Tudtad, hogy spanyolul a spanyol nem spanyol szó?

Akkor ő sem spanyol? (Forrás: Facebook)

Míg a magyar szavunk „őshonos”, vagyis finnugor eredetű – sőt, még azt is tudni, hogy jelentése kezdetben ’férfi’ lehetett –, tévedés volna azt hinni, hogy minden nép önelnevezése a saját nyelvéből eredeztethető. A spanyolok esetében már csak azért sem kellene így lennie, mert jól tudjuk, hogy ilyen nevű egységes nép valójában sosem létezett – a nyelv eredeti önelnevezése is castellano vagy lengua castellana; az español ebben a jelentésben csupán a 16. századtól kezdett elterjedni.

Ez utóbbi pedig, bizony, nem eredendően spanyol szó (tehát nem közvetlenül a területen beszélt latin nyelvjárásból származik), hanem viszonylag korai jövevényszó: közvetlen forrása – akárcsak a francia espagnol-nak – a régi okcitán (óprovanszál) espaignol alak volt (mai helyesírással espanhòl), amely köztudottan a beszélt latin HISPANIŎLU – kiejtve kb. [iszpanjólu] – azaz ’hispán(iai)’ folytatója. (Mint érdekesség, ez viszont nem más, mint az azonos jelentésű klasszikus latin HISPĀNUS kicsinyítő képzős alakja.) De mégis honnan tudjuk ezt, és különben is, miért ne lehetne közvetlenül latin eredetű?

Onnan tudjuk, hogy ez a latin szó, természetes úton, a kasztíliai nyelvjárásban *españuelo alakot öltött volna (vö. ol. spagnuolo ~ spagnolo, nyílt [o]-val). Jó, és ezt meg miből tudjuk? Egyrészt abból, hogy a hangsúlyos szótagi rövid/nyílt [o] a spanyolban [u̯e] diftongust alkot (pl. DŎMNU > dueño ’gazda’, PŎRTA > puerta ’ajtó’, SŎLU > suelo ’talaj’ stb. – kivéve a -CT- lágyulásából származó *[jt] > [cs] előtt: NŎCTE > noche ’éjszaka’, ŎCTO > ocho ’nyolc’ stb.), másrészt abból is, hogy a szó végi magánhangzó – az egyszerű mássalhangzót követő -e kivételével – nem szokott lekopni a spanyolban.

Végezetül azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a latin -ŎLUS, -ŎLA kicsinyítő képző folytatója önállóan is létezik a spanyolban -uelo, -uela formában, és még viszonylag produktív is (pl. arroyuelo ’kis patak’, locuelo, -a ’bolondos’, pañuelo ’zsebkendő’).