai spanyol javára billen a mérleg); egyedül talán a szókincsről lehet megállapítani, hogy az amerikai spanyol nyelvváltozatok régiesebbek – legalábbis választékosabbak – az európainál, azonban ezzel is óvatosan kell bánni, hiszen egyik kontinens sem egységes a nyelvjárások tekintetében.