Tévhitek a nyelvekről és a nyelvrokonságról

A nyelvekkel és a nyelvek rokonságával kapcsolatban nagyon sok tévhit él a mindennapokban, annak ellenére, hogy komoly kutatók rendszeresen megcáfolják ezeket. Talán nem minden jut el a nagyközönséghez, esetleg túl bonyolultan van megfogalmazva, de sajnos az is tény, hogy az emberek elég nagy része nem akarja elfogadni a tudományos eredményeket, hanem inkább áltudományos – vagy legalábbis erősen megkérdőjelezett – elméletekben hisz. Éppen ezért az alábbiakban összeszedtünk néhány tévhitet és cáfolatukat, remélhetőleg közérthetően leírva.

1. A genetikai rokonságból a nyelvrokonságra is lehet következtetni

Nem igaz. A különböző népek egymástól természetes nyelvcsere útján átvehetik, átadhatják a nyelveket, így a nyelvrokonságnak semmi köze a genetikai rokonsághoz és az emberek származásához. Az már más kérdés, hogy a köznyelvben „rokon népek” alatt azokat a népeket értjük, akik rokon nyelveket beszélnek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az ilyen népeknek bármi másban is hasonlítaniuk kellene egymáshoz. Mindenki beláthatja, hogy nagyon különböző népekhez tartozó, még külsőleg is merőben eltérő emberek is beszélhetnek rokon nyelveket, akár ugyanazt a nyelvet is, valamint megfordítva.

Európa genetikai térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Példaként vessünk egy pillantást a fenti ábrára. Bár a mai európai népek genetikailag eleve nagyon közel állnak egymáshoz, a térkép bal oldalán lévő diagram jelzi a rokonsági viszonyukat. A színes „pacákból” látható, hogy vannak átfedések is a népek között, valamint az is leolvasható, hogy a mai magyarok legközelebbi genetikai rokonai a németek és a szláv népek, pedig nyelvileg semmi közünk hozzájuk. Ugyanakkor az újlatin nyelveket beszélő népek között is vannak genetikai különbségek: pl. jól kivehető, hogy a franciák sokkal közelebbi rokonságban állnak a németekkel, mint az olaszokkal.

2. A rokon nyelvek hasonlóan hangzanak

A rokon nyelvek hangzásukban valóban hasonlíthatnak egymásra, de ez csak abban az esetben lehetséges, ha viszonylag nem olyan régen különültek el és nem érték őket nagymértékű, eltérő idegen hatások. Egyértelmű, hogy pl. az olasz és a spanyol hasonlóak, erre még az is hamar rájön, aki egyiket sem tanulta. Ugyanakkor ez már nem mondható el a franciáról, amelynek hangzása ma már egyetlen másik újlatin nyelvre sem hasonlít. A nyelvek hasonlóságát tehát alapvetően nem a rokonságuk, hanem a környezetük határozza meg: két nem rokon nyelv is hasonlíthat egymásra, ha ugyanazok az emberek beszélik mindkettőt (ez főleg a kisebbségi nyelvekre igaz, amelyek kétnyelvűségben élnek), pl. a spanyol és a baszk. De nyelvek hasonló hangzása kialakulhat teljesen véletlenül is, amire az egyik legjobb példa a mai görög és spanyol lehetnének.

3. Az arab, a perzsa és a török rokonok, nem?

Tévedés. Az arab az afroázsiai nyelvcsalád sémi csoportjába tartozik, a perzsa indoeurópai (iráni) nyelv, a török nyelvváltozatok pedig egy harmadik eltérő nyelvcsaládot alkotnak, és még hangzásukban is teljesen különböznek ezek a nyelvek (hallgassuk csak meg ugyanazt a mondatot arabul, perzsául és törökül). Az viszont való igaz, hogy az arab és a perzsa nagy hatással volt a török szókincsre és nyelvtanra (fordítva már kevésbé).

A világ nyelvcsaládjai (Forrás: Wikipédia, GFDL/CC)

4. Az egymással szoros kölcsönhatásban élő nyelvek rokonná válhatnak?

A szokásos értelemben használt – családfaelméletből kiinduló – „nyelvrokonság” közös őstől való származást jelent. Az azonos nyelvcsaládba tartozó mai rokon nyelvek tehát valamikor régen ugyanazon nyelv változatai voltak, de különváltak a beszélők útjai, így idővel eltávolodtak egymástól. Akármilyen hatások is érték a későbbiekben a nyelvjárásokat, melyekből a rokon nyelvek létrejöttek, attól még a „szülőnyelvük” ugyanaz marad (ahogy az embernek sem változik meg a biológiai anyja).

Természetesen már nem értelmezhető így a nyelvrokonság a mesterséges (szerkesztett), valamint a keveréknyelvek esetében. Az igazi keveréknyelvek azonban nagyon ritkák, és a tapasztalatok szerint csak nagyon speciális körülmények között jöhetnek létre (pl. menekülttáborokban, kikötők közelében). A legtöbb ma ismert és nagyobb számú beszélővel rendelkező keverék- (ún. kreol) nyelvnek is általában egyetlen nyelv a fő forrása.

5. A távolra kerülő rokon nyelvek jobban eltávolodnak egymástól

Ez sem feltétlenül igaz. Az, hogy a rokon nyelvváltozatok mennyire távolodnak el egymástól, nem a földrajzi távolságtól függ, hanem az eltelt időtől: attól, hogy a beszélőik között mikor szűnik meg – megszűnik-e – végleg a kapcsolattartás. Vannak olyan nyelvek, amelyek változatait viszonylag kis területen beszélik, mégsem érthetőek kölcsönösen, mert pl. magas hegyek vannak a települések között, ezért sohasem találkoznak, nem beszélnek egymással az emberek (ilyen pl. a kecsua). Továbbá, önmagában nem is lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy a rokon nyelvek milyen mértékben távolodtak el egymástól, ha nem mondjuk meg, hogy konkrétan mely tulajdonságait vizsgáltuk a nyelveknek (hangtan, alaktan, mondatszerkezet, szókészlet stb.).

Az alábbi videón a hat legnagyobb beszélőszámmal rendelkező újlatin nyelvből hallhatunk példákat időjárás-jelentésekből. A készítő a latintól való eltávolodás mértékét is feltüntette százalékban, azonban az adatok forrásáról, illetve az összehasonlítás szempontjairól sajnos nem közölt információt. (Az értékek alapján valószínűleg hangtani jellegű összehasonlításról lehet szó.)

6. A hasonló nyelvek biztosan rokonok, mint a magyar és a török!

Ezt a tévhitet részben már tisztáztuk a 2. pontban, de természetesen a fordítottja sem igaz, vagyis az, hogy csak azért lenne rokon két nyelv, mert több tulajdonságukban hasonlítanak. Induljunk ki abból, hogy a világ nyelveit mindössze 4-5 szerkezeti típusba lehet besorolni (erről korábban írtunk), és beszélnek a Földön kb. 5-6000 nyelvet. Ezenkívül a beszédhangok készlete is korlátozott, tehát statisztikai alapon nyilván rengeteg, akár több száz olyan, egymással nem rokon nyelvet is lehetne találni véletlenszerűen a világon, amelyek valamiben hasonlítanak egymásra. Az is teljesen véletlen, hogy ezek közül éppen ismerjük a törököt és az éppen a magyarra hasonlít bizonyos tulajdonságok alapján. Általános tendencia az is, hogy a gyakori, fontos dolgokat jelentő morfémák rövidek, és ez még jobban növeli az egybeesésük valószínűségét, hiszen minél kevesebb hangból állnak, annál nagyobb az esély, hogy egy véges készletből ugyanazok kerülnek bele.

7. A nyelvek mindig egyszerűsödnek, de nagyon régen egyszerűbbek voltak

Elterjedt vélekedés, hogy a régebben beszélt nyelvek, nyelvállapotok bonyolultabbak voltak, mint a maiak, hiszen pl. „az újlatin nyelvek is egyszerűbbek a latinnál”. De talán még elterjedtebb ennek ellenkezője is, ti. hogy nagyon régen sokkal egyszerűbbek, „primitívebbek” voltak a nyelvek. Egyik sem igaz: kezdjük mindjárt azzal, hogy nincsenek „bonyolultabb” és „egyszerűbb” nyelvek, ezért az ilyen állításoknak sincs semmi értelme. Amilyen régre vissza tudunk tekinteni (pl. a kínai nyelvnek vannak nagyon régről dokumentált változatai), azok a régen beszélt nyelvek semmivel sem voltak bonyolultabbak, sem egyszerűbbek a maiaknál.

Más kérdés, hogy a köznyelv bonyolultságon általában csak a szóalakok lehetséges számát érti. Ám ez nem azt jelenti, hogy pl. egy olyan nyelv, amelyben több a ragozás, az bonyolultabb lenne egy másiknál, amelyben kevesebb. Lehet, hogy alaktanilag bonyolultabb ugyan, de más tulajdonságaiban (hangkészlet, szórend stb.) lehet „egyszerűbb”, ill. megfordítva: a „bonyolultság” valahol mindig kiegyenlítődik. Az újlatin nyelvekben pl. valóban nincs túl bonyolult névszóragozás, viszont az igeragozás, beleértve a különböző körülíró szerkezeteket és az igékkel használt névmásokat, ezt a látszólagos egyszerűséget „behozza”.

Ez a nyelvi mém jól szemlélteti a kérdés komoly(talan)ságát! (Forrás: El Mexicano)

Ráadásul a nyelvek – nagyon hosszú távlatokat tekintve – tipológiailag is állandó körforgásban vannak: az agglutináló nyelvekből a toldalékok és a tövek összeolvadásával flektálóak lesznek, azokból a ragok lekopásával izolálóak, majd a segédszavak toldalékká alakulásával ismét agglutinálóak – és így tovább.

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.