Amit 6000 éve is ugyanúgy mondtak „spanyolul”

A nyelvek folyamatosan változnak, ami általában nem annyira feltűnő az emberi élet pár évtizede alatt – legfeljebb csak onnan vesszük észre, hogy a fiatalok egyre több „furcsa” szót használnak. Ugyanakkor pár ezer év alatt annyira megváltoznak, hogy önmagukhoz képest is felismerhetetlenné válnak, ráadásul jó eséllyel több nyelvjárásra, nyelvre bomlanak szét, majd ezek is annyira eltávolodnak egymástól, hogy aztán az utókor tudományának esetenként azt is nehéz lesz bizonyítania, hogy egyáltalán rokonok. (Az örményről például elég nehéz volt felismerni, hogy indoeurópai, mert egészen sajátos hangtörvények mentén változott meg a rokon nyelvekhez képest – pl. *dwō > ĕrku ’kettő’.)

A mai összehasonlító nyelvtudomány álláspontja szerint hatezer év az a határ, mely idő alatt a nyelvek nagyon megváltoznak ugyan, de a rendszerszerű különbségeknek, valamint annak köszönhetően, hogy a legalapvetőbb elemek valamennyire felismerhetőek maradnak, még vizsgálni lehet a rokonsági viszonyaikat. Ennél több idő alatt viszont tényleg annyit változnak, hogy semmi olyasmi nem marad belőlük, ami alapján tudományos módszerekkel vizsgálható lenne a kapcsolatuk más nyelvekkel, nyelvcsaládokkal (ezért lehetetlen pl. a baszkról vagy a japánról bármit is megállapítani).

Az indoeurópai alapnyelvet az ún. ponto-kaszpi sztyeppén beszélhették i. e. 4500–3500 között.
(A kép forrása: The History Files – www.historyfiles.co.uk)

S persze ki másnak jutna eszébe egy olyan elvetemült ötlet, ha nem az El Mexicano szerzőjének, hogy a spanyolban ma is (változatlan alakban) meglévő indoeurópai elemeket keressen! A „tartalmas” szavakkal (főnevek, melléknevek, igék stb.) itt most nem foglalkozunk, mert ott van a rengeteg etimológiai írásunk – és remélhetőleg még lesz is pár, ha az olvasó is úgy akarja –, hanem kifejezetten nyelvtani (alaktani) elemekkel, funkciószavakkal. Vajon vannak-e még olyan morfémák a spanyolban, amelyek a tudomány mai állása szerint az indoeurópai alapnyelvben is ugyanazok lehettek? – Mielőtt ezt a kérdést részletesen megvizsgálnánk, muszáj pár dologra felhívni a figyelmet.


Az örmény a legfurcsább indoeurópai nyelv (Forrás: Omniglot)
Először is, az indoeurópai alapnyelv a nyelvcsaládba tartozó ma ismert – és bizonyítottan rokon – nyelvek alapján rekonstruált közös ős, létezéséről nincsenek közvetlen bizonyítékok (hiszen nem volt írott nyelv). Vagyis csak olyasmit lehet az alapnyelvről feltételezni, ami a mai, illetve a már kihalt, de feliratokból ismert rokon nyelvekben létezik vagy létezett. De ez nyilván nem jelenti azt, hogy az alapnyelvben más nem létezhetett, azonban az ilyesmiről semmit sem tudni. A felsorolt adatokat ezért nem lehet megdönthetetlen tényként kezelni, csak azt mondhatjuk, hogy nagy valószínűséggel úgy volt valami (ezért jelöljük a feltételezett, kikövetkeztetett alakokat az eléjük tett csillaggal).

Nem lehetett túl izgalmas az indoeurópai törzsek élete a sztyeppén, így nem csoda, hogy elindultak mindenfelé...
(A kép forrása: Wikimedia Commons, GFDL/CC / Volganet.ru)

Másrészt, a spanyol közvetlen őse a latin, annak az óitáliai, annak vélhetően az italo-kelta és csak ezután jön (vagyis időben előttük) az indoeurópai alapnyelv. Ezért előfordulhat az is – minthogy elő is fordult –, hogy egy kikövetkeztetett morféma a latinban megváltozik, majd újból megváltozik, és véletlenül éppen úgy, hogy látszólag az indoeurópai alakot kapjuk vissza – tehát még ezzel is számolni kell. Mindezt szem előtt tartva, lássunk néhány jellegzetes példát!

A változásokkal szemben a legalapvetőbb szavak a legellenállóbbak: ilyenek például a számok és bizonyos személyes névmások. Az utóbbiak közül a tú ’te’, a te ’téged/neked’, valamint a me ’engem/nekem’ és a nos ’minket/nekünk’ nemcsak a latinban, hanem valószínűleg az indoeurópai alapnyelvben is ugyanúgy hangoztak, mint a spanyolban. Ugyanide sorolható továbbá a se visszaható, illetve kölcsönös névmás is, noha egyes rekonstrukciók szerint ez csak az eredeti *swe alak változata volt. Az elöljárószók közül az en ’-ban/-ben stb.’ közvetlenül a latin ĬN-ből származik, de az alapnyelvre szintén *en alakot feltételeznek, a toldalékok közül pedig a per-, pro- és pos- máig változatlan maradt (az utóbbiakat együtt „partikulák”-nak is nevezhetjük).

Spanyol, ezúttal hondurasi
Ami az alaktant illeti, az egyik legjelentősebb és talán legszembetűnőbb örökség a többes szám jele, amely az alapnyelvben -es volt (megjegyzendő, hogy eredetileg nem csak egyes és többes, hanem ún. kettős szám is létezett, amely ma mindössze a szlovénban és a kelta skót nyelvben maradt fenn). A latinban is ez volt – az I–II. deklináció kivételével – a névszók többes száma alany- és tárgyesetben (ne feledjük, hogy a spanyol névszók többsége a latin tárgyesetű alakból származik), tárgyesetben pedig a semlegesneműek kivételével az I–II. deklinációban is -s jelölte a többes számot (ezt egy indoeurópai *-ns vagy *-ons végződésre vezetik vissza, melyből a nazális a latinban eltűnt), míg az I. (a-tövű) és II. (o-tövű) deklináció alanyesetű többes számát az indoeurópai névmási többesből (*-i) vette a latin.

S végül nézzük az igeragozást. Az egyes szám első személyű alak tematikus végződéséről szinte biztosan állíthatjuk, hogy *-o volt (kijelentő mód jelen időben), ahogy a latinban és a spanyolban is; s az egyes szám második személyű -s is csak egy -i-vel volt több az alapnyelvben, amelyre *-si végződést rekonstruálnak a nyelvtörténészek – ez az -i a latinban lekopott. Továbbá az egyik legjellegzetesebb spanyol személyrag, a többes szám első személyű -mos is minden jel szerint ugyanígy hangzott az alapnyelvben és még az archaikus latinban is. Később, a klasszikus korszakra ebből -mus lett, majd ismét -mos – a hangsúlytalan rövid végződésekben már a kezdetektől fogva ingadozhatott a latinban az [o]~[u] és az [e]~[i] megvalósulása.*

Ha hiszünk az összehasonlító nyelvtudomány eredményeiben, akkor azért már ennyiből is jól látszik, hogy viszonylag sok ősi elemet őriz a spanyol még ma is felismerhető formában, így le sem tagadhatná, hogy indoeurópai. ;-)