Miben különbözik az amerikai és az európai spanyol?

Horizontális és vertilális felosztás (Forrás: El Mexicano)

Bár a spanyol nyelvjárásokról már írtam korábban részletesen, gyakran visszatérő kérdés kezdő vagy leendő nyelvtanulóknál, hogy milyen különbségek vannak a spanyolországi és a latin-amerikai spanyol között. Itt most nem mennék bele az olyan részletekbe, hogy a nyelv és a nyelvjárás megkülönböztetésének egyáltalán nincs tudományos alapja – érjük be annyival, hogy a spanyolt a szakemberek és a beszélők is egy nyelvnek tekintik, különböző változatokkal.

Érdemes továbbá leszögezni, hogy „spanyol” alatt ma csak a kasztíliai spanyolt értjük: ennek a nyelvnek a változatait beszélik ma Spanyolország legnagyobb részén, továbbá a Kanári-szigeteken és egész Latin-Amerikában is. Az aragóniai és az asztúriai-leóni történelmi újlatin dialektusok ma beszélt változatai a modern felfogás szerint nem a spanyol nyelvjárásai, hanem ahhoz nagyon közel álló, kölcsönösen érthető, de önálló nyelvek.

Itt kifejezetten a sztenderd európai – az Ibériai-félsziget nagy részén beszélt – és a sztenderd latin-amerikai spanyol, vagyis a „horizontális” változatok közötti eltéréseket sorolom fel („sztenderd” alatt a tanultabb rétegek által használt, viszonylag semleges köznyelv értendő). Vertikálisan meg kell különböztetni továbbá „északi” vagy „magasföldi”, és „déli” vagy „alföldi” nyelvjárásokat is, amelyek mindkét földrészen bizonyos közös kiejtésbeli sajátosságok alapján állnak szemben egymással (az „északi” és „déli” itt nem feltétlenül értendő szó szerint – inkább csak a nyelvjárások eredetére, jellegére utal). Közülük a legfontosabb, hogy míg a szó(tag) végi [sz] (s, z) hangot az előbbiekben általában kiejtik, az utóbbiakban általában [h]-vá gyengül vagy kiesik. A „semleges/sztenderd” köznyelvi változatok északi nyelvjárásokon alapulnak. (A déli nyelvjárásokkal külön cikkben foglalkozunk.)

A továbbiakban lássuk tehát, melyek azok a különbségek a két legnagyobb „horizontális” nyelvváltozat között, amelyek a spanyoltanulóknak már a legelején feltűnnek. (A kiejtés átírásában ékezettel a hangsúlyt jelölöm. A [θ] az angol zöngétlen th-nak megfelelő hang jele.)

Bár a Kanári-szigetek Spanyolország tartománya, nyelvjárása a karibi spanyolhoz áll a legközelebb.
(Kép: Puerto de la Cruz, Tenerife. Forrás: Pixabay.com)

Az európai (félszigeti) spanyol köznyelv főbb jellemzői

• Megkülönböztetik a ce, ci csoportokban a c, illetve a z betűvel jelölt sziszegőhangot az s betűvel jelölttől: az előbbit „pösze” – a fogak közé helyezett nyelvheggyel képzett – [sz]-nek (mint az angol thing szóban a th), az utóbbit a magyar [s]-be hajló „susogó” [sz]-nek ejtik, főleg [o], [u] magánhangzók környezetében (pl. ciento [θi̯énto] ’száz’, siento [szi̯énto] ’érzem’, casa [kásza] ’ház’, caza [káθa] ’vadászat’). Minél közelebb vagyunk az eredetileg baszk nyelvű vidékhez (Baszkföld és Navarra), az s annál inkább a magyar [s]-hez hasonló.
• A ch-val jelölt hangot sokan a magyar [c]-be hajló [cs]-nek ejtik (ajakkerekítés nélkül).
• A ge, gi csoportokban a g-vel, valamint a j betűvel jelölt mássalhangzót érdes, „krákogós” [h]-szerű hangnak ejtik (pl. jota [khóta] ’jé’, gente [khénte] ’emberek’).*
• A [g] hang ejtése magánhangzók, ill. magánhangzó és l/r között leginkább a francia „raccsolt r”-éhez hasonlítható (pl. pago [páʁo] ’fizetés’; az előbbi hang zöngés párja).*
• A [d] hang az -ado végződésben kiesik (pl. lado [láo̯] ’oldal’), szó végén pedig gyakran a z betűvel jelölt hangéval azonos módon ejtik, az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan (pl. Madrid [madríθ], seguridad [szeʁuridáθ] ’biztonság’).
• A mássalhangzó-torlódásokat rendszerint leegyszerűsítik (pl. actor [attór] ’színész’, dirección [direθi̯ón] ’irány’, éxito [észito] ’siker’ stb.).
• A hangsúlyos magánhangzók nem nyúlnak meg (sőt, a baszk vidéken igen rövidek).
• A beszéd meglehetősen gyors és temperamentumos, hangzásvilága „kemény”, mogorva.
• A tárgyesetet személyeknél hímnemben az eredetileg részes esetű le, les névmással fejezik ki (e nyelvjárási sajátosság neve leísmo és Spanyolországban bekerült a sztenderdbe).

A latin-amerikai spanyol köznyelv főbb jellemzői

• Csak egyféle sziszegőhang létezik, amely nagyjából megfelel a magyar [sz]-nek, vagyis nem tesznek különbséget az e, i előtt álló c, a z és az s betű kiejtése között.
• Az e, i előtt g-vel és a j betűvel jelölt hangot lágyabban ejtik, mint Spanyolországban (kb. megfelel a magyar pech szóban ejtett ch-nak: jota [chóta], gente [chénte]).*
• A magánhangzók, magánhangzó és l/r közötti [g] hangot a magyar [g]-hez hasonlóan ejtik.
• A mássalhangzó-torlódásokat egyszerűsítés nélkül kiejtik (pl. actor [aktór], dirección [direkszi̯ón], éxito [ékszito] stb.).
• A hangsúlyos magánhangzók valamennyire megnyúlnak.
• A beszéd lassabb, jobban artikulált, érthetőbb, a hanglejtés dallamosabb, a hangzása „lágyabb”, a magyar fül számára kellemesebb.
• Nem használják a többes szám második személyű névmásokat (vosotros, vosotras, os, vuestro, vuestra, vuestros, vuestras) és igealakokat (cantáis, cantad stb.), helyettük az ustedes és a többes szám harmadik személyű igealak fejezik ki a ’ti’ jelentést is.
• Egyes közép- és dél-amerikai területek informális nyelvében, egyes szám második személyben a tú névmás helyett vagy mellett a régies – eredetileg ’ti’ jelentésű – vos névmás használatos, a többes szám második személyű igealak régi (-i- félhangzó nélküli) változatával (a jelenség neve voseo és Argentínában ma már kizárólagos, a sztenderd részét képezi).
• Használnak olyan szavakat, amelyek az európai spanyolból már kikoptak, illetve régiesnek számítanak (pl. amar ’szeret’, antier ’tegnapelőtt’, plática ’beszélgetés’ stb.).

Mindezek a különbségek persze valamennyire szubjektívek is, és csak első benyomásra tűnhetnek óriási eltéréseknek az eltérő hangzásvilág miatt. Azonban ahogy egyre többet tudunk a nyelvről, egy idő után rádöbbenünk, hogy lényegében a spanyol nyelvjárások között sincsenek nagyobb különbségek, mint a jóval kisebb területen beszélt magyar „tájszólások” és a városi köznyelv között.