Magánhangzó-harmónia a spanyol igeragozásban?

*Csak mássalhangzós tövű igében (Forrás: El Mexicano)

A spanyolban nincsenek olyan -er végződésű igék, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u- lenne. Eddig talán fel sem tűnt minden spanyolosnak, pedig nem teljesen véletlen az sem, hogy éppen beber és vivir igék vannak, nem *biber és *viver. Na de hogy miért? Pontosan erre keressük a választ a cikkben. Kezdjük mindjárt a legelején: mi az, hogy tőmagánhangzó?

A spanyol ige szótári alakja, a főnévi igenév (infinitivo) végződése szerint három igeragozási osztályt különböztetünk meg: az elsőbe az -ar, a másodikba az -er, a harmadikba az -ir végű igék tartoznak (a végződésben lévő -a-, -e- és -i- ún. tematikus magánhangzó). Ha az infinitivo végződését levágjuk, megkapjuk az ige tövét, melynek (utolsó) magánhangzója a tőmagánhangzó (vocal radical). Az am|ar tehát a-tövű, a tem|er e-tövű, a viv|ir i-tövű, míg a mor|ir o-tövű, a conduc|ir pedig u-tövű ige. A tőmagánhangzó megegyezik (szabályos igénél) a jelen idejű tőhangsúlyos alakok (E/1–3. és T/3.) hangsúlyos magánhangzójával. Ez alól egyedül a félhangzós tövű -ar végű igék képeznek kivételt – pl. cambiar (cámbio), estudiar (estúdio), averiguar (averíguo) stb. –, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u-, de az minden ragozásban hangsúlytalan (hiszen nem „valódi”, azaz nem szótagalkotó magánhangzó).

Az 1. és 3. ragozású igéknél mind az öt magánhangzó-fonéma lehet tőmagánhangzó, a 2. ragozásban viszont csak az -a-, -e- és -o- lehet az, az -i- és az -u- nem (azaz nincsenek ilyen igék):

1. pl. cantar, llevar, tirar, volar, jugar;
2. pl. valer, querer, correr, de nincs *viver vagy *currer;
3. pl. salir, venir, vivir, morir, unir.

Vagyis az *__-i-__-er és *__-u-__-er tilalma egy fonotaktikai szabály az igénél, amely alól nincs – és a történeti adatok szerint már a régi spanyolban sem volt – kivétel (szemben a portugállal, ahol van pl. dizer, viver és aduzer). A nagy kérdés, hogy miért alakult ez így. Ehhez először is tudni kell, hogy a spanyol igeragozás fonológiailag egy „zártabb” rendszer, mint a névszóké, azaz több a korlátozás, például az egyes igealakok hangsúlya kötött. Fontos továbbá, hogy a 3. latin igeragozásnak, amelybe a harmadéles ´-ĕre végződésű igék tartoztak, a spanyolban nincs folytatása: az ilyen igék vagy -er (amely a latinban a 2. ragozás volt) vagy -ir (a 4. latin igeragozásnak felelt meg) végűekké váltak – ezért van az is, hogy a spanyol infinitivo csak véghangsúlyos lehet.

A változás tehát a 2. (-ēre) és 3. (´-ĕre) igeragozáshoz tartozó latin igéket érintette (az 1. -āre és a 4. -īre ragozási osztályba tartozó igék nagy többsége a spanyolban is megmaradt ugyanebben a ragozásban), és hogy melyik lett -er végű, illetve melyik sorolódott át az -ir végződésű ragozáshoz, azt alapvetően egyfajta magánhangzó-harmóniához hasonló „húzóerő” határozta meg, amely a tőmagánhangzó nyíltságával-zártságával volt összefüggésben.

A természet harmóniája

Fonetikai szempontból a spanyol magánhangzóknak három nyíltsági foka van: nyílt az [a], középállású az [e] és [o], valamint zárt az [i] és [u]. Az egyetlen nyílt magánhangzó, az [a] semleges, mindhárom igeragozás tövében előfordulhat. A két középállású magánhangzó, az [e] és [o] viszont leginkább csak egymás mellett „szeretnek” szerepelni, és ugyanez igaz a zárt [i] és [u] esetében is. A szabály pedig úgy működött, hogy azok a 2. és 3. ragozású latin igék, amelyek korai kasztíliai paradigmáján belül előfordult vagy az [i] vagy az [u] tőmagánhangzóként, -ir végűekké váltak, ellenben azok, amelyek tőmagánhangzója [e] vagy [o] (vagy semleges [a]) volt végig a paradigmában, az -er ragozáshoz kerültek. (Az e~ie és o~ue váltakozást mutató igékben az [i̯] és [u̯] félhangzó nem számít a szabály szempontjából: az ilyen igék ettől még e- vagy o-tövűek; azonban az e~i váltakozásnál az [i] már igen.)

Vagyis lényegében a két legzártabb magánhangzó e húzóerő hatására „kizáródott” a 2. igeragozás tövéből, valószínűleg azt biztosítva ezzel (figyelembe véve a gyakori [i~e], [u~o] ingadozást), hogy a három megmaradt igeragozási osztály a spanyolban még jobban elkülönüljön egymástól. Lássunk néhány konkrét példát is az alábbiakban (a magánhangzó-változásokhoz itt egy kis segítség; később kitérünk a problémás esetekre is):

• a latin tőben -ĭ- vagy -ŭ- → spanyol (nem váltakozó) -e- és -o- → -er osztály:
  pl. BĬBERE, TĬMĒRE, CŬRRERE, RŬMPERE > beber, temer, correr, romper;
• a latin tőben -e- vagy -o- → nem váltakozó -e-, -o- vagy váltakozó e~ie, o~ue → -er osztály:
  pl. CRĒDERE, PĔRDERE, MŎVĒRE, PŌNERE > creer, perder, mover, poner;
• a latin tőben -i- vagy -u- → a spanyolban változatlanul marad → -ir osztály:
  pl. SCRĪBERE, VĪVERE, ADDŪCERE, FŬNDERE > escribir, vivir, aducir, hundir;
• a latin tőben -ĕ- vagy -i- → a spanyolban váltakozó e~i vagy i~e paradigma → -ir osztály:
  pl. PĔTERE, DĪCERE, RĪDĒRE, TĬNGERE > pedir (pido), decir (digo), reír (río), teñir (tiño).

Habár nem túl gyakran, de előfordul a spanyolban [o] > [u] változás is; figyelemre méltó példa erre a COMPLĒRE > cumplir ige (szabályosan *compler alakot várnánk), amely ezért került át a 2. latin igeragozásból a spanyol -ir osztályba. A régi spanyol infinitivo (complir) és participio (complido) még az [o]-t őrizték a tőben, de a ragozott alakokban már akkor is -u- szerepelt.

Az eddigieket összefoglalva... (Forrás: El Mexicano)

Mint a felsorolt példákból is látszik, a rendhagyó igék esetében a főnévi igenév tulajdonképpen csak másodlagos a szabály működése szempontjából – igazából a jelen idejű ragozásban előforduló tőmagánhangzók számítanak. Az infinitivo alapján pl. a decir e-tövű lenne (de így semmi akadálya nem lenne, hogy *decer legyen), ám valójában i-tövű, ami – azon túl, hogy tudjuk, hogy a latin tőben hosszú ī volt – onnan is látszik, hogy a futuro és condicional rövidült töve dir-, továbbá a participio is dicho. Az eredeti tőbeli [i], amely már az óspanyolban is ingadozott hangsúlytalan szótagban (vö. dezir ~ dizir, dezía ~ dizía), csupán gyengülés következtében lett [e]. Némileg hasonló a helyzet még néhány főnéviigenév-típusnál, amelyeket itt a reír (< RĪDĒRE) és a teñir (< TĬNGERE) képviselnek. Ezek történetileg szintén i-tövűek (bár a második tövében rövid volt az [i] a latinban, ezt a nazális-palatális mássalhangzó kompenzálta, így nem nyílt meg hangsúlyos helyzetben), a főnévi igenév tövének [i] > [e] változása a hangsúlytalanságon kívül elhasonulás eredménye, amely az *[ii] és *[iYi] (Y = bármilyen palatális mássalhangzó) tilalma miatt lépett működésbe. (A mai nyelvben [ii] és [iYi] csak toldalékolt alakokban fordul elő, pl. Rociito [a Rocío becézése], niñito ’kisfiú’, cosquillitas ’csikizés’ stb.)

Magánhangzós tövű igéknél egy kicsivel több a megkötés... (Forrás: El Mexicano)

Egy kis magyarázatra szorul még a pedir (< PĔTERE) és az hundir (< FŬNDERE). Mivel mindkét ige latin tövében rövid volt a magánhangzó, az elsőnél [i̯e] kettőshangzót várnánk a tőhangsúlyos alakokban (*piedo, *piedes, *piede, *pieden), a másodiknál pedig [o]-t (*hondo, *hondes stb.), amelyek belefértek volna az -er osztályba. A pedir esetében azonban már a kezdetektől fogva csak az [i]-s alakok dokumentáltak, tehát nem tudni, hogy léteztek-e valaha a feltételezett kettőshangzós formák, vagy valamilyen analógiás hatásra eleve e~i paradigmájúvá vált az ige. Az hundir esetén valószínűleg a szótag végi nazális „záróhatásával” van dolgunk, ahogy más példa is van a spanyolban ilyesfajta ingadozásra (vö. SECŬNDU > según és segundo), esetleg még az hondo (< FŬNDU) melléknévtől való megkülönböztetés is szóba jöhetne.

Néhány kivételes esetben előfordult az is, hogy egy ige utólag váltott ragozási osztályt, pl. BÁTTUERE > bater → batir, *INNÁDDERE (in- + áddere ’hozzáad’) > eñader ~ añader → añadir, RĔDDERE > render → rendir (az első kettőnél talán egy keletebbi nyelvjárás hatása jöhet szóba, a harmadik viszont magyarázható azzal, hogy az eredeti e~ie váltakozás kettőshangzója i-vé egyszerűsödött). Végezetül el kell még mondani azt is, hogy sok művelt eredetű – vagyis a latinból közvetlenül kölcsönzött – ige, amely a latinban a 3. ragozáshoz tartozott, szintén -ir végű lett, így pl. az advertir (< advĕrtĕre), convertir (< convĕrtĕre) stb. szemben az örökölt verter (< VĔRTĔRE) igével – ez azonban már egy más típusú jelenség, amely túlmutat a spanyol igeragozáson (vö. ol. avvertire, convertire).

Felhasznált irodalom

Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 281–294.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek és Dr. Kálmán László nyelvésznek.