Az olasz a latin közvetlen folytatása?

„Az olasz a legkonzervatívabb újlatin nyelv”, mert az „a latin közvetlen folytatása” (a többi nem), és „a román legközelebbi rokona a francia”. Ilyen és ezekhez hasonló tévhitek élnek a köztudatban az újlatin nyelvekkel kapcsolatban, amelyeknek természetesen semmiféle tudományos alapjuk nincs. A mai témában az imént említett állítások cáfolata következik.

Lakóházak Rómában (Forrás: Pixabay.com)

Állítás: „Az olasz a latin közvetlen folytatása.”

Valóban, épp annyira, amennyire a francia, a spanyol, a portugál és a román is, többek között, és amennyire ez az állítás is komolytalan. Több probléma is van vele: egyrészt, kérdés, hogy mit tekintünk latinnak. A latin mint beszélt nyelv éppúgy egy folyamatosan változó nyelv volt, mint az összes többi élő nyelv, és nyilván ugyanúgy voltak nyelvjárásai (még Itálián belül is), mint minden más nyelvnek. Az i. e. 8. században beszélt latint éppúgy nem értették volna már meg az ókori Róma lakói, mint ahogy a mai újlatin nyelvek beszélői a klasszikus latin szövegeket. Másrészt, mivel a nyelv változása és a nyelvjárások egymástól való eltávolodása folyamatos, nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikortól tekintünk egy nyelvállapotot egy azt megelőzőtől eltérő (új) nyelvnek.

Ha szigorúan vett értelemben latin nyelv alatt a klasszikus, azaz nagyjából az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közötti korszakban használt nyelvváltozatot értjük, akkor ebből a szempontból egyik újlatin nyelv sem a latin közvetlen folytatása, mivel az újlatin nyelvek elszakadása a 7–9. század között kezdődött meg. Ilyenkor viszont az a kérdés, hogy minek nevezzük a 2. és 7. század között beszélt nyelvváltozatot vagy nyelvváltozatokat. (Vulgáris latin? Proto-újlatin?) A beszélt nyelv írásos dokumentáltságának hiánya miatt szintén kérdéses, hogy a klasszikus kor után létezett-e egységes beszélt latin nyelv, és ha igen, akkor meddig, hiszen azok a vulgáris latin nyelvemlékek, amelyeket ma az újlatin nyelvek (óspanyol, ófrancia) első emlékeinek tekintünk, csak a 9. században jelentek meg.

Az újlatin nyelvterület Európában (Forrásmű: Wikimedia Commons, közkincs)
■ Újlatin nyelv az egyetlen hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Újlatin nyelv az egyik hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Jelentős számú nem újlatin nyelvű beszélő, illetve kétnyelvűség
■ Jelentős számú (történelmileg) újlatin nyelvű kisebbség

Mint korábban is szó volt róla, a kérdésben szintén nem meghatározó, hogy egyes nyelvváltozatok területileg milyen távolra kerültek egymástól, illetve a régebbi közös nyelvállapottól. Az, hogy egy mai nyelvváltozatot ugyanazon a területen beszélnek, mint egy régebbit, amelyből kialakult, nem azt jelenti, hogy akkor az a legkonzervatívabb az összes közül, hiszen időben minden mai nyelvváltozat ugyanakkora távolságra van a korábbitól – tehát semmivel sincs az olasz közelebb a latinhoz, mint például a spanyol. (Az teljesen független kérdés, hogy egy nyelv egyes tulajdonságai mennyire változtak meg a korábbi nyelvállapothoz képest, ez viszont a következő fejezet tárgya.)

S ha már a „területi folytonosság” elméleténél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a mai sztenderd/irodalmi olasz egy toscanai nyelvjárás folytatása, ahol eredetileg a nem indoeurópai eredetű nyelvet beszélő etruszkok éltek, akik természetes nyelvcsere útján vették át latint, csakúgy, mint a birodalom Itálián kívüli tartományaiban. A latin „közvetlen folytatásai” ilyen értelemben a mai Lazio területén beszélt dialektusok lennének, amelyek mára részben kihaltak vagy legalábbis erős toszkán hatás érte őket.

Valahogy így hangzott az etruszk...

Állítás: „Az olasz konzervatívabb, mint a spanyol.”

Ha már – remélhetőleg mindenki számára – tisztázódott, hogy miért nincs értelme az előző állításnak, térjünk rá a következőre. Szintén beszéltünk már arról, hogy miért nem lehet az ilyen jellegű kérdésekre egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni. Az olasznak valóban vannak egyedülálló konzervatív tulajdonságai az újlatin nyelvek között, de ugyanígy vannak a spanyolnak, a románnak, sőt, még a legújítóbb franciának is (például bizonyos igealakok végén megőrizte a latin -t ragot).

Az olasz esetében konzervativitásról egyedül a hangtan vonatkozásában beszélhetünk, ott is három fontos tulajdonságot lehetne említeni, amelyek viszont nem feltétlenül egyedülállóak: az egyik a latin kettős mássalhangzók – más néven gemináták, hosszú mássalhangzók – megőrzése (pl. lat. CATTU ’macska’ > gatto – vö. sp. gato), másrészt a vulgáris latin szóvégi magánhangzók megőrzése (CANTIONE ’dal’ > canzone – vö. sp. canción). Ugyanakkor sok olasz szóban ott is hosszú mássalhangzó van, ahol a latinban rövid volt (pl. HABEMUS ’nekünk van’ > abbiamo, AQUA ’víz’ > acqua [akkwa] – vö. sp. hemos/habemos, agua), továbbá az olasz „hasonulással” felszámolta az összes latin mássalhangzó-torlódást még a művelt átvételekben is (pl. ABSOLUTU ’teljes’ > assoluto, illetőleg ACTU ’cselekedet’ és APTU ’alkalmas’, mindkettő > atto – vö. sp. absoluto, acto és apto), amiben viszont a spanyol sokkal konzervatívabb. Harmadrészt, az olasz többnyire megőrizte a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangokat (pl. SAPERE ’tud’ > sapere, VITA ’élet’ > vita, AMICU ’barát’ > amico – vö. sp. saber, vida, amigo), de nem minden esetben (pl. PATRE ’apa’ > padre, LACU ’tó’ > lago – vö. sp. padre, lago). A magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok megőrzése viszont igaz a románra is.

Mindenki eldöntheti maga, hogy melyik nyelv a konzervatívabb (Forrás: El Mexicano)

Amiben viszont az olasz egyáltalán nem konzervatív, még hangtanilag sem, az a szóvégi -s elvesztése (aminek egyes kutatók szerint hangtani, mások szerint alaktani-analógiás oka van), melynek a latinban fontos megkülönböztető szerepe volt, elég csak az igeragozásra vagy a többes számra gondolni. Így például, míg a latin kötőmód jelen idejében az AMEM, AMES, AMET (’hogy szeressek’ stb.) alakok folytatása a spanyolban ame, ames, ame, az olaszban mindhárom alak ami, amely ráadásul a kijelentő mód jelen idejének egyes szám második személyű alakjával is megegyezik. További újítás az olaszban, hogy képtelen a véghangsúlyos szavakat többes számba tenni, vagyis ilyenkor a számot csak a névelő jelöli: pl. la verità (< lat. VERITÁTE) ’az igazság’ és le verità (< lat. VERITÁTES) ’az igazságok’ (vö. sp. la verdad és las verdades). Alaktanilag meg aztán pláne nem mondható konzervatívnak az olasz, amiről már szintén olvashattunk ezelőtt. (Mindez megint csak igaz a románra, ami azt a nézetet erősítené, hogy a mai román nyelvváltozatok régi dél-itáliai dialektusokból alakulhattak ki – lásd az alábbi fejezetet.)

Állítás: „A román legközelebbi rokona a francia.”

A román legközelebbi rokona – mind hangtanilag, mind alaktanilag – az olasz (azon belül is leginkább a délolasz nyelvjárásokkal mutat egyezéseket). Ugyanakkor, mivel a román eléggé távolra került a többi újlatin nyelvtől és erős idegen (legfőképpen balkáni/albán, utóbb szláv, magyar stb.) hatás érte, eléggé sajátosan fejlődött a nyelvtan és a szókincs tekintetében, tehát ebből a szempontból távolabbi rokonságban áll a többi újlatin nyelvvel, mint azok egymással. A francia éppen a másik véglet, amely a szóalakok szinte végletekig menő redukciója miatt hang- és alaktanilag a legtávolabb került a latintól, így tehát azt lehet mondani, hogy az újlatin nyelvek között a román és a francia nemhogy a legközelebbi, hanem a legtávolabbi rokonok.

Ami ebből az egészből igaz, az csak annyi, hogy a románban valóban sok a francia jövevényszó, de ez szintén igaz a többi újlatin nyelvre is. Mindettől függetlenül természetesen ugyanígy lehet a románban találni olyan sajátosságokat, amelyek közösek a spanyollal, a portugállal vagy éppen a szintén elszigetelten fejlődött szárddal. A legjobb viszont, ha a fentebb leírtaknak mi magunk vagyunk szem- és fültanúi, méghozzá az alábbi videó segítségével, amelyben Mihaela megtanít néhány román kifejezést!

Állítás: „Mindig az anyaország nyelvváltozata a helyes, mert az a legrégibb.”

A több kontinensen is elterjedt nyelveknél, de leginkább a spanyolnál szokott újra és újra előkerülni ez a tévhit, amely azon kívül, hogy minden tudományos alapot nélkülöz (lásd az elsőt!), tulajdonképpen semmi értelme és valóságalapja nincs. De mindez nem is lenne akkora probléma, ha az idegennyelv-oktatási gyakorlatban nem ragaszkodnának hozzá görcsösen, megbélyegezve ezáltal a nem anyaországi beszélőket („a latin-amerikaiak nem jól beszélik a spanyolt”). Mint már fent említettem, a nyelvek időben is változnak, így mindig lesznek olyan tulajdonságok, melyekben az anyaországi „sztenderd” nyelvváltozat konzervatívabb, de olyanok is, amelyek tekintetében viszont sokkal újítóbb, mint a többi; épp ezért nincs is értelme az ilyenfajta dogmákhoz ragaszkodni.

Állítás: „Az újlatin nyelvekben nincs főnévragozás.”

Itt leginkább egy kis fogalomzavar van, amit érdemes tisztázni. A névszóragozás biztosan nem tűnt el, mert a nyelvtani nemek megkülönböztetése és a többes szám jelölése is idetartozik, márpedig ezek kivétel nélkül minden újlatin nyelvben megvannak. Hagyományosan az esetragozásra szokták ezt érteni, ami már egy szűkebb kategória. (Egészen pontosan a főnevek és melléknevek nyelvtani eseteinek alakváltoztatással való megkülönböztetése szűnt meg létezni, mivel esetek nyilván ugyanúgy vannak most is, csak elöljárószavas szerkezetekkel fejezik ki őket.)

Mindehhez teljesen természetes nyelvváltozási folyamatok vezettek. Nem egyik napról a másikra történt, és nem azért, mert a Római Birodalom népe „nem tudott helyesen latinul” (újabb tévhit!), hiszen ez volt az anyanyelve. (A magyarból is sok minden eltűnt, amit őseink még ismertek, használtak, mégsem mondhatjuk azt, hogy ők „jobban tudtak magyarul”, mint mi.) Egyszerűen arról van szó, hogy a beszélt nyelvek folyamatosan változnak: ha a latint nem beszélték volna, újlatin nyelvek sem lennének.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A szakirodalomban gyakran a Romania (nem tévesztendő össze a Románia országnévvel), más forrásokban Latin-Európa megnevezéssel is illetik.