A magyar főnévi igenév és a spanyol infinitivo

A kezdő spanyolosoknak eleinte gyakran meggyűlik a baja azzal, hogy a spanyolban előszeretettel használják a főnévi igenevet (infinitivo) olyan mondatokban vagy kifejezésekben is, ahol magyarul általában ragozott igealakot tartalmazó kifejezést, esetleg főnevet használnánk – de a főnévi igenévnek hívott -ni végződésű alakot semmiképpen sem. Éppen ezért a magyarból kiindulva szokás azt mondani, hogy a spanyolban a főnévi igenévvel „rövidítenek”, azt sugallva, mintha ez nem lenne teljesen szokványos vagy helyénvaló. Azonban természetesen ez csak nekünk furcsa; sőt, az a kérdés, hogy a magyarban miért nincs így.

Kezdjük egy-két jellegzetes spanyol–magyar példával a probléma megvilágítására (a csillag nem létező, hibás kifejezést jelöl): Espero poder conseguirlo ’Remélem, meg tudom szerezni’ – *Remélem tudni megszerezni ~ *Remélem meg tudni szerezni; Me gusta nadar ’Nekem tetszik az úszás’ (’Szeretek úszni’) – *Nekem tetszik úszni. Mint látható, a spanyol példákban használt főnévi igenév a magyarban nem fordítható a főnévi igenévvel. De vajon miért nem? Ehhez először azt kell tisztázni, mit jelent pontosan a „főnévi igenév”.

Mint a neve is árulkodik róla, ez – ideális esetben – az igének egy olyan, személyt és számot általában nem kifejező alakja (bár vannak nyelvek, ahol a főnévi igenevet személy és szám szerint is lehet ragozni, bizonyos értelemben ilyen a magyar is, az újlatin nyelvek közül pedig pl. a portugál), amely nyelvtanilag főnévként viselkedik; vagyis elméletileg ott, ahol a mondatban vagy kifejezésben valamilyen főnév áll, az elvileg mindig felcserélhető főnévi igenévvel is. S láss csodát, ez a spanyolra tökéletesen igaz: pl. Me encanta la lectura ~ Me encanta leer – de a magyarra már nem: ’Lenyűgöz az olvasás ~ *Lenyűgöz olvasni’. A spanyolban az a tény is alátámasztja a fenti állítást, hogy az infinitivo még határozott névelőt (vagy egyéb determinánst) is megenged (pl. El cantar es mi verdadera pasión ’Az éneklés az igazi szenvedélyem’), ami a magyarban szintén nem lehetséges (hiszen nem mondunk olyat, hogy *az énekelni, legfeljebb olyan szövegkörnyezetben, ahol magára a szóra utalunk, amelyet ilyenkor érdemes idézőjelbe is tenni: az „énekelni” szó). Mindez persze csak akkor igaz, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a magyarban a -ni végződésű igealak „főnévi igenév”...

Márpedig a fenti levezetésből éppen az a konklúzió vonható le, hogy amit a magyar nyelvtan (legalábbis az, amelyet az iskolában tanítanak) „főnévi igenév”-nek nevez, az valójában – funkcióját tekintve – nem főnévi igenév, hanem csupán az igének egy, bizonyos esetekben főnévhez hasonló (a mondatban többnyire alanyi vagy tárgyi) szerepet betöltő személytelen alakja. A modern nyelvészek éppen ezért nem is főnévi igenévnek hívják a -ni végű alakot, hanem infinitívusz-nak, mivel a főnévi igenév megnevezés megtévesztő, mint láttuk. Ebben már csak az az érdekes, hogy viszont a spanyol infinitivo a legtöbb esetben valóban kimeríti a főnévi igenév fogalmát.

Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a valóságban nem minden pontosan az, aminek nevezik. Legegyszerűbb ezért, ha elvonatkoztatunk az olyan elnevezésektől, amelyek gyakran csak akadályozzák egy idegen nyelvű mondat értelmezését. Jelen esetben azt mondhatjuk, hogy a spanyol infinitivo pontos magyar megfelelője funkcionálisan nemcsak a magyar főnévi igenév (énekelni), hanem az igéből az -ás, -és képzővel kapott főnév (éneklés) is. Sőt, egyes magyar nyelvészek épp az utóbbit hívják főnévi igenévnek, amelyre viszont már teljes mértékben áll ugyanaz, ami a spanyol főnévi igenévre (cantar). Vagyis a magyar -ni végződésű alak mindig fordítható a spanyol infinitivo-val, de ez visszafelé már nem igaz: a spanyol infinitivo „többet tud”. De ha ez még nem lenne elég (bonyolult), a spanyolban ráadásul létezik egy ún. infinitivo compuesto (összetett vagy kb. „befejezett” főnévi igenév) is, pl. az haber cantado, amely megközelítőleg valami olyasmi, hogy ’az éneklés megtörténte’.