Az újlatin diftongáció: hogyan lett az ĕ és ŏ kettőshangzó?

Ilyesmiről lesz szó: TĔRRA > Tierra

A legtöbb újlatin nyelv egyik feltűnő közös hangtani sajátossága, hogy találunk bennük olyan jellegzetes kettőshangzókat (két szomszédos magánhangzó egy szótagban ejtve), amelyek helyén a latinban még egy-egy egyszerű magánhangzó állt (miközben az ellenkezője is előfordul: az eredeti latin kettőshangzókból egyszerű magánhangzók lettek az örökölt szókincsben).

A kettőshangzók vagy diftongusok alapvetően háromféleképpen alakulhatnak ki: egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolatából, amelyben a mássalhangzó magánhangzóvá gyengül, azaz vokalizálódik (pl. lat. MULTU ’sok’ > port. muito, sp. muy, mucho; CLARU ’világos’ > ol. chiaro; BAPTISTA ’keresztelő’ > sp. bautista stb.); két szomszédos magánhangzó egy szótagban való egyesüléséből, amit előidézhet például a köztük lévő mássalhangzó kiesése is (pl. lat. LÍMPIDU ’tiszta’ > sp. limpio; REGĪNA ’királynő’ > reína > reina stb.); vagy pedig egyetlen magánhangzó válik kettőshangzóvá (pl. lat. PĔTRA ’kő’ > ol. pietra, sp. piedra, fr. pierre, rom. piatră; BŎNU ’jó’ > ol. buono, sp. bueno stb.). Minket a legutóbbi, harmadik eset érdekel: utánajárunk, hogy válik egy egyszerű magánhangzó kettőshangzóvá, és milyen okokra vezethető vissza ez a változás.

Bár az újlatin nyelvek hangrendszere korántsem fejlődött egységesen, azt elmondhatjuk, hogy vannak olyan tulajdonságaik, amelyek néhány nyelvváltozat kivételével közösek. Ilyen például a rövid [i] > [e] (pl. VĬRIDE ’zöld’ > ol., sp., port., rom. verde, kat., okc. verd, fr. vert stb.) és rövid [u] > [o] (pl. TŬRRE ’torony’ > ol., sp., port., kat. torre) változás, amely a szárd kivételével mindenhol bekövetkezett, és szintén ilyen a rövid [e] > [i̯e] és rövid [o] > [u̯o]~[u̯e]~[o̯a] változás is, amely a szárd, a katalán és a sztenderd portugál-galiciai kivételével ugyancsak megtalálható a legtöbb nyelvváltozatban.

...bár ez eléggé ritka (Forrás: El Mexicano)

A kezdetek

Ezek a változások elég sok újlatin nyelvben megtörténtek ahhoz, hogy joggal feltételezzük, gyökereiknek már a kései latinban kellett lenniük. Egy hangváltozás természetesen nem egyik napról a másikra történik: itt több évszázad alatt végbemenő változásokról van szó, amelyek minden esetben egy apró eltéréssel kezdődnek, amely még magukban a beszélőkben sem tudatosul.

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy bár eddig az egyszerűség kedvéért rövid [e] és [o] hangokat említettem, valójában már nem e magánhangzók „rövidsége” volt a meghatározó, amikor ez az ún. diftongizáció elkezdődött. A latinban ugyanis a rövid magánhangzók egyúttal nyíltabbak is voltak a hosszú párjaiknál (ugyanez magyarázza az eredetileg rövid [i] > [e], [u] > [o] változásokat is), vagyis a hangváltozás kezdetekor már e magánhangzók minősége, nyíltsága számított (míg az eredetileg hosszú magánhangzók zártak maradtak).

Eljutottunk tehát odáig, hogy van egyszer egy nyíltabb [e] és [o], illetve egy zártabb [e] és [o] magánhangzópárunk. A továbbiakban, a megkülönböztethetőség kedvéért jelöljük a nyíltabbakat az IPA szerinti [ɛ] és [ɔ] jelekkel. Mivel a klasszikus latinban a magánhangzók hosszúságának, a beszélt latinban pedig – hangsúlyos szótagban – a minőségének (nyíltságának) jelentésmegkülönböztető szerepe volt, a beszélők igyekeztek e különbséget valamilyen módon fenntartani.

Ám valószínűleg nem volt elég nagy kontraszt az [ɛ] és [e], illetve [ɔ] és [o] között ahhoz, hogy ezek két-két eltérő fonéma (jelentésmegkülönböztetésre képes beszédhang) maradjanak, így elkezdték a nyíltabb magánhangzók ejtését eltúlozni. Kezdetben talán egy olyan magánhangzót ejtettek az [ɛ] és [ɔ] helyén, amelynek eleje és vége különbözött, azaz nem volt egyenletes hangzású, hanem ejtése közben „nyílott” – egyes szakirodalmak ezt szemidiftongus-nak („fél-kettőshangzó”) nevezik (Lloyd 1987: 121).

Fontos azonban megjegyezni, hogy a változás területenként eltérő mértékben és nem minden környezetben ment teljesen végbe. A (sztenderd) olaszban pl. csak nyílt szótagban fordul elő (pl. VĔNIT > viene ’jön’, de SĔNTIT > sente ’érez, hall’, vö. sp. siente); a spanyolban a történeti [j] félhangzó, valamint az [m] blokkolta az előtte lévő [ɔ] diftongálását (ld. ŎCTO > *[ɔjtʲo] > ocho ’nyolc’ és HŎMINE > hombre ’ember, férfi’, az egyébként várt *huecho és *huembre helyett).

Mivel magyarázható a diftongusok változatossága?

A következő érdekes kérdés, hogy miért alakultak ki eltérő kettőshangzók a különböző újlatin nyelvváltozatokban ugyanabból a hangból. Bár az [ɛ] > [i̯e] változás viszonylag egységes, az [ɔ] folytatói eléggé változatos képet mutatnak. Erre többféle magyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy kezdetben [o̯ə] vagy [u̯ə] diftongussá alakult (az [ə] semleges központi magánhangzó, amely egy ajakkerekítés nélküli nyílt [o]-hoz hasonlít, mint az angol about eleje). A beszélők eleinte nem lehettek annak tudatában, hogy pontosan milyen hangot ejtenek, csupán azt érezhették, hogy a magánhangzó vége nyíltabb, mint az eleje, s innen válhatott szét a fejlődés három jellemző irányba: uo, ue vagy oa. Egy másik lehetséges magyarázat, hogy nem a hang eleje, hanem a vége volt egy nyíltabb félhangzó, vagyis valami olyasmi lehetett, hogy [ɛa̯] és [ɔa̯], majd ezek záródásából [íe̯] és [úə̯] (az ékezet a hangsúlyt jelöli), később pedig [i̯e], illetve [u̯ɔ] ~ [u̯e] ~ [o̯a].

(Forrás: El Mexicano)

Néhány középkori spanyol szövegben ingadozás is megfigyelhető volt az új hangok lejegyzésében – például e és o jelenik meg több helyen is a kasztíliaiban „szabályos” ie és ue helyett –, ami talán szintén arra vezethető vissza, hogy a szövegmásoló (scriptor) bizonytalan volt az [ɛ]-ből és [ɔ]-ból kialakult új magánhangzók (kettőshangzók) lejegyzésében, vagy egyszerűen nem tekintette őket eltérő hangoknak (lásd pl. az alábbi szövegrészletet egy 12–13. századi madridi rendeletből).

Todo omne de Madrid que intrare con forza & cum uirto & con armas, de dia aut de nocte, per superbia in casa de uecino, & ibi matare el senor de la casa aut dona de la casa uel filio de casa aut alguno de suos parentes qui moran in sua casa ad suo ben fazer, pectet C morabetinos, [...].

’Bármely madridi ember, aki erőszakkal és fegyverrel, nappal vagy éjjel, önbíráskodásból behatolna a szomszéd házába, és ott megölné a ház urát vagy asszonyát, akár a fiát vagy valamelyik rokonukat, ki a házban lakik az ő jóvoltából, 100 maravedit [régi spanyol arany- vagy ezüstpénz] fizet, [...].’ (Fuero de Madrid, 1202 k. Cano 2005: 319. / CORDE)

A változás ideje és feltételezett okai

A diftongizáció az 5. század körül vehette kezdetét a kései latinban, bár elvétve előfordult már korábban is (egy második századi római feliraton például NIEPOS olvasható NEPOS ’unoka’ helyett – vö. sp. nieto < népi lat. NEPTO). Az okára az idők során sokféle elmélet született, köztük természetesen a különféle idegenhatás-elméletekkel („a baszkok nem tudták az [ɛ], [ɔ] hangokat kiejteni, ezért kettőshangzót csináltak belőlük” vagy „a germán megszállók nyelvének erősségi hangsúlya hatására” stb.), azonban ezeket ma már teljességgel kizárhatjuk, hiszen a változás olyan területeken is bekövetkezett, ahol soha nem éltek baszkok, sem germánok.

Szintén volt olyan nyelvész, aki azt feltételezte, hogy a kettőshangzóvá válást a nyílt magánhangzó hangsúly hatására történő megnyúlása idézte elő. Ez azonban ott sántít, hogy a vulgáris latinban minden hangsúlyos magánhangzó megnyúlt, vagyis ha ez igaz lenne, akkor az összes hangsúlyos magánhangzó helyén kettőshangzónak kellene lennie a mai újlatin nyelvekben.

A legkézenfekvőbb tehát azt feltételezni, hogy saját, belső változásról van szó, amelynek oka magával a folyamattal magyarázható: a fonémikus megkülönböztetés fenntartása érdekében a nyílt magánhangzók ejtésének eltúlozása.

A diftongizáció és a spanyol magánhangzó-váltakozás

A spanyol alaktan, leginkább az igerendszer, nagyon jól szemlélteti e változást és körülményeit, ugyanis a hangsúlyos szótagokban – és csak azokban – következetesen ie és ue jelenik meg a latin [ɛ] és [ɔ] helyén, ezért is lett ez az egyik legjellemzőbb igei rendhagyóság; pl. a dormir ’alszik’ és perder ’veszít’ igékkel szemléltetve (kijelentő mód, jelen idő): duermo, duermes, duerme, dormimos, dormís, duermen, illetve pierdo, pierdes, pierde, perdemos, perdéis, pierden.

Az apofónia vagy ablaut néven is ismert jelenség nem csak az igeragozásban, hanem a szóképzésben is megjelent (pl. bien ’jól’ és bendito ’áldott’, vagy pl. bueno ’jó’ és bonito ’szép’), azonban a mai nyelvben már nem aktív (vö. bueno ’jó’ és buenísimo – inkább, mint bonísimo – ’nagyon jó’, illetve piel ’bőr’ és pielecita – nem *pelecita – ’bőrdarab’). Ritkán jelentésmegkülönböztetésre is képessé vált: pl. SŎLU(M) ’talaj’ > suelo (vö. ol. suolo) és SŌLU(M) ’egyedül, csak’ > solo (ol. ugyanaz).

Felhasznált irodalom

• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish – Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 116–130, 184–187.
• Rafael Cano (coord.) (2005): Historia de la lengua española. Ariel Lingüística, Barcelona.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.