 |
| A K a Diccionario de autoridades-ben, 1734 |
Mindenekelőtt kezdjük egy kis fonetikával. A [k] hang, melyet a legtöbb, görög-latin alapú ábécét használó írott nyelvben ez a betű jelöl, ún. veláris zöngétlen zárhang. Képzésénél a nyelvünk hátsó része a lágy szájpadlást érintve egy pillanatra teljesen elzárja a kiáramló levegő útját. Azonban ha megpróbáljuk egymás után kimondani a [ku], [ko], [ka], [ke], [ki] szótagokat és közben figyeljük a nyelvünket, észrevehetjük, hogy a [k] hang képzésekor az utána következő magánhangzó befolyásolja, hogy a nyelvünk hol éri a szájpadlást: az [u]-nál van a leghátrébb, az [i]-nél pedig a legelőrébb. Tulajdonképpen a [ke], [ki] szótagoknál már nem is veláris, hanem palatális a [k], vagyis a szájpadlás legmagasabb pontján képezzük.
Azt, hogy a [k] képzéshelye függ az utána következő magánhangzótól, már az ókori etruszkok is tudták, akik a rómaiaknak közvetítették a görög ábécé egy változatát. Így alakult ki az a szokás a korai – még a klasszikus kor előtti – latinban, hogy ennek megfelelően a [k] hangot három különböző betűvel jelölték: [e] és [i] előtt C-vel (palatális [k]), [a] (és mássalhangzó) előtt K-val (középállású [k]), illetve [o] és [u] előtt Q-val (veláris [k]). Vagyis a [ke], [ki], [ka], [ko], [ku] szótagok írásmódja a korai latinban még CE, CI, KA, QO, QU volt, pl. CITRA ’innen’, FECED ’ő csinált’, KAPUT ’fej’, QOMES ’társ’, QURA ’gondoskodás, gyógyítás’. Ehhez persze az is kellett, hogy a betűket átadó főníciaiban – mint a legtöbb sémi nyelvben – jelentésmegkülönböztető szembenállás is volt a 🔈[k]–[q] hangok között (az utóbbi nagyon hasonló a [k]-hoz, de hátrébb, mélyen a torokból ejtik), különben nem lett volna rájuk két eltérő betűjel.
Azonban mivel e háromféle írásmódnak a latinban nem volt semmiféle jelentésmegkülönböztető szerepe, a klasszikus korszakra ez a rendszer leegyszerűsödött. A K-t mindössze néhány szóban tartották meg (pl. KALENDÆ ’a hónap első napja’ vagy KÆSO, római nemesi név), de már ezeket is mindinkább C-vel írták; a Q használata pedig csak a labioveláris zárhang [kʷ] jelölésére szolgáló QU csoportban maradt meg, amelyet mindig magánhangzó követett (ezt őrzi ma az olasz helyesírás).
 |
| Cæsar – eredetileg [kaiszar]-nak mondták... (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs) |
Ezzel az új hangértékkel vette át a C-t több közép- és kelet-európai nyelv (pl. a szláv nyelvek és a magyar is), míg a latin leánynyelveinek íráshagyománya továbbra is ezt a betűt használja [e] és [i] előtt attól függetlenül, hogy már nem a [k] hangot jelöli. Vagyis pontosan ez az oka annak, hogy ezekben a nyelvekben a C más hangot jelöl ma [e] és [i] előtt, mint [a], [o], [u] és mássalhangzó előtt, ahol megmaradt az eredeti latin hangértéke, valamint annak is, hogy ugyanabban a szócsaládban megjelenhet [cs]/[sz] és [k] is a mai szavakban (ld. sp. caber [k] ’befér’, de recibir [sz/θ] ’kap’).
Igen ám, de közben ezzel párhuzamosan – sőt, valószínűleg már jóval előtte, a klasszikus korban – történt még egy hangváltozás a latinban: a QU-val jelölt labioveláris zárhang [kʷ] is leegyszerűsödött [e], [i] előtt, elvesztve a labiális elemet, a „félhangzó” [w]-t, így a QUE, QUI szótagokat [ke], [ki]-nek kezdték el ejteni. (A mai szavakban lévő [kwe], [kwi] csoportok más változások eredményei, pl. ol. qui ’itt’ < ECCU(M) HĪC ’íme ez/itt’; sp. cuerno ’szarv’ < CŎRNU, cuidar ’gondoz, vigyáz’ < COGITĀRE ’gondolkodik’.) Ennek okán megint kétféle hagyomány alakult ki az írástörténet során.
Az olaszban, ahol a QU-t kizárólag a [kʷ] hangra tartották meg, új betűkombinációra volt szükség a [ke], [ki] jelölésére: erre a CH-t választották, így pl. a latin QUĪ [kʷi] > [ki] ’(a)ki’ mai olasz írása chi. A portugálban és egészen a 19. század elejéig a spanyolban is a QU-t használták még mind a négy másik magánhangzó előtt, de [e], [i] előtt csak a [k] hangot jelölte (illetve azokban a művelt eredetű szavakban, amelyekben a félhangzót mégis ejteni kellett, ezt trémával jelezték, pl. freqüente ’gyakori’). A portugálban ez máig így van (bár a trémát a modern helyesírás rendszerint elhagyja), a spanyolban azonban az 1815-ös helyesírási reform éppen az olasz megoldás ellenkezőjét választotta: a QU-t csak az [e], [i] előtti [k] jelölésére hagyták meg, így a [kʷ]-ra kellett új írásmódot találni: ezért a mai spanyolban (néhány latinizmus kivételével, mint a quorum) a CU kombináció jelöli azt.
A [kwando] ’(a)mikor’ hangsornak tehát az olaszban a quando (a latinhoz hasonlóan), a mai spanyolban a cuando; a [ke] ’(a)mi’ szócskának pedig a spanyolban a que, qué (a latin QUĬD mintájára), az olaszban viszont a che felel meg. (Hasonló változások történtek a [g], [gʷ] hangokkal is; ennek spanyol helyesírási vonatkozásairól korábban írtunk.)
 |
| A legkorábbi latin feliratban, egy i. e. 7. századból származó aranycsaton, a K-t még E előtt is használták: MANIOS MED FHEFHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’. |
A franciában és a románban ugyanakkor teljesen eltűnt az eredeti [kʷ] hang minden helyzetben: előbbiben [k]-vá (pl. QUATTUOR > quatre [kátR] ’négy’), utóbbiban [p]-vé (QUATTUOR > patru) vagy [k]-vá (pl. QUANTU > cât ’mennyi’) egyszerűsödött. A románban így ma nem is használják a Q-t sem (a [k] hangot [e] és [i] előtt az olaszhoz hasonlóan a CH kombináció jelöli), a franciában pedig puszta hagyomány, hogy a [k] hangot mikor jelöli C és mikor QU, illetve (szó végén) Q.
A K-nak, mint látható, eléggé mostoha sors jutott az újlatin nyelvekben, és végül is minderről a klasszikus kori latin nyelvművelők tehetnek. A mai újlatin nyelvekben ezért ez a betű csak idegen szavakban, földrajzi nevekben, illetve nem latin betűs nyelvekből átvett – és még nem tökéletesen meghonosodott – jövevényszavakban használatos a [k] hang lejegyzésére. A spanyolban ezen felül szintén használják egy-két nagyon régi, görög eredetű szóban is, de leginkább a jól ismert kilo- ’ezer’ előtagban, illetve a kilo(gramo) ’kilogramm’ főnévben. Továbbá van még egy érdekes eset, amelyet pl. az okupa (< ocupante) ’illegális lakásfoglaló’ és származékai (okupar, okupación) képviselnek: ezek helyesírása éppen a szabályok megszegését jelképezi (a K „törvénytelenül elfoglalja” a C helyét).
A kiegészítésekért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek.
Érdekes adalék lett volna még az 'okupa' típusú szavak ismertetése, a k használatának egy speciális terepe. B.P.Kata
VálaszTörlésJó ötlet, mindjárt bele is írom! Köszönöm! :)
TörlésÉn köszönöm. Illetve még az is érdekes, ahogy, főleg a 'celebek' körében is népszerű k-val írt becenevek is elszaporodtak, lásd pl. Kiko, Makoke.
VálaszTörlésIgen, a (bece)nevek már egy speciális kategória (gondolom az angol szleng hatása).
TörlésAz etruszkokat szerintem nem kellene belekeverni, ők biztos nem közvetítették a görög ábécét a rómaiak felé, már csak időrendi szempontból sem tehették ezt. Másészt az etruszk nyelv máig megfejtetlen, így az írásjeleik hangértéke is, bármit is állítanak a professzor urak. Az olvasatokat az ujjukból szopták, így nem érdemes azokat túl komolyan venni.
VálaszTörlésNem tudom, hogy ezt az állításodat milyen forrásokkal tudnád alátámasztani, de a tudomány mai állása szerint pontosan úgy volt, ahogy a cikkben. Elég, ha elolvasod az angol Wikipédia első bekezdését a témában:
Törlés"The classical Latin alphabet, also known as the Roman alphabet, is a writing system originally used to write the Latin Language. The Latin alphabet evolved from the visually similar Cumaean Greek version of the Greek alphabet. The Greek alphabet, including the Cumaean version, descended from the Phoenician abjad while the Phoenician alphabet is derived from Egyptian hieroglyphics. The Etruscans who ruled early Rome adopted and modified the Cumaean Greek alphabet. The Etruscan alphabet was in turn adopted and further modified by the ancient Romans to write the Latin language."
Csak ismételni tudom, hogy az etruszk nyelv (esetleg nyelvek, nyelvjárások) mibenléte nem ismert, a klasszikus kor vagy az előtti latinnal való összevetése pedig szerintem abszurd, hiszen ebből a korból latin nyelvemlékek még nem maradtak ránk, és még évszázadok teltek el utána, mire lettek. A "tudomány mai állása" merő találgatás, a wikipédia cikke méginkább az. Ez persze nem a cikked hibája, csak gondoltam szólok.
TörlésNe haragudj, de így névtelenül, forrás nélkül nem lehet az állításodat komolyan venni. A latinnak az i. e. 7. századtól kezdve vannak írott emlékei, a klasszikus latin korszak pedig i. e. 50-től i. sz. 100-ig tartott, bár ebben eltérnek az egyes szerzők. Az etruszknak szintén már i. e. 700-tól vannak emlékei i. sz. 50-ig. Nem kevered véletlenül egy másik nyelvvel?
TörlésNem haragszom, de sajnos nincsenek ilyen korai latin nyelvemlékek. Az etruszkok a klasszikus latin korszak szerzői számára régmúlt történelem voltak, sőt az is inkább a legendák szintjén. Viszont amint helyesen felvetetted, maguknak az etruszkoknak a története is sok évszázadot ölelt fel, ehhez mérhető hatalmas változásokkal az írásukban, ami nyilvánvalóan nyelvfejlődést is takart, épp csak igazából senki nem ismeri magát a nyelvet. Az olvasatokat ezért nem lehet komolyan venni. Az általad betett aranycsaton még kétségkívül korai etruszk írás van. Van aki (vicc nélkül és tudományosan) magyarul is el tudja ezeket olvasni, például itt: http://www.osservatorioletterario.net/etruszkmagyartalanyNN51-52.pdf
TörlésNos, tekintsünk el tőle, hogy a latin és az etruszk nyelv még csak azonos nyelvcsoportba sem sorolhatóak, és a témához inkább kapcsolódva: meglátásom szerint a spanyol nyelvből az írott K-nál csak a kiejtett C hiányzik jobban. A "K" hangzót (bár másképp írják) tonnaszámra ejtik, ellenben a "C" hangot bár tonnaszámra írják, sosem ejtik C-nek. Jól látom-e ezt? Van rá példa, hogy a spanyolban kiejtik a C hangot?
VálaszTörlésNézd, ami az előzőeket illeti, sajnos csalódást kell okoznom neked: én a tudományos eredményekben hiszek, nem az alternatív elméletekben. A latin természetesen nem rokona az etruszknak, senki sem állította az ellenkezőjét. De ugyanígy a magyarnak sem. Igazából nem tudni, hogy milyen nyelvcsaládba tartozott (a legújabb tudományos feltételezés szerint az indoeurópai alapnyelv rokona lehetett, de nem abból alakult ki). De ha két nyelv beszélői hosszú időn keresztül egymás mellett élnek, akkor óhatatlanul átvesznek egymástól szavakat, szokásokat és bármi mást. Ahhoz nem kell a nyelveknek rokonoknak lenniük, hogy egymástól átvegyék az írást, pl. a perzsát és régen a törököt is arab írással írták, pedig mindhárom nyelv más nyelvcsaládba tartozik és semmi közük egymáshoz (sőt, az arab írás csak 3 magánhangzójelet ismer, de a perzsában 6, a törökben pedig 8 magánhangzó van, mégis le tudták vele írni mindegyiket).
TörlésAmi a témához kapcsolódó kérdésedet illeti: a spanyol C-t az óspanyolban (9–15. sz.) még magyar [c]-nek ejtették (pl. a Cid úgy hangzott, mintha magyarul olvasnád). Aztán ez a 16. században [sz]-szé alakult, majd a 17. században az észak-ibériai nyelvjárásban az angol thing-ben ejtett hang lett belőle. A magyar C hangértéke abból a korból származik, amikor az újlatin nyelvváltozatokban még [c]-nek ejtették, innen került vissza az egyházi és a tudományos latinba is ez a hangérték.
Gondolom azt is tudod, hogy a latin C a görög Γ (gamma) betűből származik (Γ → < → C), és kezdetben a [g] hangot (is) jelölte, innen is látszik, hogy eredetileg hátul képzett volt a latinban.
Köszönöm szépen a választ! Ez a görög gammából eredeztetett C betű érdekes gondolat.
VálaszTörlés(A korai etruszk írással írt latin nyelvemlék viszont teljes nonszensz olvasat, akárhol is lelted, hiszen amint te is helyesen írtad a "tudományos feltételezés szerint" még a nyelvcsoportba való besorolás is vita tárgya, nem hogy magának a nyelvnek az ismerete. Amit pedig ennyire nem ismerünk, arról azt sem lehet felelősséggel kijelenteni, hogy minek nyelvnek nem a rokona. A latinok egyébként a sok évszázados együttélés ellenére nem írtak "etruszk betűkkel" később sem)
Megint kevered a nyelvrokonságot az írásrendszerrel. Az teljesen egyértelmű, mondhatni tény, számos felirat alátámasztja, hogy a latin ábécé hogyan alakult ki, ezen nincs mit vitatni. A betűk kezdeti formája a főníciaiból származik (amely egy héberrel rokon sémi nyelv volt), azt átvették a görögök (sőt, az elnevezésükkel együtt vették át!), azt átvették az etruszkok, tőlük pedig a latinok. De a görög betűknek is több változatuk volt, és a latin betűk éppen nem abból a változatból származnak, amelyből a klasszikus ógörög és a mai görög ábécé. Pl. az X betű, amely a klasszikus ógörögben a [kʰ] hangot jelölte (a mai görögben pedig olyasmit, mint ami a pech szó végén van), a latinban a [ksz] csoportot jelölte. Azért, mert a latin egy olyan görög nyelvjárásból vette, ahol szintén a [ksz] hangot jelölte. De ismétlem: nem kell a nyelveknek rokonoknak lenni ahhoz, hogy egymástól átvegyenek szavakat (kiejtéssel együtt), betűket, akármit.
TörlésOtt van pl. a spanyol–francia határon ma is beszélt baszk nyelv (euskara), amelynek eredete éppen akkora rejtély, mint az etruszké az ókori Itáliában (csak azzal a különbséggel, hogy a baszk nem halt ki), és szintén semmi köze nincs a latinhoz és még az indoeurópai nyelvekhez sem. Mégis latin betűkkel írnak, és a szókincsük nagyjából 50%-a latin eredetű, olyan szavaké is, amelyeket már nem ismernél fel (pl. PACEM > bake ’béke’).
Nyilván a szavak (betűk, szokások stb.) átvétele úgy történik, olyan embereken (pl. költők, tudósok stb.) vagy népcsoportokon keresztül, akik mindkét érintett nyelvet beszélik, vagy már viszonylag hosszú ideje kétnyelvűségben élnek (ahogy pl. a magyarok és a szlovákok). Tehát nem úgy, hogy semmit sem értenek a másik nyelvéből és csak találomra. :) (A latin persona és a -na főnévképző pl. etruszk eredetű az egyik elmélet szerint.)
Numeriónak: az nem Numeriusnak?
VálaszTörlésLehet, hogy igazad van, én úgy emlékeztem, mindkétféleképpen láttam már, de megnézem még Adamik könyvében, ő hogy fordítja.
Törlés