Ahogy a „hegylakók” beszélnek – a kantábriai dialektus

Kantábria címere (forrás)

Mint már több témában is szó volt róla, a nagyobb összefüggő területeken beszélt újlatin nyelvek és változataik lényegében nyelvjárás-folytonosságot (dialektuskontinuumot) alkotnak, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az egymás mellett élő nyelvváltozatok között nincs éles határ vagy átmenet, a különbségek viszont a távolsággal növekednek.

Az teljesen önkényes és tudományos szempontok alapján nem eldönthető kérdés, hogy egy dialektuskontinuumot alkotó, elvben akár végtelen sok nyelvváltozat közül melyikre bökünk rá és nevezzük „nyelvnek”, míg a körülötte lévőket pedig a nyelvjárásainak, tájszólásainak (azt, hogy éppen melyik változatra esett a választás, általában történelmi események, az írásbeliség, a nyelvváltozatot használó népcsoport uralkodó szerepe stb. határozták meg – pl. volt idő, amikor a spanyolt csak az okcitán nyelvjárásának tekintették).

Az észak-spanyolországi Kantábria (Cantabria) történelmi tartomány (egykor a Kasztíliai Királyság része) és jelenlegi autonóm közösség nyelvjárása a kantábriai – spanyolul cántabro, kantábriai nyelvjárásban cántabru – vagy hagyományosan montañés [montanyész], azaz ’hegyi’ (mivel a terület népies elnevezése La Montaña ’A Hegyvidék’). Történetileg átmenetet képez a kasztíliai és az asztúriai-leóni dialektusok között, így a kutatók egy része – nézeteitől függően – a kasztíliai, másik fele az aszturleóni nyelvjárásai közé sorolja. A két nyelvjáráscsoport eleve nagyon közel áll egymáshoz, és kölcsönösen is érthetőek; sőt, mint tudjuk, hagyományosan az aszturleóni is csak egy spanyol történelmi nyelvjáráscsoportnak számított, ám egyes változatait (pl. az asztúriait és a mirandait) ma már önálló nyelvekként ismerik el.

Jellegzetes kantábriai hegyvidéki tájkép (Forrás: Pixabay.com)

A kantábriait leginkább a hangsúlytalan szó végi magánhangzók záródása különbözteti meg a sztenderd kasztíliaitól (ami egyébként számos más újlatin nyelvváltozatra jellemző), mint például humo (< lat. FŪMU) → humu ’füst’, leche (< lat. LACTE) → lechi ’tej’. A szó belsejében is megfigyelhetőek ezekhez hasonló hangváltozások, pl. caldero (< lat. CALDARIU) → caldiru ’üst’, pasado (< lat. PASSATU) → peséu ’(el)múlt’, reímos (< lat. RIDEMUS) → rimus ’nevetünk’. Ami a mássalhangzókat illeti, megőrződött a latin szó eleji F-ből származó h- kiejtése, amely a sztenderd spanyolban eltűnt, pl. humu [húmu]. Bizonyos délspanyol nyelvjárásokhoz hasonlóan, az -ado, -ada, -eda stb. végződésekben a -d- kiesik, pl. nevada → nevá ’havas’, polvareda → polvorea ’porfelhő’. Egyes területeken a szókezdő l- lágyul, azaz palatalizálódik, pl. lodo → llodu [lʲódu] ’latyak’.


Népdal kantábriai nyelvjárásban
A beszélők száma vonatkozásában nincs pontos adat – talán mindössze néhány ezerre tehető –, de erősen visszaszorulóban van; egyes források szerint szerepelt az UNESCO veszélyeztetett nyelveinek listáján, mint aszturleóni nyelvjárás.