Miért nem kezdődhet s+mássalhangzóval spanyol szó?

A kép illusztráció, nincs ilyen tábla!

A spanyolul tanulóknak bizonyára feltűnt, hogy ez a nyelv elutasítja az „s+mássalhangzó” (jelöljük a továbbiakban „sC”-vel, ahol a C a consonante ’mássalhangzó’ rövidítése) szókezdeteket. Ilyen szavak egyáltalán nincsenek a spanyolban: a latinban „sC” hangcsoporttal kezdődő szavak elején a spanyolban egy e- magánhangzót találunk (pl. lat. SPERANTĬA > esperanza ’remény’). Ez az [e] mindig hangsúlytalan, és a kiejtésben még az idegen szavakban is megjelenik, ha azok valamilyen „sC” csoporttal kezdődnének: pl. stop [ᵉsztop] vagy smog [ᵉszmog]. Nézzük hát meg, mi állhat e jelenség hátterében!

Mindenekelőtt azzal kell kezdenem, hogy ez nem kizárólagosan a spanyolra jellemző az újlatin nyelvek között: a magánhangzó-betoldás az Olaszországtól nyugatra beszélt valamennyi újlatin nyelvben (az ófranciában, az okcitánban, a katalánban, a portugálban és még a legkonzervatívabbnak tartott szárdban is) megtörtént. A franciában aztán az [sz] ki is esett, így nyomát már csak a magánhangzó őrzi (pl. lat. STĒLLA ’csillag’ > ófr. esteile > fr. étoile; lat. SCHŎLA ’iskola’ > ófr. escole > fr. école stb. – hasonló jelenség zajlik most a délspanyol változatokban); mindazonáltal az újabb latin átvételekben ismét megjelenhet a szó elején „sC” csoport (pl. spécial ’speciális’ – vö. ófr. especial, ahonnan az angol especially jön!), vagyis már nem él ez a megszorítás (ennek okaira később visszatérünk).

STĒLLA > estrella (’csillag’). Hogy az -r- mit keres benne, szintén megérne egy tanulmányt. (Forrás: Pixabay.com)

Elterjedt mítosz, hogy az őslakosok eredeti nyelvében, akik a római hódítóktól természetes nyelvcsere útján átvették a latint, majd vált az anyanyelvükké, nem volt ilyen, ezért egy magánhangzó hozzáadásával adaptálták az így kezdődő szavakat. Persze az igaz, hogy a baszkban és az ibérben nem volt ilyen (és elképzelhető, hogy ki sem tudták ejteni), de semmi sem utal arra a szakirodalomban, hogy a jelenség összefüggésben lenne bármilyen korai nyelvi kölcsönhatással. Hiszen ha így lett volna, minden bizonnyal egyéb mássalhangzócsoportok sem lehetnének szókezdő helyzetben (pl. blanco ’fehér’, grande ’nagy’, frío ’hideg’, pronto ’hamar’ stb.), márpedig az ilyenek nem ritkák ezekben a nyelvekben.¹ Ezenkívül elég nagy területen elterjedt a magánhangzó-betoldás ahhoz, hogy az egyébként sokféle, egymással nem is feltétlenül rokon nyelveket beszélő őslakosokat okoljuk érte (nyilván az őslakosság eredeti nyelvei is befolyásolhatják a változások irányát, de az ilyesmit nehéz kimutatni). A gyökereket tehát magában a latinban érdemes keresnünk.

Költészeti nyomok utalnak arra, hogy a latinban az „sC” csoportokat nem szétválaszthatatlan egységként kezelték: az s inkább a szótag végéhez, mintsem a következő elejéhez tartozott, eltérően a mássalhangzó + l/r csoportoktól, amelyek mindig szótagkezdőnek számítottak. Így pl. a DETESTĀRI² ’elátkoz’ ige szótagolása inkább DE-TES-TĀ-RI és nem DE-TE-STĀ-RI volt. Ebből következően a beszélők számára furcsának bizonyulhattak az „sC” kezdetű szavak, hiszen egy olyan mássalhangzóval kezdődtek, amely egyébként szótag végén szokott állni – a latinban pedig minden szótagnak kellett legalább egy magánhangzót tartalmaznia. Ezt az „ellentmondást” úgy oldották fel, hogy pótolták ezt a nem létező magánhangzót, mégpedig egy rövid [i] betoldásával, valahogy így: STĀRE ’állni’ → S-TĀ-RE > ĬS-TĀ-RE (vö. szárd istare, sp. estar). E beszélt nyelvi jelenségre – mely a kutatók szerint Rómából terjedt el – „elvétett” latin kőfeliratok hívják fel a figyelmet már a 2. századtól kezdve, mint pl. a Rómában talált, 105-ből származó ISMARA(G)DVS ’smaragd’ (a görög szmaragdosz átvétele – feltehetően először a latintól idegen „sC” csoporttal kezdődő jövevényszavak elején jelenhetett meg a magánhangzó).³

blanco (’fehér’), frío (’hideg’)... ezeket ki tudták ejteni az őslakosok?! (Forrás: Pixabay.com)

Jogosan merülhet fel a kérdés, ha ez így volt a beszélt latinban, akkor miért nincs most is így az olaszban vagy a románban? Egyfelől máris pontosítanunk kell: az olaszban ma már valóban nincs így, ám valamikor így volt. Másrészt, a hangváltozásoknál a szavakat sosem önmagukban kell vizsgálni, hanem a környezetükkel együtt (a nyelvészek szerint a „szó” egyébként sem tudományosan meghatározható fogalom). Aki ismeri valamennyire az olasz nyelvet, tudja, hogy a szavak néhány elöljárótól (con, in, per) eltekintve csak magánhangzóra végződhetnek, amiből az is következik, hogy „sC” kezdetű szó előtt a mondatban eleve csak magánhangzó jelenhet meg, amely egyúttal ellátja ezt a szerepet. Ezért van az is, hogy az ilyen szavak előtt a hímnemű határozott névelő is a lo alakváltozatban áll, pl. lo spagnolo (nem pedig *il spagnolo) ’a spanyol’. (Bár néha még ma is megjelenik az ún. i prostètica vagy i eufònica az olyan kifejezésekben, mint pl. in Ispagna ’Spanyolországban’, per iscritto ’írásban’ stb., a jelenség azonban inkább regionális és erősen visszaszorulóban van.)

De most tegyük félre egy kicsit az olaszt. Érdekes módon a jelenség a románban sem terjedt el, pedig ott aztán bármilyen mássalhangzóra végződhetnek a szavak. Vajon miért? Ha megfigyeljük, az „sC” előtti magánhangzó-betoldás érdekes párhuzamot mutat a szó végi -s megőrzésével. Azokban az újlatin nyelvekben, ahol a többes szám képzése magánhangzóval történik (mint olasz és a román), nem jelenik meg ez a pótmagánhangzó. Ellenben a nyugati latinságban, ahol megmaradt az -s mint többesjel és egyes igevégződések személyragja, következetesen rögzült a pótlóhang. Az újlatin nyelvek legkorábbi stádiumában az -s volt az egyetlen mássalhangzó, amely szó végén állhatott, a mai mássalhangzós végződések már másodlagosak (a románban is), vagyis az eredeti szó végi magánhangzó lekopásával keletkeztek (pl. a spanyol señor ’úr’ a 9-10. sz. környékén még señore volt).⁴ Lehetséges tehát, hogy a magánhangzó-betoldás megszilárdulását éppen az -s végződés megőrzése segítette elő a korai újlatin változatokban. Ahol pedig az -s lekopott és átmenetileg minden szó ismét csak magánhangzóra végződhetett (ld. olasz és román, és utóbb a francia is!), ott ez nem lexikalizálódott.

A spanyol hozzáadta, az olasz elvette a magánhangzót... (Forrás: El Mexicano)

Ám van itt még valami más is. A folyamatban lévő nyelvi változásoknak gyakori következménye a beszélők bizonytalansága, ami a szavak „túljavításához” (hiperkorrekció) vezethet. Tehát megpróbálnak olyan alakokat mások mintájára „kijavítani”, amelyek nem is „hibásak”. A latinban olyan szavak is voltak, amelyek eredetileg is egy magánhangzót követő „sC” csoporttal kezdődtek: pl. HISPANĬA [iszpánja] (innen az España) vagy HISTORĬA [isztórja] ’történet’. Amikor a beszédben megjelent az „sC” előtti pótlóhang, kezdtek elbizonytalanodni a beszélők, hogy az a magánhangzó „tényleg ott van-e” vagy sem, és azokat a szavakat is „kijavították”, amelyek az irodalmi latinban is magánhangzóval kezdődtek. Ennek következményei az olaszban az HISTORĬA > storia, HISPĀNĬA > Spagna vagy pl. EXPLICĀRE ’magyaráz’ (amely a beszédben [eszplikáre]-nak hangzott) > spiegare, ill. az INSTRUMENTU(M) [ĩsztrumentu] ’szerszám’ > strumento stb. Mindezen hiperkorrekciók is arra utalnak, hogy a magánhangzó-betoldás még Itáliában, a latin szülőföldjén is nagyon elterjedt lehetett a maga idejében. (A nagyon profik kedvéért a téma nyelvészeti igényű magyarázata pár percben az alábbi videón.)

Felhasznált irodalom

• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 148–150.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 35.

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a helyesbítésekért.

---

¹	A baszk anyanyelvűeknek valóban nehezükre esett még az ún. muta cum liquida csoportok kiejtése is (a legidősebbeknél ez máig megfigyelhető), nem csak szókezdő helyzetben, amit a korai latin/újlatin jövevényszavak alakja is tanúsít, vö. lat. LIBRU → liburu ’könyv’, újlat. cruce → gurutze ’kereszt’, sp. alegre → alegera stb. Mindez persze inkább cáfolja, hogy a baszknak olyan nagy hatása lett volna a spanyolra.
²	A latinban nem annyira járatosak kedvéért megjegyzendő, hogy itt nem sajtóhibáról van szó: a detestor, -āri ún. álszenvedő ige volt, a szenvedő főnévi igenév végződése pedig a klasszikus korszakban nem -āre, hanem -āri volt.
³	Herman József egy másik szemléletes példát hoz egy római keresztény feliratból: iscripta, valamint megjegyzi, hogy „sok más helyen is dokumentált”. Mindamellett megjegyzendő, hogy az iscripta lehet az inscripta egyszerűsödése is!
⁴	Az újlatin nyelvek korai állapotára szemléletes példa az ún. Glosas Emilianenses a 10. századból, amelyek latin szövegek magyarázó széljegyzetei voltak a „nép nyelvén”. Közülük a következő összefüggő részlet a legismertebb: Cono ajutorio de nuestro dueno, dueno Christo, dueno Salbatore, qual dueno get ena honore e qual duenno tienet ela mandatjone cono Patre, cono Spiritu Sancto enos sieculos delo[s] sieculos. Facanos Deus omnipotes tal serbitjo fere ke denante ela sua face gaudioso[s] segamus. Látható, hogy itt még magánhangzóra végződnek olyan szavak is, amelyek végén a mai spanyolban már mássalhangzó van (salvador, honor, mandación, faz stb.).