Egység a sokféleségben: spanyol nyelvjárások

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyol nyelv iránt érdeklődőket, nyelvtanulókat általában foglalkoztatja, hogy mekkorák a különbségek a spanyol nyelvjárások között, ezért a mai témában erre szeretnék – a teljesség igénye nélkül – kitérni. Mindenekelőtt érdemes rögtön itt tisztázni, hogy „spanyol nyelvjárások” alatt ma kizárólag a kasztíliai spanyol területi változatait értjük. Nem tartoznak ide a Spanyolországban beszélt egyéb újlatin dialektusok (asztúriai, leóni, aragóniai stb.), amelyek szigorúan nyelvészeti értelemben véve a spanyolhoz nagyon közel álló és kölcsönösen is érthető, de önálló nyelvek (hiszen nem a kasztíliaiból alakultak ki, hanem ugyanúgy a helyi latinból, ahogy a spanyol is).

Unidad en la diversidad, vagyis „egység a sokféleségben”, szokták mondani a spanyol nyelvészek, akik többnyire egyetértenek abban, hogy a spanyol egyetlen nyelv, több változattal. A köznyelv egységessége egyrészt annak köszönhető, hogy a nyelvterület nagy része összefüggő szárazföldön helyezkedik el, másrészt pedig a gyarmatosítások óta folyamatos az európai anyaországgal való kapcsolat, továbbá a nyelvjárások történelmi időben mérve nem olyan régen szakadtak el egymástól. Emellett a nyelvet gondozó szervezet, a „változások őre”, az ASALE (Asociación de Academias de la Lengua Española – Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete) folyamatosan küzd az írott nyelv, illetve a művelt nyelvhasználat egységének fenntartásáért. A spanyol ugyanakkor természetesen rendelkezik többé-kevésbé eltérő területi változatokkal, de ez még a jóval kisebb területen beszélt magyar nyelvre is igaz.

Gyakran képezi vita tárgyát – még az anyanyelvi beszélők között is – a nyelv egységessége, az egyes nyelvjárások kölcsönös érthetősége. Az utóbbit, mint már szó esett róla korábban, több szubjektív tényező is meghatározza, többek között az egyén műveltsége, „nyelvérzéke”, saját nyelvváltozata stb. Gondoljunk csak a magyar helyzetére: egy átlagos műveltségű fővárosi beszélőnek nem okoz gondot egy másik nyelvjárás – pl. palóc vagy a dunántúli – megértése, és soha nem gondolná azt, hogy az ottaniak „nem magyarul” beszélnek. Viszont egy idegen anyanyelvű, aki alaposan ugyan, de csak egyetlen nyelvváltozatot, a „sztenderd” köznyelvet tanulta meg és hallotta, bizony bajban lenne, ha mondjuk a palóc nyelvjárással találkozna először. Körülbelül ugyanez igaz a spanyolra: attól függ, hogy melyik változatot tanuljuk meg, azaz melyikhez van a fülünk szokva. Természetesen, ahogy egyre magasabb fokon bírunk egy idegen nyelvet és már többféle nyelvjárással találkoztunk, esetleg több anyanyelvi beszélővel is szóba elegyedtünk a világ minden pontjáról, egy idő után magunk is rájövünk, hogy nincsenek is olyan nagy különbségek a spanyol nyelvváltozatok között.

Spanyol nyelvjárások Spanyolországban (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

■ északi nyelvjárások más újlatin nyelvváltozattal kölcsönhatásban (hablas del norte en contacto con otra lengua)
■ északi nyelvjárások (hablas castellanas del norte)
■ átmeneti déli nyelvjárások (hablas de transición del sur)
■ déli (andalúziai) nyelvjárások (dialecto andaluz)

Elmondható tehát, hogy a spanyol nyelvjárások között sincs sokkal nagyobb eltérés, mint a magyar tájszólások közt, így egy alapos spanyoltudással és kellő gyakorlattal rendelkezőnek nem okozhat gondot egyik nyelvjárás megértése sem – persze az általános szövegkörnyezeteket tekintve. A nyelvjárásokat az alapján, hogy a kiejtés mennyire áll közel a sztenderd irodalmi nyelvhez, két nagy csoportra (vagy típusra) szokás osztani: északiak vagy „magasföldiek”, valamint déliek vagy „alföldiek” (e hagyományos felosztás onnan ered, hogy Spanyolországban az északi nyelvjárásokat fennsíkon, a délieket pedig az andalúziai alföldön beszélik.) A magasföldi nyelvjárások konzervatívabbak: a nyelvészek szerint a legarchaikusabb az észak-kasztíliai, amely máig a legközelebb áll a művelt köznyelvhez, a latin-amerikai sztenderd nyelvváltozat pedig a közép-mexikóira épül; a déli vagy alföldi jellegű változatok pedig újítóbbak.

Buenos Aires, Argentína – a legnagyobb területű spanyol
nyelvű ország (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Például az északi típusú vagy magasföldi nyelvjárásokban az [sz] hangot minden helyzetben tisztán ejtik, valamint kiejtik a szóvégi -ado, -ada végződés d-jét, ezzel szemben a déli típusú vagy alföldi tájszólásokban az [sz] hang szó és szótag végén (vagyis mássalhangzó előtt) hehezetté gyengül vagy kiesik (az [sz] > [h] változás más indoeurópai nyelvekben is megfigyelhető volt, és már a latin nyelv klasszikus korszaka előtt is létezett), az -ado pedig [áo]-nak hangzik (ami egyébként egész Spanyolországban általánosságban elterjedt a köznyelvben). A legszélsőségesebb déli nyelvjárásokban (pl. a spanyolországi andalúziaiban) nem ejtik a szó végi mássalhangzókat, hanem az előtte álló magánhangzót nyújtják meg, ejtik nyíltabban vagy zártabban, illetve nazálisan. Így pl. az Estas niñas son bonitas ’Ezek a lányok szépek’ mondat, amely az északi, irodalmi spanyolban körülbelül úgy hangzik, hogy [észtász ninnyász szon bonitász], Andalúziában kb. így: [ettʰa-nninnyá szõ bonitá], míg Argentínában valahogy így: [éhtáh-nínyáh-szon bonítász]. A déli nyelvjárások művelt beszélői általában törekszenek arra, hogy kiejtésük minél közelebb álljon a nagyobb presztízzsel rendelkező északin alapuló sztenderdhez (ez a popzenében is megfigyelhető: egy-egy erős déli tájszólást beszélő énekes sokszor túlságosan is „szép kiejtéssel”, olykor már mesterkélten énekel, aminek pontosan az az oka, hogy nekik külön el kell sajátítani a sztenderd kiejtést). Nagyobb kiejtésbeli eltérés a fentieken kívül Argentínában és Uruguayban figyelhető meg: itt ugyanis a [j]-szerű hangokat – melyeket írásban az y és az ll jelölnek – [zs]-nek vagy [s]-nek ejtik. Így például yo ’én’ és ella ’ő (nőnem)’, amely a sztenderd kiejtés szerint [jo] vagy [gyo], illetve [éjjá] vagy – a legkonzervatívabb területeken (spanyolországi falvakban, Bolíviában stb.), ahol még őrzik az eredeti palatalizált l hangot – [élʲá], a Río de la Plata környékén [zso] vagy [so], illetve [ézsá] vagy [ésá].

A spanyol nyelvközösség jelképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami talán a legszembetűnőbb a nyelvtanulónak a spanyolországi és a latin-amerikai nyelvjárások között, hogy Spanyolországban – a nyugat-andalúziai nagyvárosok kivételével – kétféle [sz] hangot különböztetnek meg: a ce, ci kapcsolatokban lévő, valamint a z betűvel jelölt hangot az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan ejtik, mint amilyet a think szóban találunk; míg az s betűvel jelölt hang nagyjából megfeleltethető a magyar lágy sz-nek (melynek vidéktől függően a magyar s és sz között mindenféle változata előfordul). Nyugat-Andalúziában, a Kanári-szigeteken, valamint egész Spanyol-Amerikában csak az utóbbi [sz] hangot ismerik (sőt, jó eséllyel még ki is nevetnek minket, ha a spanyolországi spanyol kiejtéssel beszélünk hozzájuk), vagyis ez az ejtésmód az általánosan elterjedt (a nem megkülönböztető [sz]-es ejtésmódot a szakirodalom egyébként a seseo néven ismeri, amikor pedig ez az angol [th]-szerű ejtés javára történik – mely Andalúzia és Latin-Amerika néhány részén fordul elő –, akkor ceceo a neve; az utóbbi erősen tájszólási jellegű, beszélőit sokáig megbélyegezték). Ezen ejtéskülönbségek oka, hogy a középkori spanyolban a c betűt e és i előtt magyar [c]-nek, a z-t pedig [dz]-nek ejtették; később e hangok a nyelvterület legnagyobb részén [sz]-szé egyszerűsödtek (ahogy a franciában és a portugálban is történt), azonban a 17. században az észak-kasztíliai művelt nemesek körében kezdett elterjedni egy „túlhelyesbített”, angol th-szerű ejtésmód, hogy megtartsák a megkülönböztetést az s-sel jelölt eredeti [sz], valamint a c/z-vel jelölt hangok között. A spanyolországi beszélők büszkék erre a megkülönböztetésre, s gyakran elfogultan úgy tartják, hogy ők beszélik a „tiszta és eredeti” spanyolt – nyelvtörténeti szempontból azért jóval árnyaltabb a helyzet.

Mexikóváros – a legnépesebb spanyol nyelvű város
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A nyelvtani különbségek a nyelvjárások között nem számottevőek, itt is inkább csak a spanyolországi és a latin-amerikai spanyol között van lényegesebb eltérés. A legfontosabb különbség, hogy a többes szám második személyű (T/2.) személyes és birtokos névmásokat (vosotros/-as, os, vuestro/-a), valamint a T/2. igealakokat csak Spanyolországban használják. Latin-Amerikában ez régiesnek számít és a vallási szövegek kivételével a beszédben nem használják őket, vagyis többes számban alaktanilag csak a magázás létezik, az ustedes névmással és a hozzá tartozó többes szám harmadik személyű igealakokkal. Szemantikailag ez persze azt jelenti, hogy a latin-amerikai spanyolban nem tesznek különbséget többes számban a tegezés és a magázás között (a brazíliai portugálban pl. még egyes számban sem). Argentína és Uruguay nyelvtani szempontból is különc: itt ugyanis az általános tú ’te’ névmás helyett a régies vos használatos, melyhez külön igealak is tartozik a kijelentő mód jelen idejében (pl. tú cantas helyett vos cantás), valamint az állító felszólító módban (¡canta tú! helyett ¡cantá vos!). (Az eredetileg ’ti’ jelentésű vos megszólítást „királyi többesként” is használták a középkorban a többes szám második személyű igealakkal – vos cantades, ¡cantad vos! –, ennek módosulatáról van szó, míg Spanyolországban a névmás módosult vosotros, azaz ’ti, a többiek’ alakra.) Nyelvtörténeti érdekesség, hogy az usted (’ön’), valamint többes száma, a Hispano-Amerikában ’ti’ jelentésben is használt ustedes a régi spanyol vuestra merced ’kegyelmetek’ és vuestras mercedes ’kegyelmeitek’ összevonásából származik, vagyis a magázó névmások is valójában tegezőek voltak (mindez odáig nyúlik vissza, hogy a latinban egyáltalán nem léteztek harmadik személyű névmások, vagyis a rómaiak csak „tegezni” tudtak).

A két fő nyelvjárástípus könnyen felismerhető e kiejtésbeli különbségekről! (Forrás: El Mexicano)

Mire számíthat a spanyolos, hol is beszélik az északi, illetve a déli típusú nyelvjárásokat? A latin-amerikai nyelvjárások kialakulásának főbb körülményeit az határozta meg, hogy a benépesítők az anyaország mely részéről érkeztek, továbbá számolni kell az őslakosok nyelveinek hatásával is, melyek főleg a szókincsben hagytak nyomokat. A hódítók első hulláma Andalúziából érkezett a Kanári-szigeteken keresztül, és az Antilláknál szálltak partra; ezzel magyarázható, hogy a Karib-térségben, illetőleg Közép- és Dél-Amerika partjainál az andalúziaihoz nagyon közel álló nyelvjárásokat beszélnek. Hasonló a helyzet Argentínában, Chilében és Uruguayban is. Mexikóba, Bolíviába, Ecuadorba és Peruba főleg északi kasztíliai nemesek és hivatalnokok érkeztek, így ezek a területi nyelvváltozatok a legkonzervatívabbak Spanyol-Amerikában. Mivel Mexikóváros, valamint az ecuadori főváros, Quito voltak Új-Spanyolország Alkirályság (Virreinato de la Nueva España) közigazgatási központjai, ezért máig ott beszélik a „legtisztább”, a sztenderd nyelvhez legközelebb álló nyelvváltozatokat. A hódítók természetesen több hullámban érkeztek az amerikai kontinensre, így többszörös nyelvjárási rétegződés, kiegyenlítődés (nivelación) alakította ki Hispano-Amerika mai nyelvjárási arculatát.

Spanyol-Amerika nyelvjárási nagyzónái Pedro Henríquez Ureña (1884–1946) dominikai humanista szerint
(Forrás: Francisco Moreno Fernández (1993) / Centro Virtual Cervantes)

Befejezésül lássunk néhány példát az egyes spanyol ajkú országok szlengjére, a következő vicces mondat megfelelőivel: „A faragatlan fickó zsugorinak nevezte az anyját, mert ő nem akart neki pénzt adni autóvásárlásra.” A sztenderd spanyol köznyelvben ez így hangzana: El hombre grosero llamó «avara» a su madre porque ella no le quiso dar dinero para comprar un automóvil. (A mondatok hangfelvételei Roxana Fitch Jergas de habla hispana című oldaláról származnak.)

Argentína El guarango le batió «agarrada» a su vieja porque ella no le quiso tirar guita para comprarse un auto.	[🔊]
Chile Ese weón [=huevón] picante le dijo «apretá» a la vieja, todo porque no le quiso pasar la plata pa’ comprar un auto.	[🔊]
Costa Rica El muy montado le dijo «pinche» a la mama porque no le quiso dar plata pa’ comprarse un perol.	[🔊]
Dominikai Köztársaság Ese boca aguá le dijo «angurriosa» a su madre porque ella no le dio cuartos pa’ comprá un carro.	[🔊]
Guatemala El cerote ese le dijo «garra» a su vieja porque no le quiso dar pisto para comprar una su nave.	[🔊]
Honduras El penco ese le dijo «pichicata» a su mamá porque ella no le quiso dar pisto para comprar una su nave.	[🔊]
Kolumbia El alzado ese le dijo «líchiga» a su mamá porque ella no le quiso dar plata para comprar un carro.	[🔊]
Mexikó El pinche ojete le dijo «coda» a su jefa porque no se quiso mochar con la feria para mercar una nave.	[🔊]
Peru El verraco le dijo «dura» a su cocha porque ella no le quiso pasar villegas para su caña.	[🔊]
Spanyolország El tío borde llamó «roñosa» a su vieja porque ella no le quiso soltar guita pa’ comprarse un buga.	[🔊]
Uruguay El terraja le dijo «apretada» a la vieja porque no le dio la teca para un auto.	[🔊]
Venezuela El pasao le dijo «pichirre» a la vieja porque no le quiso dar los cobres para comprarse la nave.	[🔊]
Szójegyzék	[.pdf]

A legvégén említést érdemel még, hogy mindmáig beszélnek – bár sajnos egyre kisebb számban – egy 15. században elszakadt spanyol nyelvváltozatot is. Ez, a Spanyolországból elűzött zsidó családok által megőrzött archaikus nyelvjárás a ladino, amely szinte azonos az óspanyollal, bár természetesen hatott rá a héber, valamint a befogadó országok nemzeti nyelvei is.

Felhasznált és ajánlott irodalom

• Manuel Alvar (1996, director): Manual de dialectología hispánica. El Español de España, Ariel Lingüística, Barcelona
• Manuel Alvar (1996, director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América, Ariel Lingüística, Barcelona
• Francisco Moreno Fernández, Jaime Otero Roth (2006): Demografía de la lengua española, Instituto Complutense de Estudios Internacionales
• Spanyol nyelvjárások (Wikipédia)