2011. május 6., péntek

Legendák az őshonos nyelvek hatásairól a spanyolban

Egyik korábbi témámhoz írt kommentből jött az ötlet, hogy valamit írni kellene azokról a spanyolok körében népszerű „legendákról”, melyek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a baszk nyelv, illetve Latin-Amerikában az őshonos indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának, mint amekkorát kellene.

Mindenekelőtt kénytelen leszek használni két olyan kifejezést, amely talán nem minden érdeklődő számára ismert, ezek pedig a szubsztrátum és az adsztrátum. Az első „alsó nyelvi réteg”-et jelent, vagyis az őslakosok nyelveinek nyomait abban a nyelvben, amelyet átvettek és amiért cserében feladták a sajátjaikat (ez főleg a meghódított népeknél fordul elő), ill. tágabb értelemben az őslakosok eredeti nyelvét (nyelveit) is szokták szubsztrátumnak nevezni. A második pedig nyelvi behatást, kölcsönhatást jelent egymás mellett élő – sokszor kétnyelvű – népek között. (Nem lesz rá szükség, de a teljesség kedvéért megemlítem, hogy van egy harmadik fogalom is, a szupersztrátum, azaz „felső réteg”, amely utólagos idegen nyelvi hatást jelent valamely élő nyelvre, pl. a jövevényszavak.)

Quetzalcóatl (Tollaskígyó) azték istent ábrázoló szobor (Forrás: Pixabay.com)

A szubsztrátumhatások – tehát az őshonos nyelv(ek) hatása a hódítóktól átvett nyelvre – kérdése azért nagyon kényes, mert szinte egyiket sem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani. Egyrészt azért nem, mert ugyanaz a nyelvi változás létrejöhet egymástól függetlenül is különböző területeken, más-más nyelvek hatására, másrészt egyáltalán nem szükséges idegen hatás ahhoz, hogy valamilyen nyelvi változás bekövetkezzen. Ezt kihasználva pedig a nyelvvel foglalkozók – és sajnálatos módon sokszor a szakemberek is – gyakran abba a hibába esnek, hogy túlmisztifikálják egyes nyelvek feltételezett hatását a másikra (persze ezek mögött sokszor ideológiai és politikai okok is vannak, amibe nem kívánok belemenni, hiszen nem témája a blognak).

Az egyik legtöbb vitát generáló kérdés természetesen a rokontalan baszk nyelv hatása a szomszédos újlatin nyelvekre, és legfőképpen a kasztíliaira. A probléma eleve az, hogy a baszk őstörténetéről nem sokat tudni – így pl. azt sem, hogy milyen lehetett a hangrendszere az indoeurópai népek (a kelták, majd a rómaiak) Ibériai-félszigetre érkezése előtti időkben –, mivel írásban is csak a 10. században jelent meg először (méghozzá ugyanazokban a glosszákban, melyekben az első „spanyol” nyelvemlékek is szerepelnek), és csak a 16. századtól kezdve rendelkezik egyáltalán írásbeliséggel. Ebből eredően rengetegféle feltételezés létezik, melyek egy része hihetőbb, mások viszont kevésbé.

El Castillo (Templo de Kukulkán), maja templompiramis Chichén Itzában (Forrás: Pixabay.com)

Nézzük, melyek is azok a spanyol nyelvi sajátosságok, amelyeket a baszk nyelvnek tulajdonítanak.
  • Az öt magánhangzós spanyol hangrendszer a baszkból öröklődött. A spanyol magánhangzórendszer valóban egyszerűnek mondható a legtöbb újlatin nyelvéhez képest, hiszen csak öt magánhangzó-fonémával – /a, e, i, o, u/ – rendelkezik, míg a portugál-galiciaiban, a katalánban és az olaszban két magánhangzó (e és o) nyíltsága megkülönböztető értékű lehet, ami így hét magánhangzót jelent: /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /o/, /ɔ/, /u/ (az [e] a magyar zárt ë-nek, az [ɛ] magyar e-nek, az [ɔ] pedig a magyar a-hoz közelítő nyílt o-nak felel meg). Ezt az egyszerű spanyol hangzórendszert azzal magyarázzák egyesek, hogy a baszkok nem tudták kiejteni a latin rövid Ĕ és Ŏ hangokból származó nyílt [ɛ] és [ɔ] magánhangzókat, ezért ezekből ie és ue kettőshangzók lettek. Azonban ez több sebből is vérzik. Az öt magánhangzóra önmagában is elegendő magyarázat, hogy az [ɛ] és [ɔ] magánhangzók kettőshangzókká alakultak. Ez viszont annyira általános jelenség az újlatin nyelvekben, hogy a romántól a franciáig szinte mindenhol találunk rá példát, ami szükségtelenné teszi a külső nyelvi hatások feltételezését. A baszkban ráadásul éppen nyíló kettőshangzók nincsenek: elég furcsa lett volna, ha ezeket ki tudták volna ejteni, de az [ɛ], [ɔ] hangokat nem. Egyébként pedig az öt magánhangzós rendszer az egyik leggyakoribb a világ nyelvei között, amihez szintén nem kell idegen hatás, hogy így alakuljon.
  • A spanyolból azért tűntek el az óspanyolban meglévő [dz], [z], [zs] hangok, mert a baszkban nincsenek zöngés sziszegőhangok. A régi spanyol nyelv hangrendszere valóban bonyolultabb volt: léteztek a magyar [c]-nek, ill. [dz]-nek megfelelő hangok (írásban ç, z), a [z] (írásban -s-), valamint volt magyar [s] (írásban x) és [zs] (írásban j, ge, gi) is. A 16–17. században azonban a [c], [dz] hangok Észak-Spanyolországban [th]-vá (vö. angol thing) váltak, máshol egybeolvadtak az [sz] hanggal, míg az [s] és [zs] – egy palatalizált [h]-n keresztül (mint pl. a német ich szóban) – [ch]-vá vált, mint pl. a magyar pech szóban. Az is igaz, hogy a baszk nem ismer zöngés sziszegőhangokat. Viszont a meglehetősen régies galiciaiban sincsenek meg a zöngés sziszegőhangok, mely viszonylag távol alakult ki a baszk feltételezett egykori hatásterületétől (bár ez lehet éppen spanyol hatás is a galiciaiban), és számos olasz nyelvjárásból is eltűnt a [z] hang. A modernebb kutatók inkább belső, strukturális okokkal magyarázzák a zöngés sziszegőhangok eltűnését (és a mássalhangzórendszer átalakulását): e hangoknak ugyanis már a régi spanyolban sem volt jelentős megkülönböztető szerepük, ráadásul a zöngés sziszegőhangok sokkal ritkábbak, azaz „jelöltebbek”, ami kedvez az eltűnésüknek.
  • A spanyolból azért hiányzik a [v] hang, mert a baszkok nem tudták kiejteni. Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy magyaros [v] hang a latinban sem volt, bizonyos újlatin nyelvekben (francia, olasz, portugál, román) ez későbbi fejlemény. A latinban csak a /b/ és /u/ fonémák léteztek, a V és az U csupán az utóbbi tipográfiai változatai voltak (kézírásban használták az U-t, nyomtatott írásban a V-t). Idővel azonban a latin B ejtése „fellazult” magánhangzók között, és lágy, csak az ajkak közötti réssel képzett v-szerű hanggá alakult (a fonetikában [β] jelöli). Ugyanakkor a „félhangzós” /u/, vagyis a [w] hang is hasonló sorsra jutott, így magánhangzók között megszűnt a kiejtésbeli különbség a [w] és a [b] hangok között, hiszen mindkettőből [β] lett. A spanyol és a környező nyelvek, valamint az okcitán és a szárd is ezt az állapotot őrzik máig. Az átalakulás természetesen nemcsak szó közben jelent meg, hanem akkor is, ha a [b]-vel vagy [w]-vel kezdődő latin szó előtt magánhangzóra végződő szó állt. Ezt az ókori feliratokon lévő „hibák” is alátámasztják: a beszélők egy idő után nem voltak biztosak abban, hogy a szó elején [b] vagy [w] hang van-e, de mivel a szó eleji pozíció mindig „erősebb” (a szókezdő hangokat általában nagyobb erővel és pontosabban artikulálják), ezért ebben a helyzetben a [b] hang javára tűnt el különbség (a jelenség neve egyébként betacizmus, és van rá példa még a románból is: pl. lat. VETERANU > bătrân ’öreg’). Látható tehát, hogy itt is eléggé általános hangváltozásról van szó, tehát nehéz lenne bizonyítani a baszk hatást. (Nem mellesleg a betacizmusra utaló első írásos nyomok, feliratokon lévő B ~ V betűtévesztések éppen az ókori Itáliából származnak).
  • A latin F- azért vált (ma már néma) h-vá a spanyol alapszókincsben, mert a baszkok nyelvében nem volt [f] hang, ezért [h]-val helyettesítették. Valójában ez az egyetlen olyan feltételezés, amely komolyan vehető és hagyományosan el is fogadott a nyelvészek körében, mindazonáltal komoly fenntartások vannak vele szemben. A feltételezés abból indul ki, hogy 1) a baszkok nem tudták az [f] hangot kiejteni, ezért 2) [h]-val helyettesítették, mert hasonlóan hangzik. A gond csak az, hogy sem az első, sem a második állítás nem igazolható (bár volt a régi baszkban [h] hang, az nem volt fonémikus, másfelől az F- kezdetű latin szavakat a baszk általában [b]-vel vagy [p]-vel vette át), másrészt a változás kizárólag magánhangzók előtt következett be a spanyolban. Koldo Mitxelena baszk nyelvész éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a baszk anyanyelvűeknek minden bizonnyal semmiféle nehézséget nem okozhatott az [f] hang kiejtése már egész korai időktől, hiszen e hang még meg is jelenik bizonyos modern baszk dialektusokban. A kérdésnek tehát egy olyan oldalát is vizsgálni kell, hogy valóban [f] volt-e a latin F ejtése, mivel ennek nem lett volna zöngés párja sem; ráadásul a latin F kizárólag szótő elején állhatott. Mindez arra enged következtetni, hogy a latin F pontos ejtése – bizonyos területeken – talán nem [f], hanem inkább a két ajak közötti réssel képzett (a fújáshoz hasonló) hang lehetett (jele [φ] a fonetikában), amelyből simán lesz [h], ha a beszélők elkezdik „lazábban” ejteni (a [h] hang sorsa pedig rendszerint az, hogy eltűnik, ahogy történt a latinban és a görögben is). Ha ez valóban így történt, akkor könnyebben meg lehetne magyarázni a [v] hang hiányát is a spanyolban, vagy éppen létezését a portugálban és az olaszban: feltételezhető, hogy ezekben a nyelvekben a magánhangzók közötti latin [b]/[w] > [β] magyaros [v]-vé alakulásával az [f] helye is megszilárdult a rendszerben. Szintén hozzátartozik a kérdéshez, hogy az [f] > [h] (> 0) változás nem kizárólag a spanyolra jellemző: megfigyelhető az okcitán gascogne-i dialektusában, bizonyos észak- és délolasz, ill. szárd nyelvjárásokban egyaránt (és egyes román nyelvjárásokban is, de ott teljesen más folyamat eredményként). A spanyol és a gascon esetében a baszk szubsztrátum (vagy pontosabban adsztrátum, hiszen a baszk máig élő nyelv) mellett szóló legfontosabb érv inkább, hogy a terület, ahol ez bekövetkezett, nagyjából lefedi a baszk nyelv (ill. őse, az aquitaniai) korábbi elterjedési területét. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a szubsztrátum segítheti éppen valamely tulajdonság megőrzését is, amely később eltűnik más nyelvváltozatokból (mint ahogy a dél-amerikai kecsua–spanyol kétnyelvű beszélők éppen a kecsua nyelv hatására őrizték meg a spanyol ll klasszikus [ʎ] – lágyított l – ejtését, amiről később szólok).
  • A spanyolban azért van /r/ és /rr/ fonéma, mert a baszkban is így van. Hogy megértsük, ez miért nem védhető, ismét a latinig kell visszamennünk. A leírások szerint a latinban az /r/ eleve többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt, de nem pergették olyan hosszan, mint a spanyol -rr-t. Ugyanakkor a hosszú párja minden bizonnyal a spanyol -rr- kiejtésének felelt meg. Mivel a hosszúság kontrasztos volt már a latinban is, ez a spanyolban sem tűnt el, csak a rövid párja egyszerűsödött egyperdületűvé, amely eléggé általános jelenség a hosszúsági megkülönböztetést ismerő nyelvekben (és egészen biztos, hogy már a latinban is így ejtették magánhangzók között az egyszerű -r-t a spontán beszédben). Éppen ezért butaság azt állítani, hogy a latinban nem létezett az /rr/ fonéma, annál is inkább, mert a fonéma elméleti fogalom, a besorolások meglehetősen önkényesek. Továbbá, mivel a baszkban pergőhanggal egyáltalán nem kezdődhet szó, szintén megalapozatlan azt állítani, hogy a spanyol szókezdő pergetett [r] baszk hatás eredménye lenne. Ismert tény viszont, hogy az R-rel kezdődő latin szavakat a baszk nyelv a hosszú [rr] hanggal vette át, betoldva elé egy magánhangzót, általában e-t: pl. lat. REGE > baszk errege ’király’, ROMA > baszk Erroma ’Róma’. Ez arra utalhat, hogy a szókezdő r-t már a Hispaniába vitt latinban is pergetve ejtették. Mindazonáltal a szó eleji megvalósulásnak fonológiai szempontból nincs jelentősége, hiszen megkülönböztető szereppel eleve csak a szavak belsejében, magánhangzók között bír (arról nem is beszélve, hogy szótag végén is általában többperdületű a spanyol -r). Mindemellett megjegyzendő, az is csak erős feltételezés, hogy a baszkban már a kezdetektől létezett [r]–[rr] szembenállás, hiszen erről semmit sem tudni (a modern baszk -r- sok esetben egy korábbi -l- folytatása).

Bilbao, Baszkföld legnagyobb városa (Forrás: Pixabay.com)

Tömören ennyit a vitatott baszk hatásokról, és most térjünk rá az indián nyelvekére. Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy az „indián nyelvek” csupán gyűjtőfogalom az amerikai kontinens őslakosainak valamennyi nyelvére, és legalább 80 eltérő nyelvcsaládba tartozó, mintegy 900 különböző nyelvet jelöl. Az amerikai indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának tárgyalásakor két fontos szempontot kell élesen elkülöníteni egymástól, amelyek a következők:
  1. az indián anyanyelvű – tehát a spanyolt csak tanult/második nyelvként használó – beszélők nyelvében megjelenő indián elemek;
  2. az egynyelvű – spanyol anyanyelvű – beszélők nyelvében jelen lévő indián hatások.
Valójában „indián nyelvi hatásokról” csakis a második esetben beszélhetünk, hiszen az elsőben csupán arról van szó, hogy az indián anyanyelvű, a spanyolt tanult nyelvként használók nem tökéletesen sajátították el azt. A kutatások ugyanakkor megállapították, hogy az egynyelvű spanyol ajkú beszélők nyelvében, általánosságban szólva, az indián nyelvek kimutatható hatása – a szókölcsönzéseken kívül – meglehetősen gyenge. De nézzük meg, hogy ezzel kapcsolatban milyen legendák élnek.
  • A mexikóiak „tiszta beszédje” az azték (nawatl) nyelv hatásának köszönhető. A nyelvészek szerint valóban Mexikóban, pontosabban a közép-mexikói fennsíkon beszélik a „nemzetközi sztenderd” nyelvhez legközelebb álló nyelvváltozatot. A mássalhangzókat és a mássalhangzó-torlódásokat minden helyzetben „tisztán” artikulálják, azaz pl. nem nyelik le a szó és szótag végi [s] hangot, mint sok déli, ill. partmenti nyelvjárásban. Viszont nem teljesen megalapozott azt feltételezni, hogy ez éppen az azték nyelv hatásának lenne köszönhető. Annyi bizonyos, hogy a nawatl rendelkezik néhány olyan hanggal, amely a spanyolban nincs meg, csupán azték jövevényszavakban fordul elő (ezért az első kétnyelvű beszélőknek, akik a spanyolt megtanulták, valószínűleg nem okozott gondot bizonyos mássalhangzók kiejtése): ilyenek a magyar [c] (leírva tz), az [s] (leírva x) és leginkább a tl-lel jelölt sajátos zár-rés hang, kb. „zöngétlen [l]”, ugyanakkor az azték nyelv nem rendelkezik pl. [r] hanggal, sem a zöngés [b], [d], [g] zárhangokkal, de még a szóvégi -s sem jellemző rá. A legendán túl, annak, hogy mexikóiak beszélik a sztenderd nyelvhez talán legközelebb álló spanyol nyelvváltozatokat, inkább kulturális okai vannak. Mexikóváros volt ugyanis a spanyol birodalom egyik legjelentősebb kulturális központja az Újvilágban, ahová főleg északi (kasztíliai, baszk) nemeseket, hivatalnokokat telepítettek be.
  • Az argentin spanyolban azért ejtenek a [j] hang (ll, y) helyett [zs]-t, mert a guaraní nyelvben sok a [zs]. Tévedés. A guaraníban egyáltalán nincs [zs] – ami tényleg jellegzetes és gyakori, az a [gy] hang. A jelenség városi eredetű: Buenos Airesből, ill. a Río de la Plata torkolat környékéről terjedt el. Valószínűleg nem lehet többről szó, mint belső fejleményről: a [j] hang erősödéséről (fortíció), amely megtalálható más spanyol nyelvjárásokban is. Egyébként is általános nyelvtörténeti jelenség a [j] hang [zs]-vé válása, ahogy több nyugati újlatin nyelvben történt. A beszélt latin [lj] hang pedig az óspanyolban éppen [zs]-ként folytatódott (pl. lat. OCLU (ócŭlum) > *[ollʲu] > ósp. ojo [ózso] ’szem’), majd ez később [ch]-vá alakult (modern spanyol: ojo [ócho]). Az argentin-uruguayi zs-zést (a spanyol szakirodalomban zheísmo) egyéb mendemondák az olasz, illetve a szomszédos Brazíliában beszélt portugál nyelv hatásának tulajdonítják – bár az utóbbi talán közelebb állna a valósághoz, a dialektológiai szakirodalomban szó sincs ilyesmiről.

Indián lány Macchu Picchuban, Peru (Forrás: Pixabay.com)

S hogy rátérjünk a valóságra, a legjelentősebb indián–spanyol kétnyelvűséggel a volt Inka Birodalom – ma nagyjából Bolívia, Ecuador és Peru – területén kell számolni, ezen belül is az Andok hegyvidékein, ahol a kecsua nyelv(ek) hatása érvényesül. Bizonyítottan e nyelv(ek) hatásának tudható be:
  • a hegyvidéki indiánok spanyol nyelvváltozatában a hosszú [rr] hang [z]-vé alakulása (pl. a tierra ejtése [ti̯éza] ’föld’), a kecsuában ugyanis nem létezik a hosszú [rr] hang;
  • az ll betűkapcsolattal jelölt palatalizált l hang (az [ʎ] vagy magyaros átírásban [lʲ]) megőrzése (mely a kecsuában is létező fonéma), amelyet a legtöbb nyelvjárásban már azonos módon ejtenek az y-nal jelölt hanggal. (Ez ellen szólna viszont, hogy egyrészt a kecsuának is vannak olyan változatai, amelyekben nincs meg ez a hang, továbbá Bolívia keleti részén és Paraguayban is őrzik a spanyol anyanyelvűek ezt a hangot, ahol sosem beszélték a kecsuát, az ott őshonos guaraní nyelvben pedig úgyszintén nincs [ʎ] hang.)

Felhasznált és ajánlott irodalom

  • Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish (American Philosophical Society, Philadelphia)
  • Manuel Alvar (1996, director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América (Ariel Lingüística, Barcelona)
  • José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (2007): Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona)
  • Rafael Cano (2005, coord.): Historia de la lengua española (Ariel Lingüística, Barcelona)
  • Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest)
  • Betacizmus (Wikipédia)
  • „F → h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)

15 megjegyzés

  1. És az aquitániai nyelvemlékekből nem lehet következtetni a régi baszk hangrendszerre ? Egyesek szerint az aquitán annyira hasonlított a baszkra,hogy a legközelebbi testvérnyelve vagy a saját őse volt (a Wikipedián vannak is példák) .Ha olyan nagy volt a hasonlóság a két nyelv között,akkor miért ne lehetne az aquitánból következtetni az óbaszkra ?

    VálaszTörlés
  2. Feltételezni és következtetni sok mindenből lehet sok mindenre, de ettől még – bővebb adatok hiányában – nem lesz igazolható a szubsztrátum. De tételezzük fel, hogy az aquitaniai a baszk elődje volt: így viszont arra nincs magyarázat, hogy a spanyolban miért nem ugyanazok a hangtani változások mentek végbe, mint a gascogne-i dialektusban. Az egyetlen közös az f > h (a gasconban a h-t máig ejtik), de a spanyolban nincs meg pl. a r- előtt betoldott magánhangzó, és az -LL- > -r- sem, ami viszont a legjellemzőbb baszk hatás lenne (ROTA > gasc. arroda, sp. rueda). Szintén fontos tudni, hogy a baszk elég sok és meglehetősen eltérő nyelvjárással rendelkezik, és ezek hangrendszere is teljesen eltérő – mindez szintén nehezíti a kutatásokat.

    VálaszTörlés
  3. Bár a rendszeres olvasók száma MÉG nem túl magas (legalábbis az oldalt lévő számláló szerint, a valóságban biztos több), remélem ez nem befolyásol téged, és még sok érdekes dolgot olvashatunk itt. Minden cikk nagyon élvezetes olvasnivalót kínál! Csak így tovább!
    üdv: David

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm, igyekszem!

    A "rendszeres olvasók" száma valójában semmit nem jelent, csak azt, hogy annyian iratkoztak fel követőnek. A statisztika szerint persze, jóval többen olvassák, viszont a "rendszeres olvasók" közül sem mindenki olvassa ténylegesen (épp ezért nem mérvadó). ;)

    VálaszTörlés
  5. Kedves El Mexicano!

    Észrevettem egy érdekes jelenséget a baszk és a velszi nyelvek kapcsán, mégpedig hogy mindkét nyelv jelen időben a létige megfelelő ragozott alakját használja és nem pedig magát a cselekvést jelentő igét ragozza, mint teszi azt például a német, vagy a magyar, stb.

    Például: HU --> én itt élek // DE --> ich lebe hier

    Ellenben: Euskal --> hemen bizi naiz // Cymraeg --> dw i'n byw yma

    Itt mindkét esetben a létige megfelelő személyhez tartozó alakja mellett a tulajdonképpeni cselekvést "élni" jelző ige ragozatlan alakban áll.

    Baszk élni - bizi / vagyok - naiz ÉS Velszi élni - byw / vagyok - dw i'n
    Szándékosan tárgyatlan igét választottam, hogy elkerüljük az esetleges ergativusból fakadó bonyodalmakat.

    Kérdésem arra irányulna, hogy ez vajon minek köszönhető? Esetleg egyik nyelvi szubsztrátum átvette volna a másiktól ezt a kifejezésmódot, mint areális jelenség, amikor a keltibérek nyelvüket még nem feladva léteztek Hispániában?

    Ez talán azért nem lehet helytálló, mert ha jól tudom az ibériai félsziget irányába húzódó keltákkal a baszkok az i.e. VII-VI század környékén kerülhettek kapcsolatba, míg a szigeti kelták már az i.e. IX század környékén megjelentek a brit szigeteken, ami valószínűsíti, hogy a jelenség nem areális hatásra jött létre.

    Talán csak egyszerű analóg fejlődés két különböző nyelvi szubsztrátumban, ahol időben és térben egymástól függetlenül alakult ki ez a kifejezésmód? Akár csak a denevérek és a madarak szárnya, melyeknek bár a feladata ugyanaz, de eredete eltér.

    Sajnos mivel Magyarországon egyik nyelvnek, nyelvcsoportnak sincs komoly kutatói szcénája, így gondoltam itt is felteszem ezt a kérdést.
    Előre is köszönöm a választ!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Gabcsi!

      Valóban így van, jó a meglátásod, a baszkban néhány nagyon alapvető ige kivételével az igék összetett ragozásúak, tehát a befejezett melléknévi igenévnek megfelelő alak (amely az ige szótári alakja) és egy '(neki) van' jelentésű segédige alkotja a ragozott alakokat.

      Nem zárható ki, hogy az általad leírt jelenség valamiféle ősi kölcsönhatás eredménye, de nem feltétlenül kell így lennie, hiszen az összetett igeragozás nem ritka a nyelvekben – pl. a hindiben is így ragozzák az igéket, pedig aligha van ennek bármi köze is a kelta nyelvekhez vagy a baszkhoz. De ennyire messzire nem is kell mennünk, hiszen a mai újlatin nyelvek többségében is összetett pl. a múlt idő ragozása, ugyanezen mintára, mert az eredeti szintetikus ragozás kikopott vagy irodalmi (kivétel a spanyol és a portugál).

      Törlés
    2. Ami a walesit illeti, a jelzett sajátosság a beszélt nyelvet jellemzi, míg az írott nyelv megtartotta a főigék ragozását. https://en.wikipedia.org/wiki/Welsh_language#Morphology. Ez egyben jelzi, hogy ez a walesiben modern fejlemény, semmi esetre sem lehet kapcsolata a baszk (felszínen) hasonló sajátosságával. A walesi rokon nyelvei, a breton és a (kihalt-felélesztett) cornwalli sem mutatják ezt a jellegzetességet. — Az kérdés, hogy az az angol sajátosság, hogy a kérdő és tagadó (valamint a kiemelő állító) szerkezetekben megjelenik a főige helyett ragozott segédige, ott önálló fejlemény, vagy a walesivel közös areális jelenség-e.

      Az olyan összetett igék, ahol a jelentést egy ragozatlan (infinit) főigei alak adja, a grammatikai eszközöket viszont egy, a jelentését tekintve transzparens (finit) segédige hordozza, szerte a világban előfordul. Pl. a mai indoiráni nyelvek többsége ilyen.

      Ha nem a teljes igei rendszerre követeljük meg, akkor – ahogy El Mexicano is írta – ide számíthatók az újlatin és germán összetett segédigés analitikus alakok, amelyek a korábbi szintetikus (segédige nélküli) formákat váltották föl.

      Nem lennék meglepve, ha ez a sajátosság a baszkban is (viszonylag) modern folyamat lenne. A baszk igék tárgyra és részeshatározóra vonatkozó referenciát inkorporáló szerkezete meglehetősen bonyolult, amely a nyelvtörténet során fellépő morfofonológiai változások miatt sok helyen elvesztette az szerkezeti intuititvitását (magyarán sok ponton rendhagyó lett). Az így bonyolulttá váló rendszerben egyszerűsödéshez vezető újítások jelennek meg. Ilyen lehet az, hogy a ritkábban használt igék helyett segédigés szerkezetek jelentek meg, és így csak néhány ige (köztük a segédigék) paradigmáját kellett fenntartani. Csak a kellően korai baszk (vagy elődnyelvi) nyelvemlékek híján ezt nem tudjuk verifikálni (vagy elvetni).

      Törlés
    3. A baszkban az is érdekes, hogy a(z egyszerű ragozású) tárgyatlan igék harmadik személyű alakjainak d- előragja (talán egy régi névmásféleség maradványa, ahogy a többi személynél) ugyanaz, mint ami a tárgyas igék összes alakjának elején van, és a tárgyas igéknek a végét "ragozzák", a tárgyatlanoknak az "elejét". Én ebből logikailag arra következtetek, hogy a tárgyas igék valójában úgy viselkednek, mintha harmadik személyű szenvedő alakok lennének és a végükön az ágensre utaló rag (vagyis a személyes névmás változata) lenne. Tehát kb. mintha úgy épülnének fel az igealakok, hogy pl. (tárgyatlan) 'én-megy' {nabil}, 'te-megy' {habil} stb., ill. (tárgyas) 'az-tudott-nekem' {dakit} (én tudom), 'az-tudott-neked' {dakizu} (te tudod) stb. Akárhogy is, az ergatív szerintem csakis a szenvedő szerkezethez hasonló konstrukciókból alakulhatott ki, másképpen ez nehezen képzelhető el.

      Törlés
    4. A nem jelen idejű kijelentő módú alakokban a személyragok sorrendje más: az ergatív esettel jelölt ágens markere prefixként ugyanúgy az igető elé kerül, mint a tárgyatlan igéknél. Vö. nekien ’tudtam (azt)’ : n-e-ki-Ø-Ø-en ’Ágens(E1)-Múlt-Tő-Páciens(3. sz.)-Páciens(tb.sz.)-Múlt’, hekizkien ’tudtad (azokat)’ : h-e-ki-Ø-zki-en ’Ágens(E2)-Múlt-Tő-Páciens(3. sz.)-Páciens(tb.sz.)-Múlt’. A sémi nyelvekben is az igei személyragok helye az ige (befejezett vagy folyamatos) szemlélete szerint változik.

      Az általános nyelvészeti ismereteim alapján a szenvedő (passzív) szerkesztésmód jelöltebb, mint az ergativitás. Másképpen megfogalmazva, az ergativitás nem magyarázható azzal, hogy eredetileg nominatív-akkuzatív nyelvekben a passzív szerkesztésmód állandósult azzal, hogy eltűnt az eredeti aktív szerkezet.

      Van egy sor nyelv, ahol az ige tárgyas vagy tárgyatlan volta valójában az aktív vagy mediális használatát jelöli, vagyis azt, hogy az ige alanya ágens vagy páciens szerepű. ilyen pl. az angolban a move ’mozog, mozgat’ ige: I move the box, therefore the box moves. ’Én (ágens = alany) mozgatom a dobozt (páciens = tárgy), ezért az doboz (páciens = alany) mozog.’

      Keveredhet tehát a nyelvtani jelöltség (azaz az eset), a tematikus szerep szerinti argumentumsorrend, sőt ezt modulálhatja a topikalitás, azaz, hogy az adott igei konstrukcióban melyik argumentum a hangsúlyos. Ez utóbbi változhat az ige szemléletével, módjával, akciójával stb., ezért lehet a baszkban az igeidő, a sémi nyelvekben pedig az igeszemlélet szerint eltérő megoldás.

      Törlés
  6. Hogy a baszkok esetében mennyire számít ez viszonylag újkeletű jelenségnek, azt nem tudom, csak felfigyeltem rá. Igazából nem vagyok nyelvész, mérnök vagyok, csak hobbiból foglalkozom ilyesmivel. Egyébként azzal vitatkoznék, hogy ez a kifejezésmód csak a velszi nyelvben létezik, tudomásom szerint a skót-gael is ismeri ezt. De a válaszok alapján úgy vélem, a párhuzam a két nyelv között csupán a véletlen műve.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, meg aztán több mint 2000 év alatt annyira megváltoz(hat)nak az egyes nyelvek, hogy már csak ezért is valószínűbb a véletlen egyezés.

      Törlés
    2. A walesi nyelv közvetlen rokonai a breton és a cornwalli: ők alkotják a p-kelta, avagy „briton” nyelveket. Ezért vizsgáltam csak ezeket, és ha ezen a csoporton belül nem igazolható a sajátosság, akkor ezt elegendőnek vélem az ősiség cáfolásául. A „gael”, avagy k-kelta (q-kelta) nyelvek, az ír, a skót-gael és a manx a kelta nyelvek egy másik ágát alkotják. A két ág régen, a Kr. e. I. évezredben vált szét.

      Ugyanakkor a skót-gael „fiatal” nyelv: csak a 13. században vált el az írtől. Az ír és a skót-gael között az időbeli távolság tehát olyan mint a cseh és a szlovák között. Ha az ír nyelvtant nézzük, akkor ebben a nyelvben az igék konjugációja teljes, vö. https://en.wikipedia.org/wiki/Irish_conjugation, a segédigés szerkesztés csak a skót-gaelre jellemző: https://en.wikipedia.org/wiki/Scottish_Gaelic_grammar#Verbs. A két nyelv viszonyában – az irodalmi és a köznyelvi walesihez hasonlóan – az ír képviseli a régebbi sajátosságokat, a skót-gael pedig az újítást. Emiatt a segédigés szerkesztés a kelta nyelvek közös alapja esetén sem igazolható.

      A viking hódításig a mai Skócia nagyja pikt és briton (azaz elő-walesi) terület volt, és a nyugatról betelepülő írek erre a népességre települtek rá, és lettek idővel skót-gaelek. Meglehet, hogy a skót-gael és a walesi köznyelv egyező sajátosságai ennek a közös népességhez köthető újításnak tudható be.

      Törlés
    3. És akkor ne is beszéljünk a kihalt szárazföldi kelta (ókelta) nyelvekről, ezek sokkal közelebb álltak még a latinhoz is, mint a ma élő kelta nyelvek, amelyek a felismerhetetlenségig eltávolodtak egykori önmaguktól (talán még jobban, mint a francia a latintól).

      Törlés
    4. Hűha, hát nekem ne is mondd, néha csak kapkodom a fejem olyan logikai bukfenceket fedezek fel tanulás során a walesiben és a skót-gaelben. Persze nyilván ez inkább csak nekem tűnik annak, hiszen a mi magyar nyelvünk logikája nagyon eltér az indoeurópai nyelvekétől. Egyébként az is megérne egy érdekes felvetést, hogy vajon a nyelvtani nemek miért úgy alakultak ahogy. Például a dánoknál a nőnem gyakorlatilag beleolvadt a hímnembe és hím/nő közös nem áll szemben a semleges nemmel, míg a spanyolban a semlegesnem legtöbb szava a hímnembe került és áll szemben a nőnemmel. Egyébként visszatérve az eredeti kérdésre, valóban hatalmas a szakadék a mai kelták és az újlatin nyelvek között, elég ha akár csak a számokat, vagy más alap szókincs részéhez tartozó szavakat nézünk, nem is beszélve a nyelvtani különbségekről. Mondom ezt annak dacára, hogy én igen szerény spanyol/olasz nyelvtudással rendelkezem. De szerintem általánosságban elmondható, hogy az újlatin nyelvek sokkal újítóbbnak számítanak, vagyis több átalakuláson mentek keresztül mint a kelta nyelvek, például az indoeurópai "wódr̥" víz szó a latinban "aqua", míg például a walesiben "dŵr". Nyilván ez nem perdöntő, és kiragadott példa, de szerintem érted mire akartam kilyukadni.

      Törlés
    5. A nemek kialakulásáról írtam már itt.

      az indoeurópai "wódr̥" víz szó a latinban "aqua", míg például a walesiben "dŵr".

      Mert a latin "aqua" nem az ieu. *wódr̥-ból származik. :) (Az ieu. alapnyelvben is minden bizonnyal léteztek szinonimák, nem feltétlenül a mai nyelvek hasonló jelentésű szavainak ugyanabból az ősalakból származni.)

      A kelta nyelvek fonetikailag teljesen átalakultak, az eredeti esetragok pl. beleolvadtak az előttük lévő mássalhangzóba az utánuk álló szó kezdő mássalhangzójába (ezért van a leníciónak nevezett jelenség is) és már erős germán hatás érezhető rajtuk (kivéve a breton, amin francia).

      Ellenben pl. a keltibér még egész jól érthető volt a latin alapján.

      Törlés

Hozzászólás írásához regisztráció nem szükséges. Kérjük, hogy ne írj névtelenül, válaszd a Név/URL-cím profilt tetszőleges becenév megadásához (az URL-cím kitöltése nem kötelező). A komment beküldéséhez a harmadik féltől származó cookie-k engedélyezése szükséges!