Mindenekelőtt szögezzük le már most, hogy az újlatin nyelvek sokkal közelebbi rokonságban állnak egymással, mint a klasszikus latinnal. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen egyrészt több mint kétezer év választja el őket az utóbbitól, másrészt eleve nem a klasszikus latinból alakultak ki, mivel az egy kimunkált irodalmi nyelv volt, amelyet az utca embere valójában sosem beszélt. Tehát ez valami olyasmi, mintha azt mondanánk, hogy a magyar tájszólások közelebb vannak egymáshoz, mint a Halotti beszédben használt magyarhoz – ez szerintem teljesen egyértelmű.
Szerencsére azért van mire támaszkodni. Mario A. Pei (1901–1978) olasz származású amerikai nyelvész készített erről elsőként – és sajnos azóta is utolsóként – tudományos igényű összehasonlító tanulmányt 1949-ben (A New Methodology for Romance Classification). Pei a hangsúlyos latin magánhangzók minőségét vette alapul különböző fonetikai környezetekben, és azok változásait vizsgálta a mai újlatin nyelvekben. Összesen 77 „lehetséges változási pont”-ot határozott meg, mint pl. a diftongizáció (pl. ĕ > ie), a megnyílás (pl. ŭ > o) vagy a nazalizáció. Ha az eredeti magánhangzó minősége a vizsgált nyelvben megmaradt (tehát ī > i, ŭ > u stb.), az 0 pontot ért; ha változás következett be, annak jellegétől függően súlyozva 0,5 (ha pl. csak nazalizáció történt), 1 (pl. megnyílás) vagy 2 (pl. diftongizáció) pont járt; ugyanakkor ha a „várt” szabályos változás valamiért mégsem következett be (pl. nŏcte > sp. noche), az –0,5 pontot (azaz fél pont levonást) jelentett.
A kiértékelés szerint minél több pontot gyűjtött így egy nyelv, annál nagyobb távolságra került a latintól, ami százalékban kifejezve a következőt jelentené: francia 44%, portugál 31%, provanszál (okcitán) 26%, román 23,5%, spanyol 20%, olasz 12%, szárd (logudorói) 8%. A francián talán nincs mit magyarázni, a szárd pedig éppen arról híres, hogy a latin magánhangzók eredeti minőségét is változatlanul őrzi, így az eredmény érthető. Pei úgy is meghatározta az értékeket, ha minden változás azonos súllyal lenne figyelembe véve, ez alapján a következőképpen alakulna a sor: francia 46,5%, portugál 45%, provanszál 37,5%, román 32%, spanyol 20,5%, olasz 16%, szárd 11%. Látható, hogy bár a számokban van némi eltérés, az összkép ugyanaz. Vagyis kijelenthetjük, hogy a vizsgált szempont szerint a legújítóbb újlatin nyelvek a francia, a portugál és az okcitán, míg a legkonzervatívabbak sorrendben a szárd, az olasz és a spanyol.
Persze ez csak egy – ám igen fontos – szempont, de ugyanezt a módszert ki lehetne terjeszteni a hangsúlytalan magánhangzókra, a mássalhangzókra, az alak- és mondattanra is. Valamennyire biztosan eltérő eredmények születnének. (A francia valószínűleg megőrizné a pozícióját, de a mássalhangzók tekintetében a spanyol vetekedhetne vele az első helyért; másfelől az olasz talán helyet cserélne a szárddal, és a román is jó eséllyel közelebb kerülne a latinhoz, ha a morfoszintaxist is vizsgálnánk.)
Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvésznek.
Az ábrán (jobbra fent) az újlatin nyelvek latintól való távolságát próbáltam szemléltetni a tanulmány alapján, figyelembe véve a földrajzi elhelyezkedésüket is (a távolságok a feliratok képzeletbeli középpontjait összekötő egyenesek hosszai).
Azon az ábrán a fonetikai szempontok számítanak, vagy mindegy együtt?
VálaszTörlésKicsit elgondolkoztatott, hogy ha az összesítést nézzük (tehát nem csak a fonetikai szempontokat), akkor a francia miért kerül annyira messze, mert ami a nyelvtant illeti, mondhatni, nem túl sokban különbözik az olasztól. Ha az írásképet nézzük, olykor a francia még közelebb is áll a latinhoz, mint pl. az olasz vagy a spanyol, például az ige T/3 alakjának -nt végződése ilyen. Vagy, a létige alakja, ami a franciában E/2-ben tu es, az olaszban tu sei, E/3-ban a franciában il/elle est, az olaszban lui/lei è.
Az is kérdés, az írást idevesszük-e, mert az nem is feltétlenül a nyelv része.
Az furcsa nekem az ábrán, hogy a francia teljesen máshol van, mint az olasz, de valószínűleg a földrajzi elhelyezkedésre utal ez, és nem annyira a nyelvtanra.
A románt távolabbra tippelném, írásban és szóban is nagyon keveset értek meg a románból az olasz alapján. A franciából írás alapján szerintem többet meg lehet érteni olasz nyelvtudás alapján, mint a románból, bár például az igeidőket egyik nyelvben sem lehet mind beazonosítani, ha csak az egyik nyelvet ismerjük. Bár ez már inkább az újlatin nyelvek összehasonlításához tartozik inkább, nem annyira a latintól való távolságukra, a latinból még kevesebbet lehetne érteni újlatin nyelv ismerete alapján.
Jobban belegondolva, szerkezetileg eléggé hasonlóak lehetnek egymáshoz az újlatin nyelvek, így a latintól való távolságukban tényleg leginkább a fonetika lehet mérvadó. Az esetek, névszóragozási csoportok jól eltűntek, valami nyoma maradt ennek itt-ott, az igeragozás pedig eléggé egységesen változott, aminek vulgáris latinbeli előzménye van nyilván, ami a segédigés igeidőket és igeneveket illeti.
Hirtelen ennyi.
Az írás nem számít, az teljesen egyezményes és egy tollvonással bármikor megváltoztathatják. Mindig a beszélt nyelvet vizsgáljuk, és a franciában pl. a T/1-2 kivételével teljesen eltűntek a személyragok és az összes hangsúlytalan szótag kiesett, ahol csak lehetett. Ezért került ő a legtávolabbra.
TörlésAz ábrán a földrajzi elhelyezkedést is próbáltam ábrázolni és az csak a tanulmány eredményeire vonatkozik (hangsúlyos magánhangzók alakulása).
Nyilván más lenne a sorrend, ha pl. csak a mássalhangzókat vizsgálnánk, akkor a spanyol és a portugál is valahol holtversenyben lenne a franciával (a spanyol ugye elvesztette a magánhangzó előtti F- hangot, és a lat. -LJ- csoportból j-t csinált, amit ma [ch]-nak ejtenek; a portugál-galiciaiban meg kiesett a magánhangzók közötti -L- és -N-, vagy említhetnénk a katalánt is, ahol a -ts- hangból félhangzó u lett (pl. PACE > pau).
Most kicsit elgondolkoztam ezen az írásképes dolgon. Lehet, a francia végződések sokszor nem hallatszanak, csak írásban vannak ott, így el lehet tekinteni tőlük - de mégsem. Van a hangkötés (liaison) jelensége, amikor mégis előkerülnek azok a hangok, tehát szóban is néha ott vannak, ha nem is olyan gyakran. (Igaz, a liaison használata nem mindig kötelező, de valamikor igen. Más kérdés, hogy idővel valószínűleg teljesen el fog tűnni.) No, meg persze attól sem lesz közelebb a latinhoz a francia, hogy a latinban a liaison nem létezett, ebben a formában legalábbis nem hiszem, hiszen amit ott leírtak, így vagy úgy többnyire ki is ejtették a szó végén. Bár ez is jó kérdés, mert lehetnek érdekes esetek, amikor a következő szó eleje kihat arra, hogyan kell az előző szó végét ejteni. Az angolban van még ilyen, hogy magánhangzóval kezdődő szó előtt a szó végi "r" hallatszik, egyébként meg nem.
TörlésHa jól tudom, a faire (tenni, csinálni) ige T/3 alakjában (font) hallatszik is a "t" végződés kivételesen alapból is, de lehet, tévedek. De ha igen, az akkor is csak rendhagyóság.
Igen, a francia ilyen értelemben kicsit különleges.
TörlésA hangkötés a latinban is ugyanúgy létezett, csak ott ez "ellenkező irányban" működött: nem az volt a kérdés, hogy kiejtenek-e valamit, amit egyébként nem, hanem az utolsó szótag elhagyásával vontak össze szavakat. Ez egyébként minden újlatin nyelvben így van, csak valahol jelöli a helyesírás, valahol nem (a spanyolban pl. nem, de a beszédben ugyanúgy megtörténik az összevonás mindenhol, ahol lehetséges).
"azért nem egyszerű válaszolni, mert ez attól függ, milyen szempontokat veszünk figyelembe és azokat milyen módszertan szerint vizsgáljuk."
VálaszTörlésSzerintem a közvélemény úgy érti, hogy ha mondjuk Cicero-t, vagy Augustus-t egy időgéppel a jelenkorba hoznánk, akkor melyik latin nyelvű országban adnák el legkevésbé a piacon :)
A probléma ezzel az, hogy a "közvélemény" latin alatt a klasszikus latint érti, amely sosem volt azonos a beszélt nyelvvel. Ha így vesszük, sehol sem értenék meg őket. Ha mondjuk az 1. századi beszélt nyelvet nézzük, akkor a MŰVELT beszélők TALÁN valamennyire boldogulnának vele Olaszországban és Spanyolországban. De ne felejtsd el, hogy a nagy átlagnak ezekben az országokban nulla nyelvérzékük van, akik még a saját anyanyelvüket sem értik meg, ha nem a helyi akcentussal szólnak hozzájuk. :)
Törléshttps://youtu.be/DYYpTfx1ey8
TörlésIgen, ezt láttam. Van olyan is, ahol Spanyolországban próbálkoznak, bár abban nem vagyok biztos, hogy ugyanez a fickó volt-e.
TörlésA spanyoloknál nem járt ekkora "sikerrel", mert náluk csak két nyelv létezik: a sajátjuk, meg az angol (ami minden más, amit nem értenek) :D
De ez alapvetően műveltség,
olvasottság kérdése, amiben sajnos ők nem jeleskednek. Nyilván ha pl. nem a piacról jövő öregasszonyt szólítja meg, hanem egy tanárt vagy bölcsészt, azzal nagyobb sikerrel jár. :)
Megértené-e egy olasz vagy spanyol anyanyelvű, ha latinul szólnának hozzá?
VálaszTörlés