A spanyol mutató névmások

Tartalomjegyzék A közelre mutató névmások A köztes mutató névmások A távolra mutató névmások A semlegesnemű alakok használata Egyéb megfontolások

✖

A köznyelvben általában mutató névmásnak hívjuk az összes olyan szót, amely a beszélőtől – nyelvtani értelemben – valamilyen távolságra lévő dologra utal. Igazából azonban három különböző szófaj tartozik ide: a mutató determináns (determinante demostrativo), amely a mondatban kijelölő jelzői szerepű és a névelőhöz hasonló (pl. esta casa ’ez a ház’); a mutató névmás (pronombre demostrativo), amely teljes névszói szerkezetet helyettesít (pl. eso que dices ’az, amit mondasz’); ill. a mutató határozószó (adverbio demostrativo), amely helyhatározói szereppel bír (pl. aquí ’itt’). A magyarban, valamint az ismert nyelvek többségében két „nyelvtani távolságot” különböztetnek meg: itt : ez, ami a beszélőhöz közel esik, és ott : az, ami a beszélőtől távolabb esik. De vajon mi a helyzet a spanyollal?

Pechünkre, a spanyolban ez nem ennyire egyszerű. Amivel legelőször szembesülnünk kell, hogy nem kettő, hanem három „nyelvtani távolság” létezik: közeli, köztes (vagy „semleges”) és távoli. Ez a háromfokozatú rámutatási rendszer a latinból öröklődött, és az újlatin nyelvek közül egyedül a spanyol és a portugál-galiciai őrizte meg (a többi nyelvben kétfokozatúvá egyszerűsödött). A közeli felelne meg a magyar „itt/ez”-nek, a távoli pedig az „ott/az”-nak (vagy az „amott/amaz”-nak). A probléma a köztessel adódik, amelyik kontextustól függően lehet „ez” is és „az” is magyarul. De mégis mi ebben a logika? Hogy megértsük, nézzünk jobban a dolgok mélyére!

A közelre mutató névmások

Az első csoportot a közelre mutató névmások alkotják. Egyes számban az este (hímnem), esta (nőnem), esto (semlegesnem), többes számban az estos (hímnem) és estas (nőnem) a beszélőhöz közel eső, a beszélőnél, annak környezetében lévő dologra utal: este libro ’ez a könyv’ [itt nálam], esta casa ’ez a ház’, esto ’ez itt’ [dolog vagy dolgok halmaza]. Forrása a latin ĬSTE, ĬSTA, ĬSTUD, ĬSTOS, ĬSTAS, amely eredetileg a hallgató környezetét jelölte. (A beszélőhöz közelinek az HIC, HÆC, HOC felelt meg, amely önálló mutató névmásként – rövidsége miatt – kikopott a használatból.)

Ezt a távolságot, vagyis a beszélő környezetét az aquí és acá (< beszélt latin *ECCU-HĪC, *ECCU-HĀC, azaz ’imitt, imide’; az a- analógiás az ahí alakkal, ld. lentebb) ’itt, ide’ határozószók jelölik. Eredetileg az első behatároltabb, pontosabb helyet jelölt, mint a második, de mára ez a különbség eltűnőben van és inkább nyelvjárásfüggő, hogy melyiket használják (Spanyolországban az aquí, Latin-Amerikában az acá gyakoribb). Mindkettő állhat elöljárószóval is (pl. por aquí/acá ’errefelé’), azonban a para elöljáróval többnyire az acá használatos (valószínűleg azért, mert eredeti jelentése ’ide’ volt): para acá ’ide’, a kötetlen nyelvben gyakran összevonva: ¡ven pa’cá! ’gyere ide!’.

A köztes mutató névmások

A második csoportba a köztes vagy „semleges” mutató névmások tartoznak, az ese (hímnem), esa (nőnem), eso (semlegesnem), esos (többes szám, hímnem) és esas (többes szám, nőnem), amelyek a latin ĬPSE, ĬPSA, ĬPSU(M), ĬPSOS, ĬPSAS, eredetileg ’önmaga’ jelentésű névmásból származnak. Ezek az előzőekkel ellentétben a beszédpartnerhez közeli, az ő környezetében lévő dologra utalnak: ese libro ’az a könyv [nálad]’, esa casa ’az a ház [a közeledben]’, eso ’az ott [nálad], ill. ’ez ~ az’.

A köztes névmásokat használják azokban az esetekben is, amikor a fizikai távolság nem értelmezhető; pl. akkor, amikor több ember beszélget egy olyan dologról, amelyben mindegyik érintett, vagy tipikusan az ’ezért ~ azért’ jelentésű okhatározói kifejezésekben: por eso ’ezért’, por esas cosas ’ezekért ~ azokért a dolgokért’, ¡Eso es! ’Ez az! ~ Úgy van!’ stb. Az ilyen kifejezésekben tehát az ’ez ~ az’ nem jelent valódi távolságot, ilyen értelemben pontosabb talán a „semleges” mutató névmás megnevezés.

A köztes névmásnak megfelelő határozószó az ahí (forrása az a- < lat. AD + ósp. hi ~ i ~ ý, amely a lat. HĪC ’itt’ és IBĪ ’ott’ egybeesése) ’ott, nálad, feléd’ és az allá (< lat. ILLÁC; az a- analógiás az ahí alakkal), azonban a mai nyelvben sok beszélő nem tesz különbséget ezek és az eredetileg távolra mutató allí (ld. később) között. Ennek oka, hogy a gyakorlatban nagyon kevés olyan szituáció adódhat, amikor e megkülönböztetésnek jelentősége lenne, ill. talán a hangzásbeli hasonlóság is szerepet játszhat a különbség felszámolódásában.

A távolra mutató névmások

A harmadik csoport, a távolra mutató névmások alakjai az aquel (hímnem), aquella (nőnem), aquello (semlegesnem), aquellos (többes szám, hímnem) és aquellas (többes szám, nőnem). Forrásuk a beszélt latin *ECCUĬLLE, *ECCUĬLLA, *ECCUĬLLU stb., az ECCĬLLE, ECCĬLLA, ECCĬLLUD alakváltozatai, amelyek az ECCUM ’íme’ és az ILLE, ILLA, ILLUD ’az’ összevonásai (az E- > a- változáshoz ld. ahí). (Ugyaninnen származnak az olasz quello, quella, quelli, quelle mutató névmások is.) Akkor használatosak, amikor mind a beszélő, mind a beszédpartner környezetétől távol eső, „harmadik” dologra utalunk (térben vagy időben): aquel hombre ’az az ember [a távolban]’, aquella montaña ’az a hegy’, aquello ’az [ott a távolban]’, ill. pl. en aquel entonces ’abban az időben’.

A távoli környezetet jelölő határozószó az allí (< lat. ILLĪC; az a- az ahí mintájára) és régen az acullá (< lat. ECCU-ILLÁC) volt, amely kikopott a használatból, így szintén az allá vette át a szerepét. Ugyanakkor, mint az előző fejezetben utaltam rá, ma már sok beszélő nem tesz különbséget a köztes és a távoli mutató határozószók között: pl. Aquí ~ Acá, en Hungría, hace un frío terrible. ¿Y ahí ~ allí ~ allá, en España? ’Itt, Magyarországon borzasztó hideg van. És ott, Spanyolországban?’. Az aquí és acá határozóknál leírtakhoz hasonlóan az allí és allá tekintetében is igaz, hogy eredetileg az első behatároltabb, a második tágabb környezetet jelentett (ma már csak nyelvjárásfüggő a választás), illetve a para elöljáróval csak az utóbbit használják (mivel eredeti jelentése ’oda’ volt): para allá ’oda’, ami beszélt nyelvben gyakran szintén összevonódik: ¡vete pa’llá! ’menj oda!’.

A semlegesnemű alakok használata

Szólni kell az egyes alakok használatáról is. A példákból talán látható, hogy míg a hím- és nőnemű alakok jelzői-kijelölői szerepben is állhatnak, addig a semlegesnemű esto, eso, aquello kizárólag teljes névszói szerkezet szerepét töltheti be, hiszen nem lenne mivel egyezniük – a spanyolban nincsenek semlegesnemű főnévi alaptagok. A semlegesnemű névmások tehát mindig egy konkrétan nem megnevezett, nem meghatározott, vagyis főnévvel nem jelölhető elvont dologra, pl. egy mondatra, szövegrészre stb. utalnak: Esto pienso yo ’Ezt gondolom én’, Eso no es verdad ’Az nem igaz’.

Szintén a semlegesnemű alakokat használjuk, ha egy előttünk addig ismeretlen dologra kérdezünk rá: ¿Qué es esto/eso/aquello? ’Mi ez [itt] / az [ott nálad] / az [ott a távolban]?’ Ugyanígy járunk el a kérdésre adott válaszban is, hiszen mindaddig, amíg nincs főnévi előzmény, nem tudunk mire visszautalni hím- vagy nőnemű névmással: Esto es un cuadro ’Ez [itt] egy kép’, Aquello es una puerta ’Az [ott] egy ajtó’ stb. Elméletileg ez akkor is így lenne, ha többes számú dolgot nevezünk meg a válaszban: Esto son unos libros antiguos. ’Ez [amit itt látsz] néhány régi könyv. A való életben azonban az ilyen kérdésekre adott válaszkor egyszerűen elhagyják a névmást és legtöbbször a létigét is: (Es) un cuadro / una puerta. (Son) unos libros antiguos. Így elkerülhető az a fura helyzet, hogy egyes számú névmással többes számú névszói kifejezés szerepel, ami – bár nyelvtanilag helyes és az írott nyelvben előfordul – sok anyanyelvi beszélő számára szokatlan vagy nem elfogadható.

Összefoglaló táblázat (Forrás: El Mexicano)

Egyéb megfontolások a használattal kapcsolatban

A mutató névmások főnév vagy névszói szerkezet előtt állva – a magyartól eltérően, de az angolhoz hasonlóan – nem engednek meg névelőt: este libro, esa gran casa, aquellos hombres (nem pedig este *el libro, esa *la gran casa, aquellos *los hombres), mivel a névelő szerepét is ellátják (ti. a határozott névelő is mutató névmás volt történetileg, valódi névelő nem létezett a latinban, az a mutató névmások hangsúlytalanul használt alakjából fejlődött ki). Ugyanakkor állhatnak a jelzett szó után is, általában rosszalló árnyalatú minőségjelző szerepében, amikor használatos a névelő: el hombre este ’az ilyen férfi’, la mujer esa ’az afféle nő’.

Ügyeljünk arra is, hogy az estos, esos, aquellos a hímnemű este, ese, aquel névmásoknak a többes számú alakjai (nem pedig a semlegesnemű esto, eso, aquello névmásoké, mivel azok nem rendelkeznek többes számú alakkal); *estes, *eses alakok a spanyolban nem léteznek. Az utóbbiak spanyol szövegben kétnyelvű galiciai beszélőknél fordulhatnak elő, ti. míg a spanyol közvetlenül a latin alakokat viszi tovább az eredetileg alanyesetű egyes számmal, amely -E végződésű (ĬSTE, ĬPSE, ECCU-ĬLLE), ill. az -OS végződésű tárgyesetű többes számmal (ĬSTOS, ĬPSOS, ECCU-ĬLLOS), addig a galiciai-portugálban a szabályos minta alapján -s hozzáadásával képzik a hímnemű mutató névmások többesét.

Befejezésül, hogy miért az alanyesetű latin alakokból származnak az egyes számú hímnemű névmások (él, este, ese, aquel) és a határozott névelő (el), nem pedig a tárgyesetűekből (ahogyan a többes számuk és a legtöbb főnév), az történetileg leginkább a semlegesnemű alakok megkülönböztetett nyelvtani funkcióban való megőrzésével magyarázható. Mivel tárgyesetben a hímnemű (ĬSTUM, ĬPSUM, ĬLLUM) és a semlegesnemű (ĬSTUD, ĬPSUM, ĬLLUD) névmások a beszédben egybeestek (a szóvégi mássalhangzó nem hangzott), nem lett volna fenntartható a hím- és a semlegesnemű alakok közötti különbség, amely viszont az írásos emlékek tanúsága szerint mindvégig meghatározó szerepű volt a kasztíliaiban (vö. pl. Compré el diccionario académico. ’Megvettem az akadémiai szótárat.’ – ¡Eso es bueno! ’Az jó!’ [hogy megvettem] vs. ¡Ese es bueno! ’Az jó!’ [maga a szótár]).

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.