Úgy tűnik, lassan indíthatunk egy cikksorozatot, amely olvasóink által furcsának vélt spanyol szavakról szól. ;-) Rendszeres kérdezőnk ezúttal az incertidumbre ’bizonytalanság’ (→incierto, -ta) szó miatt „reklamált”, amely valamiért nem nyerte el a tetszését (pedig szerintem nagyon szép, de hát ez szubjektív): „Mi ez a -dumbre végződés... Nem tetszik” – jegyezte meg.
A kérdés viszont a végződést illetően tényleg érdekes. Bár azt egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem szokványos vagy nem „spanyolos”, hiszen elég sok spanyol szó végződik az -Vmbre (V = bármelyik magánhangzó) hangsorral, és számos közülük gyakran is használt – hombre ’ember/férfi’, nombre ’név’, cumbre ’csúcs’, timbre ’csengő’ stb.
Az igaz, hogy maga a -dumbre végződés aránylag ritka; a DRAE 23. kiadásának online változatában rendelkezésre álló szóvégmutató szerint mindössze 12 ilyen szó van a spanyolban: certidumbre ’bizonyosság’ (certeza), dulcedumbre ’édesség, kedvesség’ (dulzura, suavidad), gravedumbre ’nehézség, zordság’ (aspereza, dificultad), incertidumbre, mansedumbre ’jámborság’, muchedumbre ’sokaság’, pesadumbre ’bánat, bosszúság’, podredumbre ’romlottság’, reciedumbre ’erény, erősség’, salsedumbre ’sósság’, servidumbre ’szolgaság’, valamint soledumbre ’elhagyatottság’ (soledad). Ezek közül a gravedumbre és a soledumbre már nem használt, a többi azonban él és virul – használati gyakorisága alapján tehát mégsem nevezhetjük ritkának. A kevés számú szóalak ugyanakkor arra utal, hogy ez valamilyen latinból öröklött képzőszerűség lehet, amely ma már nem produktív.
S így is van, méghozzá a latin -TŪDO fogalomképzőről van szó, melynek művelt eredetű duplikátuma visszaköszön az olyan szavakban, mint pl. az altitud ’magasság’, multitud ’(ember)tömeg’ stb. Ám jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hogy a csudába lett ebből a nép ajkán -dumbre. Hát először is úgy, hogy nem ebből lett, hanem – ugyebár – a tárgyesetű alakjából, amely -TŪDĬNE(M) volt. (Ez már azért egy kicsit hasonlít!) Az is teljesen triviális, hogy a magánhangzók közötti [t] rendszerint [d] lesz a spanyolban, a [d] pedig kiesik [e] és [i] környezetében, illetve a harmadéles latin szavak utolsó előtti magánhangzója az [a] kivételével szeret eltűnni, amikor csak lehetséges. Így viszont egy proto-spanyol *-DUINE alakból kellene kiindulnunk, amelyből sajnos nem tudhatjuk, mi lett volna (mivel sem a mai, sem az óspanyolban nincs még csak hasonló végződés sem), de semmiképp sem -dumbre. Vagyis itt valaminek még történnie kellett.
Kezdjük most a végéről! Köztudott, hogy a -mbre egy korábbi -mne végződésből ered – amelyben az [n] > [ɾ] hangváltozás ún. elhasonulás eredménye* –, a -mne pedig a latin (általában tárgyesetű) ´-MĬNE(M) végződés folytatója. És itt jön egy kis bizonytalanság. Azt nem tudni, hogy a -mne > -mbre változás pontosan mikor következett be: vannak alakok, amelyek már csak így tűnnek fel a történeti korpuszban, de pl. az hombre legalább a 16. századig együtt szerepel a korábbi (h)omne alakkal. Mindenesetre tételezzük fel, hogy a beszédben ez már nagyon korán bekövetkezett, amikor a latint már óspanyolnak lehetett nevezni. További kérdés, hogy a -mbre a fent felsorolt szavakban már az óspanyol korszakban keletkezett-e más, nagyon gyakori szavak végződésének mintájára, vagy még a helyi beszélt latinban válthatta fel a -TŪDĬNE végződést a *-TŪMĬNE – elhasonulás vagy analógiás hatás miatt.
Figyelemre méltó ugyanakkor a costumbre (< lat. CONSUETŪDĬNE) ’szokás’, amely a CORDE szerint dokumentált costumne alakban is – bár az előbbi jóval elterjedtebb már a kezdetektől (ráadásul e konkrét szóban az -m- a -d- helyett összromán változásnak tűnik, vö. port. és ol. costume, szárd costúmene (!) – vagyis már a beszélt latinban végbe kellett mennie). Amiben tehát biztosak lehetünk, hogy vagy így, vagy úgy, de mindenképpen – legalábbis részben – analógiás végződésről van szó.
A kérdés viszont a végződést illetően tényleg érdekes. Bár azt egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem szokványos vagy nem „spanyolos”, hiszen elég sok spanyol szó végződik az -Vmbre (V = bármelyik magánhangzó) hangsorral, és számos közülük gyakran is használt – hombre ’ember/férfi’, nombre ’név’, cumbre ’csúcs’, timbre ’csengő’ stb.
 |
| Incertidumbre... en la bruma |
Az igaz, hogy maga a -dumbre végződés aránylag ritka; a DRAE 23. kiadásának online változatában rendelkezésre álló szóvégmutató szerint mindössze 12 ilyen szó van a spanyolban: certidumbre ’bizonyosság’ (certeza), dulcedumbre ’édesség, kedvesség’ (dulzura, suavidad), gravedumbre ’nehézség, zordság’ (aspereza, dificultad), incertidumbre, mansedumbre ’jámborság’, muchedumbre ’sokaság’, pesadumbre ’bánat, bosszúság’, podredumbre ’romlottság’, reciedumbre ’erény, erősség’, salsedumbre ’sósság’, servidumbre ’szolgaság’, valamint soledumbre ’elhagyatottság’ (soledad). Ezek közül a gravedumbre és a soledumbre már nem használt, a többi azonban él és virul – használati gyakorisága alapján tehát mégsem nevezhetjük ritkának. A kevés számú szóalak ugyanakkor arra utal, hogy ez valamilyen latinból öröklött képzőszerűség lehet, amely ma már nem produktív.
S így is van, méghozzá a latin -TŪDO fogalomképzőről van szó, melynek művelt eredetű duplikátuma visszaköszön az olyan szavakban, mint pl. az altitud ’magasság’, multitud ’(ember)tömeg’ stb. Ám jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hogy a csudába lett ebből a nép ajkán -dumbre. Hát először is úgy, hogy nem ebből lett, hanem – ugyebár – a tárgyesetű alakjából, amely -TŪDĬNE(M) volt. (Ez már azért egy kicsit hasonlít!) Az is teljesen triviális, hogy a magánhangzók közötti [t] rendszerint [d] lesz a spanyolban, a [d] pedig kiesik [e] és [i] környezetében, illetve a harmadéles latin szavak utolsó előtti magánhangzója az [a] kivételével szeret eltűnni, amikor csak lehetséges. Így viszont egy proto-spanyol *-DUINE alakból kellene kiindulnunk, amelyből sajnos nem tudhatjuk, mi lett volna (mivel sem a mai, sem az óspanyolban nincs még csak hasonló végződés sem), de semmiképp sem -dumbre. Vagyis itt valaminek még történnie kellett.
 |
| Muchedumbre de gente |
Kezdjük most a végéről! Köztudott, hogy a -mbre egy korábbi -mne végződésből ered – amelyben az [n] > [ɾ] hangváltozás ún. elhasonulás eredménye* –, a -mne pedig a latin (általában tárgyesetű) ´-MĬNE(M) végződés folytatója. És itt jön egy kis bizonytalanság. Azt nem tudni, hogy a -mne > -mbre változás pontosan mikor következett be: vannak alakok, amelyek már csak így tűnnek fel a történeti korpuszban, de pl. az hombre legalább a 16. századig együtt szerepel a korábbi (h)omne alakkal. Mindenesetre tételezzük fel, hogy a beszédben ez már nagyon korán bekövetkezett, amikor a latint már óspanyolnak lehetett nevezni. További kérdés, hogy a -mbre a fent felsorolt szavakban már az óspanyol korszakban keletkezett-e más, nagyon gyakori szavak végződésének mintájára, vagy még a helyi beszélt latinban válthatta fel a -TŪDĬNE végződést a *-TŪMĬNE – elhasonulás vagy analógiás hatás miatt.
Figyelemre méltó ugyanakkor a costumbre (< lat. CONSUETŪDĬNE) ’szokás’, amely a CORDE szerint dokumentált costumne alakban is – bár az előbbi jóval elterjedtebb már a kezdetektől (ráadásul e konkrét szóban az -m- a -d- helyett összromán változásnak tűnik, vö. port. és ol. costume, szárd costúmene (!) – vagyis már a beszélt latinban végbe kellett mennie). Amiben tehát biztosak lehetünk, hogy vagy így, vagy úgy, de mindenképpen – legalábbis részben – analógiás végződésről van szó.
Felhasznált források
- Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 155.
- Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE).
- Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª ed.
| * | Az [mr] > [mbr], [nr] > [ndr] stb. hangváltozás univerzális tendencia – tulajdonképpen arról van szó, hogy „betolakszik” egy „ejtéskönnyítő” zárhang. Ugyanígy lett pl. a franciában is a latin CÁMĔRA~CÁMĂRA > chambre [sãmbr]. (A jelenség részleteiről Kálmán László nyelvész írt a Nyelv és Tudomány hírportálon.) |
Nagyon érdekes cikk. Tetszett.
VálaszTörlésKöszönjük a visszajelzést! :)
Törlés