Csak az helyes, amit Madridban mondanak?

A spanyol birodalom zászlaja

Mint már olvashattunk róla, az idegennyelv-oktatásban a nyelvek sztenderd változatát tanítják. Ebben így első olvasatra nincs is semmi különös. De mi az a sztenderd? A legegyszerűbben úgy lehetne meghatározni, hogy egy adott nyelvterület művelt beszélőinek, az úgymond „elit közösség” közmédia által is képviselt – részben mesterségesen is alakított – nyelvváltozata, amelyen az írott nyelv is alapszik.

Azonban ezzel van egy kis probléma. Míg ez egészen jól működhet egy viszonylag kis nyelvterületen, mint például a magyar nyelv esetében, egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint ahol a spanyolt vagy az angolt beszélik, elképzelhetetlen, hogy csak egyetlen sztenderd nyelvváltozat létezzen. Tételezzük fel például, hogy az egyetlen sztenderd változat a Spanyolország középső és északi részén beszélt nyelvjárásokon alapuló spanyol nyelvváltozat lenne. Elég nehéz volna elhinni, hogy egy mexikói vagy egy dél-amerikai is követné ezt a nyelvváltozatot, amely számára majdhogynem nevetségesen hangzik a sajátos kiejtése miatt. De természetesen ez fordítva is igaz: egy madridi beszélő sem kezdene el önszántából úgy beszélni, mint egy latin-amerikai, csak azért, mert ők vannak többségben. Az ilyen hatalmas, több földrészre kiterjedő területen beszélt nyelvek esetében ezért szükségszerű, hogy ne csak egyetlen sztenderd változat létezzen: a spanyolnál gyakorlatilag megvan majdnem minden országnak, illetve nagyobb nyelvjárási területnek a maga „sztenderdje” (a „sztenderd” itt most nem csak a kiejtésre értendő, hanem minden másra).

Madridi panoráma a San Isidro parkból (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami viszont valóban nehéz kérdés, az annak megítélése, hogy mi tartozik egyáltalán egy „sztenderd” nyelvváltozathoz – hiszen ezek a változatok is valamelyik nyelvjáráson alapulnak (tudományos alapon minden nyelvváltozat nyelvjárás, és minden nyelvváltozat egyenrangú). Például a spanyolországi sztenderdhez hozzátartozik az ún. leísmo (a részes esetű le, les névmás használata férfiakra tárgyesetben, a lo, los helyett), de már nem tartozik hozzá a Kasztíliában elterjedt laísmo (a tárgyesetű la, las névmás használata részes esetben nőkre, a le, les helyett), pedig történetileg mindkettő ugyanolyan nyelvjárási újítás és nincs jelen a többi változatban. Vagy pl. a sok vitát kiváltott mi más grande amigo kifejezés, amely egyes vélemények szerint „nem része a sztenderdnek”, pedig nagyon is része – inkább a mindennapi nyelvnek nem (gyakori) része.

S itt kapcsolódik be az idegennyelv-oktatás: sajnos mindmáig elterjedt az az elavult és téves nézet, mely szerint a spanyol nyelv egyetlen sztenderd változata a spanyolországi kasztíliai nyelvváltozat. Ebből az is következik e felfogás szerint, hogy csak azt lehet tanítani. Ám ami még ennél is rosszabb, hogy a nem spanyolországi változatokat ezért hajlamosak „hibás”-nak, „helytelen”-nek megbélyegezni, és esetleg kedvezőtlen elbírálásban részesíteni a nyelvvizsgán. Figyelmen kívül hagyják ezzel azt a tényt, hogy a spanyolországi változatokat csupán az összes anyanyelvi beszélő kevesebb mint 10%-a használja, valamint azt is, hogy bizony e nyelvváltozat különbözik leginkább az összes többitől, vagyis globálisan és szinkrón megközelítésben a „legkevésbé sztenderd” a többi változathoz képest. (E tévedésnek valószínűleg az az alapja, hogy sokan úgy gondolják, amit az anyaországban beszélnek, az az „eredeti”. Csakhogy a nyelvek időben is változnak, és egyáltalán nem biztos, hogy egy „helyben maradt” változat a mai állapotában közelebb áll a korábbi közös nyelvállapothoz, mint egy másik, amelyet ma távolabb beszélnek – ilyen összefüggés nem létezik.)

A nyolc fő nyelvjárási régióhoz három nemzetközi sztenderd tartozik. (Forrás: El Mexicano)

A fent vázolt problémákat lenne hivatott részben áthidalni az ún. español neutral vagy español neutro, azaz a „semleges spanyol”, mondhatni, a „sztenderdek sztenderdje”. Mi lenne ez pontosan? Azt hiszem, az eddigiekből nem nehéz kitalálni: az español estándar-ral, vagyis a sztenderd spanyol változatokkal szemben az español neutral egy olyan nemzetközi spanyol média-nyelvváltozat, amely mentes a regionális elemektől, vagyis azoktól, amelyek csak adott területen (országban, régióban) használatosak. Természetesen ilyen a valóságban nincs, már csak azért sem, mert egy-egy nemzeti nyelvváltozat – mint pl. az imént említett spanyolországi – jobban különbözhet a többitől, mint azok egymástól.

Ezért a nemzetközi piacon – filmiparban, popzenében stb. – a „semleges spanyol”-nak is legalább kettő, de inkább három alapváltozata van: a spanyolországi sztenderd önmagában az egyik, a másik a Río de la Plata vidéki nyelvjárásra (rioplatense) épülő nagyobb sztenderd (Argentína, Paraguay, Uruguay), s végül a többi spanyol nyelvű ország sztenderdje, amely a mexikói sztenderden alapszik – a spanyol dialektológiában az utóbbit tartják egyébként a „legsemlegesebbnek”. Érdekesség, hogy egy időben egyes nemzetközi hírnevű spanyol előadók is ehhez a változathoz igazodtak (ld. pl. seseo), talán mert a spanyolországi [θ]–[s]-megkülönböztető változatot túl sajátosnak tartották.

A „Río de la Plata-i sztenderd” – nem része a [sz] szótag végi gyengülése, de a [zs]-zés igen.
Zárszóként, úgy gondolom, hogy a nyelvoktatásban is valami hasonló módszert kellene alkalmazni, és nem egyetlen, ráadásul a mai viszonylatban kisebbségi nyelvváltozatot a többi fölé emelni, hanem kiegyensúlyozottan kitérni legalább a fenti három nagyobb területi nyelvváltozat sajátosságaira. Ehhez persze elég magas szinten kellene szemléletet váltani, ami sajnos nem biztos, hogy a közeljövőben bekövetkezik, ha az eddigi évtizedek során sem változott semmi ezen a téren.

Általánosságban pedig arról, hogy egyáltalán miért nem jó egyetlen (sztenderd) nyelvváltozatot előnyben részesíteni mint egyedüli követendő normát, részletesen a Nyelv és Tudomány hírportálon olvashatunk Jánk István cikkében (a szerző nyelvi ideológiákról szóló cikksorozatának többi részét is ajánlom).

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.