 |
| Okcitánia/Languedoc címere |
Okcitán... az emberek többsége, ha meghallja ezt a szót, általában nem tudja hova tenni. Ha viszont azt mondom, hogy provanszál, akkor ez már talán sokak számára ismerősen cseng, ha máshonnan nem, az iskolai irodalomórákról. Pedig a kettő ugyanazt jelenti – legalábbis az egykor virágzó trubadúrköltészet újlatin nyelvére utalva. Maga a trubadúr szó is természetesen okcitán eredetű: forrása a trobar (< beszélt latin *TROPĀRE) ’talál’, innen pedig átvitt értelemben ’rímeket talál, költ’ jelentésű igéből származó melléknév/főnév, a trobador – ejtsd kb. [truvadú], IPA [truβaˈðu] –, azaz egyszerűen ’versköltő’ (ahonnan átkerült a spanyolba is trovador alakban).
Az okcitán vagy okszitán (saját elnevezése occitan, ejtsd kb. [ucitá]; katalánul occità [ukszitá], spanyolul occitano [okszitáno]) nyelvtörténetileg a katalánnal áll közeli rokonságban (lehetne őket akár egyazon nyelv változatainak is tekinteni, ahogy tették is régebben), vele együtt átmenetet képez a francia, illetve a galloromán és az iberoromán nyelvek között. Hangzásában a központi nyelvjárás leginkább a spanyolra emlékeztet, a franciával határos nyelvjárásokon viszont már erős francia hatás hallható (pl. az /r/ uvuláris – nyelvcsappal történő – képzése). Elnevezése az òc [o] ’igen’ (< lat. HŌC [EST] ’ez az’) szóból származik (ti. „az a [latin] nyelvjárás, amelyben az ’igen’-t hoc-nak mondják”), s innen kapja a lenga d’òc (vagyis ’az òc-nyelv’ – franciául langue d’oc) nevet is, amely egyúttal annak a történelmi tájegységnek is a névadója, ahol a nyelv kialakult az ott beszélt latin változatokból (Lengadòc, fr. Languedoc).
Anyanyelvi beszélőinek számát a források 500.000 (rendszeres nyelvhasználó) és 2.000.000 (alkalmi nyelvhasználó) közé becsülik, ám számuk csökken, így az okcitán (a gascogne-i nyelvjárás kivételével) az erősen veszélyeztetett nyelvek közé tartozik. Nem egységes nyelv, erős nyelvjárási tagoltság jellemzi. Területi változatai három nagy régióra és hat fő nyelvjáráscsoportra oszthatóak, egyes nyelvjárások között korlátozott mértékű kölcsönös érthetőséggel. Sztenderdnek tekintett változata a központi, languedoc-i nyelvjárás (lengadocian); az északi nyelvjárások, illetve a provençau már átmenetet képeznek a francia felé (a hidat az ún. frankoprovanszál vagy arpitán nyelvjárások alkotják, amelyek együttesen ma már külön nyelvnek számítanak):
A sztenderd (languedoc-i) nyelvváltozat hét magánhangzóval rendelkezik: (IPA) /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /ɔ/, /u/, /y/. Ez annyiban tér el a katalántól (hangsúlyos szótagban), hogy csak egyféle, nyílt [o] hang létezik, ugyanakkor rendelkezik a magyar [ü] hanggal is (a franciához hasonlóan), amely viszont nincs meg a katalánban. Ezenkívül még az is megkülönbözteti legközelebbi testvérnyelvétől, hogy megtalálhatóak benne a spanyolra jellemző, a latin hangsúlyos rövid Ĕ és Ŏ magánhangzókból fejlődött ie és ue kettőshangzók (bár előfordulásuk sokszor nem esik egybe a megfelelő spanyol szavakéval; pl. beszélt lat. VĔCLU (lat. VETULUS) > vièlh [bi̯el] ’öreg’, lat. NŎCTE > nuèch [nu̯ecs]; vö. sp. viejo, noche).
A magánhangzók helyesírása viszonylag következetes. Az /a/ fonémát az a, illetve hangsúlyjellel az à, az /e/ hangot az e, é, az /ɛ/-t az è, az /i/-t az i, í, az /ɔ/-t az ò, á, valamint hangsúlytalan szóvégen az -a, az /u/-t az o, ó, az /y/ – magyar [ü] – hangot pedig mindig az u, ú jelöli. A magánhangzójelek olvasata tehát az alábbiak szerint alakul:
A mássalhangzórendszer összességében hasonló a katalánéhoz, azonban egyes hangok jelölésében van némi eltérés: a lágy [lʲ] és [ny] – IPA [ʎ], [ɲ] – mássalhangzókat a portugálhoz hasonlóan az lh és nh jelölik, amelyek azonban szó végén [l] és [n] hangokká egyszerűsödnek; a kettőzött betűk (ll, mm, nn, rr stb.) hosszú mássalhangzókat jelölnek – akárcsak a tl [ll], tm [mm], tn [nn], ahogy a katalánban is. A katalántól eltérően a j és e, i előtt a g [dzs]-t – IPA [ʤ] –, míg tg, tj, valamint a ch is zöngétlen [cs]-t – IPA [ʧ]-t – jelöl. A tz, x és e, i előtt a cc a magyar [c] – IPA [ʦ] – hangot jelöli, a magyar [s] – IPA [ʃ] – hangot viszont az angolhoz hasonlóan az sh betűkapcsolattal írják át.
A spanyolhoz és a katalánhoz hasonlóan valósulnak meg környezetüktől függően a /b/, /d/ és /g/ fonémák, vagyis erős pozícióban [b], [d], [g] zárhangokként, gyenge helyzetben pedig [β], [ð], [ɣ] rés- vagy közelítőhangokként. Az okcitánban (a franciától érintett nyelvjáráscsoportok kivételével) szintén nem létezik /b/–/v/ megkülönböztetés. A zöngés zárhangok szóvégi helyzetben zöngétlenednek, illetve szó végén az -n csak nazalizál, valamint az -r általában – a katalánhoz hasonlóan – néma.
Nyelvtanában alapvetően nem különbözik a többi újlatin nyelvtől. A határozott névelő egyes számban lo [lu], la, l’ (az utóbbit használják magánhangzóval kezdődő szó előtt, mindkét nemben), többes számban los, las, ahogy a spanyolban. A személyes névmások: ieu [jeu̯], tu [tü], el/ela [el/elo], nosautres/-as [nuzau̯tresz/-osz], vosautres/-as [buzau̯tresz/-osz], eles/elas [elesz/elosz]. A létige (èsser) ragozása: soi [szuj], siàis [sziájsz] ~ sès [szesz] ~ ès [esz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szũ]; egy szabályos ige, pl. a cantar ragozása: canti, cantas, canta, cantam, cantatz, cantan.
Érdekesség, hogy a tagadás mondatban a pas szócskával történik (hasonlóan a francia ne ... pas szerkezethez), amely az ige után áll: pl. compreni pas ’nem értem’ – vö. katalán No ho entenc, spanyol No (lo) comprendo/entiendo. (A pas tagadószócska forrása a latin PASSU(M) ’lépés’, amely olyan jelentésű kifejezésekből önállósult tagadószóvá az ófranciában és a régi okcitánban, mint a ’nem megyek/teszek egy lépést sem’.)
Az okcitán vagy okszitán (saját elnevezése occitan, ejtsd kb. [ucitá]; katalánul occità [ukszitá], spanyolul occitano [okszitáno]) nyelvtörténetileg a katalánnal áll közeli rokonságban (lehetne őket akár egyazon nyelv változatainak is tekinteni, ahogy tették is régebben), vele együtt átmenetet képez a francia, illetve a galloromán és az iberoromán nyelvek között. Hangzásában a központi nyelvjárás leginkább a spanyolra emlékeztet, a franciával határos nyelvjárásokon viszont már erős francia hatás hallható (pl. az /r/ uvuláris – nyelvcsappal történő – képzése). Elnevezése az òc [o] ’igen’ (< lat. HŌC [EST] ’ez az’) szóból származik (ti. „az a [latin] nyelvjárás, amelyben az ’igen’-t hoc-nak mondják”), s innen kapja a lenga d’òc (vagyis ’az òc-nyelv’ – franciául langue d’oc) nevet is, amely egyúttal annak a történelmi tájegységnek is a névadója, ahol a nyelv kialakult az ott beszélt latin változatokból (Lengadòc, fr. Languedoc).
 |
| Középkori vár Okcitániában, Carcassonne, Franciaország (Forrás: Pixabay.com) |
Anyanyelvi beszélőinek számát a források 500.000 (rendszeres nyelvhasználó) és 2.000.000 (alkalmi nyelvhasználó) közé becsülik, ám számuk csökken, így az okcitán (a gascogne-i nyelvjárás kivételével) az erősen veszélyeztetett nyelvek közé tartozik. Nem egységes nyelv, erős nyelvjárási tagoltság jellemzi. Területi változatai három nagy régióra és hat fő nyelvjáráscsoportra oszthatóak, egyes nyelvjárások között korlátozott mértékű kölcsönös érthetőséggel. Sztenderdnek tekintett változata a központi, languedoc-i nyelvjárás (lengadocian); az északi nyelvjárások, illetve a provençau már átmenetet képeznek a francia felé (a hidat az ún. frankoprovanszál vagy arpitán nyelvjárások alkotják, amelyek együttesen ma már külön nyelvnek számítanak):
- Északi nyelvjárási régió
- lemosin
- auvernhat
- vivaroalpenc vagy vivaroaupenc
- Déli nyelvjárási régió
- provençau (provanszál)
- lengadocian (languedoc-i – központi)
- Nyugati (gascogne-i) nyelvjárási régió
- gascon (gascogne-i)
- aranés (aráni – Spanyolországban)
 |
| Az okcitán nyelvjárásai (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs) |
A sztenderd (languedoc-i) nyelvváltozat hét magánhangzóval rendelkezik: (IPA) /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /ɔ/, /u/, /y/. Ez annyiban tér el a katalántól (hangsúlyos szótagban), hogy csak egyféle, nyílt [o] hang létezik, ugyanakkor rendelkezik a magyar [ü] hanggal is (a franciához hasonlóan), amely viszont nincs meg a katalánban. Ezenkívül még az is megkülönbözteti legközelebbi testvérnyelvétől, hogy megtalálhatóak benne a spanyolra jellemző, a latin hangsúlyos rövid Ĕ és Ŏ magánhangzókból fejlődött ie és ue kettőshangzók (bár előfordulásuk sokszor nem esik egybe a megfelelő spanyol szavakéval; pl. beszélt lat. VĔCLU (lat. VETULUS) > vièlh [bi̯el] ’öreg’, lat. NŎCTE > nuèch [nu̯ecs]; vö. sp. viejo, noche).
A magánhangzók helyesírása viszonylag következetes. Az /a/ fonémát az a, illetve hangsúlyjellel az à, az /e/ hangot az e, é, az /ɛ/-t az è, az /i/-t az i, í, az /ɔ/-t az ò, á, valamint hangsúlytalan szóvégen az -a, az /u/-t az o, ó, az /y/ – magyar [ü] – hangot pedig mindig az u, ú jelöli. A magánhangzójelek olvasata tehát az alábbiak szerint alakul:
| a, à | rövid á [a], hangsúlytalan utolsó szótagban nyílt o [ɔ] vagy „svá” [ə] |
| e, é | rövid é [e] |
| è | magyar e [ɛ] |
| i, í | magyar i [i] vagy – magánhangzóval, hangsúlytalanul – j [j] |
| ò, á | nyílt o [ɔ] |
| o, ó | magyar u [u] vagy – magánhangzó előtt, hangsúlytalanul – [w] |
| u, ú | magyar ü [y] vagy – magánhangzó előtt, hangsúlytalanul – [w] |
A mássalhangzórendszer összességében hasonló a katalánéhoz, azonban egyes hangok jelölésében van némi eltérés: a lágy [lʲ] és [ny] – IPA [ʎ], [ɲ] – mássalhangzókat a portugálhoz hasonlóan az lh és nh jelölik, amelyek azonban szó végén [l] és [n] hangokká egyszerűsödnek; a kettőzött betűk (ll, mm, nn, rr stb.) hosszú mássalhangzókat jelölnek – akárcsak a tl [ll], tm [mm], tn [nn], ahogy a katalánban is. A katalántól eltérően a j és e, i előtt a g [dzs]-t – IPA [ʤ] –, míg tg, tj, valamint a ch is zöngétlen [cs]-t – IPA [ʧ]-t – jelöl. A tz, x és e, i előtt a cc a magyar [c] – IPA [ʦ] – hangot jelöli, a magyar [s] – IPA [ʃ] – hangot viszont az angolhoz hasonlóan az sh betűkapcsolattal írják át.
A spanyolhoz és a katalánhoz hasonlóan valósulnak meg környezetüktől függően a /b/, /d/ és /g/ fonémák, vagyis erős pozícióban [b], [d], [g] zárhangokként, gyenge helyzetben pedig [β], [ð], [ɣ] rés- vagy közelítőhangokként. Az okcitánban (a franciától érintett nyelvjáráscsoportok kivételével) szintén nem létezik /b/–/v/ megkülönböztetés. A zöngés zárhangok szóvégi helyzetben zöngétlenednek, illetve szó végén az -n csak nazalizál, valamint az -r általában – a katalánhoz hasonlóan – néma.
Nyelvtanában alapvetően nem különbözik a többi újlatin nyelvtől. A határozott névelő egyes számban lo [lu], la, l’ (az utóbbit használják magánhangzóval kezdődő szó előtt, mindkét nemben), többes számban los, las, ahogy a spanyolban. A személyes névmások: ieu [jeu̯], tu [tü], el/ela [el/elo], nosautres/-as [nuzau̯tresz/-osz], vosautres/-as [buzau̯tresz/-osz], eles/elas [elesz/elosz]. A létige (èsser) ragozása: soi [szuj], siàis [sziájsz] ~ sès [szesz] ~ ès [esz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szũ]; egy szabályos ige, pl. a cantar ragozása: canti, cantas, canta, cantam, cantatz, cantan.
Érdekesség, hogy a tagadás mondatban a pas szócskával történik (hasonlóan a francia ne ... pas szerkezethez), amely az ige után áll: pl. compreni pas ’nem értem’ – vö. katalán No ho entenc, spanyol No (lo) comprendo/entiendo. (A pas tagadószócska forrása a latin PASSU(M) ’lépés’, amely olyan jelentésű kifejezésekből önállósult tagadószóvá az ófranciában és a régi okcitánban, mint a ’nem megyek/teszek egy lépést sem’.)
Az okcitán nyelvjárások és a katalán között mennyire van kölcsönös érthetőség?
VálaszTörlésHát, jó kérdés, ha abból indulunk ki, hogy még a spanyol–katalán és a spanyol–okcitán is többé-kevésbé érthetőek kölcsönösen, akkor az okcitán és a katalán még inkább. A videón katalán feliratozás van, nagyjából abból is le lehet szűrni. Talán olyasmi különbség lehet, mint a spanyol és a portugál-galiciai között. De megkérdezem a spanyol nyelvész ismerősömet, aki katalán, szóval nála jobban senki nem tudhatja erre a választ. :)
TörlésNos, elég hosszú választ írt az ismerősöm, lényegében mindazt leírta tömören, ami egyáltalán a kölcsönös érthetőségre mint fogalom értelmezésére igaz, de idézem (sajnos nem tudom betenni az eredeti szöveget, csak a fordítást, mert úgy néz ki, a blogger lekorlátozta a hozzászólások hosszát):
Törlés„Ez egy olyan kérdés, amire nehéz válaszolni. Először is azért, mert mint már egyszer meséltem neked, még nem hallottam spontán beszélgetést okcitánul. Másodsorban és főleg, mert az érthetőség eléggé relatív, és sok tényezőtől függ: a beszélő előzetes ismereteitől (úgy általánosságban, mint nyelvi szempontból: ezekről a nyelvekről vagy másokról, melyek áthidalóként szolgálhatnak), az üzenet tartalmától (könnyebb megérteni egy olyan beszélgetést, amelyekben kultizmusok és szakkifejezések szerepelnek, amelyek közösek bármelyik nyelvben, mint egy olyat, amelyben honi szavak vannak) és a szövegkörnyezettől.
Mindez ellenére, azt lehetne mondani, hogy az okcitán eleve a katalánhoz legközelebb álló nyelv, ezért érthetőbb egy olyan beszélő számára, aki ezt a nyelvet beszéli (mert különben a katalánok többsége spanyolul* és franciául is tud). Még így is, figyelembe kell venni, hogy még a katalán saját nyelvjárásai között is vannak érthetőségi problémák (ezenkívül nem is kölcsönösek: egy mallorcai számára könnyebb megérteni egy katalóniait, mint fordítva, és még könnyebb egy katalóniainak megérteni egy valenciait, mint az ellenkezője – mindez a nyelvjárások különböző fonetikai bonyolultsága miatt).
Nos, elfeledkeztem az arániról. A gascogne-inak ezt a változatát valóban hallottam többször is, legalábbis a tévében. Nem nehéz megérteni (amikor már egy nagyon kicsit hozzászoktál). Még így is, általánosságban, a katalánokat kissé meg szokta lepni elsőre: azt képzelik, hogy jobban hasonlít a katalánra, mint amennyire valójában.
*Itt Katalóniában nem ritka olyan beszélgetéseket hallani, hogy az egyik beszélő kasztíliaiul és a másik katalánul fejezi ki magát. Sőt, ismerek egy fiatal párt, akik – amikor egymással beszélgetnek – következetesen így csinálják: ő [nő] katalánul, és ő [férfi] kasztíliaiul. Egy nem túl vájt fülű szemlélő ebből azt vonhatja le, hogy kölcsönösen érthető, sőt, azonos a két nyelv.”
Köszönöm a választ! Az újlatin nyelveket egyáltalán nem ismerem, ezért a feliratozás katalán mivolta sem tűnt fel :)
VálaszTörlésHa érdekel, ezt a bejegyzést ajánlott még elolvasni.
TörlésKöszönöm!
VálaszTörlésJa, érdekelne a múltkor említett indián szöveg, de nem találtam meg az e-mail címedet..
Azt hittem, sikerült letöltened, a Facebookon kinn volt néhány napig a link (de aztán leszedtem, mert szinte senki nem volt rá kíváncsi). Ezeket találod benne: ajmara, azték (nawatl), guaraní, karib, kecsua, maja nyelvek (cocil, hakalték, isil, jukaték, vazték), mapucse (= mapudungun vagy araukán), misték, szapoték.
TörlésAkkor figyelmetlen voltam :)
TörlésKöszönöm, ezúttal sikerült letöltenem.
Kíváncsi vagyok, neked mik lesznek a benyomásaid, nekem az ajmara úgy hangzik, mint a koreai, a kecsua, mint a kínai, a misték pedig, mint a japán. A szapoték meg olyan, mintha valamilyen sémi/berber nyelv lenne, a karib és a mapucse meg az afrikai bantu nyelvekre emlékeztet.
TörlésEgyébként visszatérve az újlatin nyelvek kölcsönös érthetőségére, íme egy tipikus példa, az olasz himnusz spanyol fordítással. Úgy szemléld, hogy az újlatin nyelveken belül a spanyol nem a legközelebbi rokona az olasznak (sőt, lényegében csak a románnál nem távolabbi). (A helyesírás ne tévesszen meg: e, i előtt a [k] hangot az olaszban a ch, a spanyolban a qu jelöli; a [cs] hangot pedig a spanyolban a ch, az olaszban pedig a ce/ci. Több lényeges különbség nincs.)
VálaszTörlés