A blog egyik leglelkesebb olvasója, Tamás, a Webnyelv.hu szerkesztője, mindig remek ötleteket ad kérdéseivel (aminek természetesen nagyon örülök); egyik észrevétele ezennel az újlatin nyelvek ’madár’ jelentésű szavával kapcsolatos:
Szintén a latin AVIS főnevet felhasználva alkotta meg Clément Ader francia mérnök a 19. században az avion ’repülőgép’ szót (ahol az -on ún. „nagyító képző”, vagyis tulajdonképpen ’nagy madár’), amelyet átvett a spanyol is avión formában.
De mi a helyzet a francia oiseau [wazo] (egészen zárt [o]-val a végén) és az olasz uccello [uccsello] szavakkal? Nos, mint már egy régebbi cikkben szó volt róla, a latinból folytonossággal örökölt szavak az egyes újlatin nyelvek eltérő hangtani fejlődése miatt akár a felismerhetetlenségig is eltorzulhatnak. Erre egy klasszikus példa a latin FĪLIU ’fia’ > olasz figlio [filljo] és spanyol hijo [ícho]. Aki a nyelvtörténetben nem annyira jártas, és nem tudja, hogy ez a 12. századi spanyolban még valószínűleg fijo [fízso] volt, annak eszébe sem jutna, hogy a spanyol és az olasz szó ugyanabból a latin főnévből származik, hiszen a kettőben – a jellegzetes hímnemű -o végződésen kívül – mindössze egyetlen magánhangzó, az [i] a közös e nyelvek mai állapotában. (Megjegyzendő, hogy a hasonlóság ellenére a magyar fiú szó nem a latin FĪLIU átvétele, a szókezdő [f] egy finnugor [p]-ből származik.)
A fentiekből, gondolom, már sejthető, hogy bár a spanyol ave, francia oiseau és olasz uccello egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, bizony ugyanarról a latin tőről fakadnak! Méghozzá valószínűleg egy vulgáris latin *AV(I)CELLA vagy *AV(I)CELLU, azaz ’kis madár, madárka’ alakról, az AVIS kicsinyítő képzős formájáról van szó. Ez az ófranciában oisel alakban folytatódott (az AVI- [awi] > [oi] eléggé általános hangváltozás; az [oi] > [oe] > [we] > [wa] pedig később következett be a franciában), majd szó végén a szótagzáró „kemény” – veláris – l [ł] hang [w]-vá változott (ez szintén teljesen szokványos hangváltozás, amely a brazíliai portugálban, vagy pl. a lengyelben is megtörtént), majd az [ew]-ből [o] lett, így nyerte el mai [wazo] hangzását a francia szó. Az olaszban ezek után már csak a szókezdő u- szorul némi magyarázatra. Ez szintén nem annyira meglepő, ugyanis az [au] > [o] > [u] változás is eléggé gyakori, ugyanígy lett pl. a latin HABUI (HABĒRE) ’nekem volt’ igealakból egy köztes vulgáris latin *aubi alakon keresztül az óspanyolban ove, majd a mai spanyolban hube.
Hasonló jellegű változásokon ment át a mai szemmel – és füllel – szintén furcsának ható francia eau [o] ’víz’ szó, amely olvasónk második kérdése volt:
Persze nem csak ezért a legújítóbb a francia: pl. az összes hangsúlytalan szóvégződés is lekopott, ellehetetlenítve ezáltal majdnem teljesen az igeragozást is (a ragokat a legtöbb esetben csupán a helyesírás őrzi), ezért van szükség a mai nyelvben a személyes névmások kötelező használatára is.
A latin AQUA [akwa] ’víz’ szóalak pedig, amely egyetlen rövid mássalhangzót tartalmazott, éppen kedvezett az extrém francia „fonetikai fogyasztásnak”. Mivel a veláris félhangzó, a [w] megakadályozta a [k] lágyulását, az először [g]-vé vált (vö. sp. agua, katalán aigua), majd nem sokkal később kiesett, ezután a megmaradt magánhangzók összeolvadásával jött létre a szó mai alakja. Az ófranciában még több változatban élt (egua ~ ewe, aigue ~ aive ~ eve, majd eaue), végül a 16. században nyerte el a végleges eau [o] formát.
Szavak, amik az egyes neolatin nyelvekben nem hasonlítanak egymáshoz, pl. a madár. Valami ave latinul, és ez a spanyolban is. Olaszul viszont uccello, franciául oiseau, és az olasz és a francia még egymásra sem hasonlítanak, nemhogy a latinra, spanyolra.Valóban, latinul a ’madár’ alanyesetben AVIS [áwisz], tárgyesetben AVEM, amely a beszélt nyelvben kb. [áwe]-ként hangzott, többes száma pedig AVES, és nőnemű főnév. Ahogy Tamás is említi, ebből származik a szintén nőnemű spanyol ave főnév. Azonban érdemes tudni, hogy ennek jelentése inkább biológiai értelemben ’madár(faj)’ vagy ’szárnyas’, míg a mindennapi köznyelvben – főleg a kisebb testű, repülő vagy fán üldögélő madarakra – általában a pájaro szó használatos, amely az eredetileg csak ’veréb’ jelentésű latin passer folytatása egy vulgáris latin *PÁSSARU alakváltozaton keresztül.
 |
| Házi veréb [Passer domesticus] (Forrás: Pixabay.com) |
Szintén a latin AVIS főnevet felhasználva alkotta meg Clément Ader francia mérnök a 19. században az avion ’repülőgép’ szót (ahol az -on ún. „nagyító képző”, vagyis tulajdonképpen ’nagy madár’), amelyet átvett a spanyol is avión formában.
De mi a helyzet a francia oiseau [wazo] (egészen zárt [o]-val a végén) és az olasz uccello [uccsello] szavakkal? Nos, mint már egy régebbi cikkben szó volt róla, a latinból folytonossággal örökölt szavak az egyes újlatin nyelvek eltérő hangtani fejlődése miatt akár a felismerhetetlenségig is eltorzulhatnak. Erre egy klasszikus példa a latin FĪLIU ’fia’ > olasz figlio [filljo] és spanyol hijo [ícho]. Aki a nyelvtörténetben nem annyira jártas, és nem tudja, hogy ez a 12. századi spanyolban még valószínűleg fijo [fízso] volt, annak eszébe sem jutna, hogy a spanyol és az olasz szó ugyanabból a latin főnévből származik, hiszen a kettőben – a jellegzetes hímnemű -o végződésen kívül – mindössze egyetlen magánhangzó, az [i] a közös e nyelvek mai állapotában. (Megjegyzendő, hogy a hasonlóság ellenére a magyar fiú szó nem a latin FĪLIU átvétele, a szókezdő [f] egy finnugor [p]-ből származik.)
 |
| Avión ’repülőgép’, azaz ’nagy madár’ (Airbus A350. Forrás: Pixabay.com) |
A fentiekből, gondolom, már sejthető, hogy bár a spanyol ave, francia oiseau és olasz uccello egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, bizony ugyanarról a latin tőről fakadnak! Méghozzá valószínűleg egy vulgáris latin *AV(I)CELLA vagy *AV(I)CELLU, azaz ’kis madár, madárka’ alakról, az AVIS kicsinyítő képzős formájáról van szó. Ez az ófranciában oisel alakban folytatódott (az AVI- [awi] > [oi] eléggé általános hangváltozás; az [oi] > [oe] > [we] > [wa] pedig később következett be a franciában), majd szó végén a szótagzáró „kemény” – veláris – l [ł] hang [w]-vá változott (ez szintén teljesen szokványos hangváltozás, amely a brazíliai portugálban, vagy pl. a lengyelben is megtörtént), majd az [ew]-ből [o] lett, így nyerte el mai [wazo] hangzását a francia szó. Az olaszban ezek után már csak a szókezdő u- szorul némi magyarázatra. Ez szintén nem annyira meglepő, ugyanis az [au] > [o] > [u] változás is eléggé gyakori, ugyanígy lett pl. a latin HABUI (HABĒRE) ’nekem volt’ igealakból egy köztes vulgáris latin *aubi alakon keresztül az óspanyolban ove, majd a mai spanyolban hube.
Hasonló jellegű változásokon ment át a mai szemmel – és füllel – szintén furcsának ható francia eau [o] ’víz’ szó, amely olvasónk második kérdése volt:
És a francia eau szó érdekes, mert a latin aqua szóra mehet vissza, ezért nőnemű is, viszont ráismerni már nem igazán lehet.Pontosan. A franciáról tudni kell, hogy az újlatin nyelvek közül hangtanilag a legnagyobb mértékben távolodott el a latintól, ami pl. abban nyilvánul meg, hogy a magánhangzók közötti latin [t], [k] hangok kiestek (ill. a [k] hang [a] előtt is palatalizálódott, először [cs]-vé, majd [s]-sé válva, pl. CANTĀRE > chanter [sãté] ’énekel’). Az így egymás mellé kerülő magánhangzók először kettős- vagy hármashangzókká váltak, aztán összeolvadtak egyetlen magánhangzóvá (pl. FŎCU > fou > feu [fö] ’tűz’). Többek között ezért olyan gazdag a mai francia magánhangzórendszere.
 |
| Les eaux de France – A francia vizek (Villefranche-sur-Mer, Francia Riviéra. Forrás: Pixabay.com) |
Persze nem csak ezért a legújítóbb a francia: pl. az összes hangsúlytalan szóvégződés is lekopott, ellehetetlenítve ezáltal majdnem teljesen az igeragozást is (a ragokat a legtöbb esetben csupán a helyesírás őrzi), ezért van szükség a mai nyelvben a személyes névmások kötelező használatára is.
A latin AQUA [akwa] ’víz’ szóalak pedig, amely egyetlen rövid mássalhangzót tartalmazott, éppen kedvezett az extrém francia „fonetikai fogyasztásnak”. Mivel a veláris félhangzó, a [w] megakadályozta a [k] lágyulását, az először [g]-vé vált (vö. sp. agua, katalán aigua), majd nem sokkal később kiesett, ezután a megmaradt magánhangzók összeolvadásával jött létre a szó mai alakja. Az ófranciában még több változatban élt (egua ~ ewe, aigue ~ aive ~ eve, majd eaue), végül a 16. században nyerte el a végleges eau [o] formát.
Nagyon erdekes cikk megint, szamomra a legerdekesebb cikkek szinte mindig, amikor ujlatin nyelveket hasonlitasz ossze mind szinkron mind diakron szempontbol. A franciarol lehetne a kozeljovoben par cikk? Mondjuk a hangtanrol ill. a spanyollal valo osszehasonlitas is erdekes lenne, mondjuk egy-egy temaban, mint pl volt az olasszal a preterito perfecto compuesto eseten, az is nagyon jo volt. Csak azert gondolom, mert a francia a spanyol utan a legelterjedtebb ujlatin nyelv, jo lenne egy kicsit tobbet olvasni rola.
VálaszTörlésA franciaval kapcsolatban lenne konkret kerdesem is.
"Persze nem csak ezért a legújítóbb a francia: például az összes hangsúlytalan szóvégződés is lekopott, ellehetetlenítve ezáltal majdnem teljesen az igeragozást is (a ragokat a legtöbb esetben csupán a helyesírás őrzi), ezért van szükség a mai nyelvben a személyes névmások kötelező használatára is. "
Igen, ezt tobb helyen is olvastam, te is irtal mar errol, es logikus is. En megis egy kicsit ketelkedem benne, biztos, hogy ez az oka?
A japanban pl az igeket egyaltalan nem ragozzak szemely szerint, meg a kopulat sem, megis a szemelyes nevmasokat elvetve hasznaljak csak. Persze a japannak semmi koze nincs a franciahoz, csak azert emlitem, mert az igeragozas egyszerusodese miatt a szemelyes nevmas hasznalata nem valik kotelezove. Logikus, de lehetne mashogy is. Ezert ketelkedem egy kicsit es ezert foglalkoztat a tema.
Nem értek annyira a franciához, de valószínűleg mindez az erős kelta majd germán hatásnak köszönhető. Önmagában persze, hogy nincs értelme egy-egy nyelvet vizsgálni, csak a története/előzménye ismeretében.
TörlésA latinban egyáltalán nem használták a személyes névmást (csak kiemelésre), ahogy a spanyolban sem (még akkor sem, amikor több igeragozásban az E/1. és E/3. személy azonos alakú, mert a szövegkörnyezetből kiderül). De pl. a spanyolban érdekes módon a többes számú – főleg a T/1-2. – alanyi névmást még kiemeléskor sem használják (lehet, hogy azért, mert túl hosszú): pl. Somos el mundo "Mi vagyunk a világ" (szó szerint csak 'Vagyunk a világ').
A franciában viszont egyedül a T/1. és T/2. alak különbözik a többitől az igeragozásban.
Igen, pont ezert kerdeztem, en is idegen hatasnak gondoltam. Igen, ez ertheto, hogy a spanyolban szinte csak kiemelesre hasznaljak, egyertelmusitesre csak elvetve, maximum az E/1. es E/3. Eseteben, hiszen nincs szukseg ra, ahogy a magyarban sem. A beszelt franciaban termeszetesen sokszor kene hasznalni, ha nem egyertelmu a szovegkornyezetbol, de korantsem mindig. Japanul pl ha ugyanarrol a dologrol beszelek tobb mondatot, az elsonel hasznalhatok alanyi esetu nevmast, vagy megnevezhetem pl a szemelyt nevvel, de itt sem kotelezo. A masodik mondattol pedig mar kifejezetten kerulendo, termeszetellenes hatasu, pedig a japanban egyaltalan nincs szemely szerinti igeragozas. Megsem erti felre senki, ezert gondolom, hogy semmikepp se szukseges. A franciaban is lehetne, ha csak a "szuksegesseg" miatt lenne, hogy eloszor megnevezik az alanyt, majd a masodik mondattol mar nem.
TörlésEz a kelta ill. german hatassal valo magyarazat meggyozo.
Az angol Wikipédia cikke egyébként sok érdekes ír a francia nyelvtörténetről, érdemes elolvasnod (azt pl. én sem tudtam, hogy az ige–névmás kérdőszórendet is germán hatásnak tulajdonítják).
TörlésHa már se a vulgáris latinban,sem az óspanyolban nem ejtettek h-t, akkor miért 'hube' az írásmódja annak a szónak ? Ha meg vmilyen egykori archaizáló szokás vagy divat miatt írják így, akkor miért a latin h-betűs ( habui ) alakot vették mintának az óspanyol helyett ?
VálaszTörlésMár a klasszikus latinban sem ejtették. Az óspanyol korszakban (9–15. század) viszont – melyet természetesen csak utólag nevezünk így – még nyilván nem volt semmiféle helyesírási szabályozás, lévén még nyelvtudatosság sem, a hivatalosan írott nyelv a latin volt, és emellett születtek a "népnyelven" is szövegek, amelyeket akkor úgy írtak, ahogy éppen akartak, de leginkább a kiejtés volt a meghatározó a latinnal szemben, mivel a spanyol (olasz stb.) akkor még csak a latin beszélt változatának számított, és olykor próbálták írásban megjeleníteni ezt a "beszélt latint". :) Aztán a 13-15. századtól kezdve, amikor az emberek ráébredtek, hogy egy új nyelv van kialakulóban, akkor meg elkezdték "visszacsinálni" az egészet, jött a nagy latinosítási hullám, hogy a szavak írása minél közelebb legyen a klasszikus latinéhoz. Az utóbbi tradíció pedig sokkal meghatározóbbá vált, mint a fonetikus(hoz közeli) írásmód, ahogy a 2010-es Ortografía is írja:
TörlésEn las primeras etapas del español medieval, en las que la escritura tenía un fuerte componente fonológico y se basaba, sobre todo, en la pronunciación, muchas palabras procedentes de voces latinas con h se escribían sin ella: auer (hoy haber), omne (hoy hombre), onor (hoy honor), etc. Pero en etapas posteriores, el criterio etimológico comanzó a cobrar fuerza en la consolidación ortográfica del español y, así, desde mediados del siglo XIII, y especialmente a partir del siglo XV, época de fuerte influjo latinizante, se repusieron muchas de estas haches etimológicas, que se han mantenido en la escritura hasta hoy.
"A középkori spanyol kezdeti időszakaiban, amelyben az írásnak erős fonológiai komponense volt és főleg a kiejtésen alapult, sok h-val írt latin alakból származó szót nélküle írtak: auer (ma haber), omne (ma hombre), onor (ma honor) stb. Azonban a későbbi időszakokban az etimológiai kritérium kezdett teret nyerni a spanyol helyesírás megszilárdulásában, és így, a 13. sz. közepétől, de különösen a 15. századtól, mely korszakot az erős latinizáló hatás jellemezte, sok etimológiai h vissza lett téve, amely máig fennmaradt az írásban."