„Délolasz” örökség a pergetett r- a spanyolban?

A spanyol és a szomszédságában beszélt újlatin nyelvek (katalán, galiciai, portugál stb.) egyik szembetűnő sajátossága a jellegzetesen pergetett r [r̄]:¹ ilyet ejtenek szókezdő helyzetben, valamint szótag elején is mássalhangzó után (pl. sonrisa ’mosoly’), és természetesen így hangzik a dupla -rr- is. Elméletileg ez a hang nem idegen a számunkra, hiszen a választékos magyar beszédben is pergetett a szókezdő r- és a magánhangzók közötti -rr-, noha a mai nyelvből ez az ejtésmód kezd eltűnni (amiről éppen az tanúskodik, hogy sok magyar beszélőnek nehézséget okoz a spanyol -rr- kiejtése).

Az [r̄]-t a nyelvészek külön fonémának is tekintik, mert az egyetlen olyan hosszú mássalhangzó a spanyolban, amely magánhangzók között jelentésmegkülönböztetésre képes. Szó elején viszont kizárólag ez fordul elő a választékos beszédben, a rövid [r] nem. Felmerülhet a kérdés, hogy miért van ez így, vagyis miért éppen egy „hosszú” mássalhangzó állhat csak szó elején, ha van „rövid” párja is. Ez esetben sajnos nem nyújt semmiféle támpontot a latin, ugyanis nem lehet tudni, hogy a latinban mennyire volt hosszú az r hang különböző helyzetekben. A korabeli leírások szerint viszont egyértelmű, hogy többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt.² (Így valójában nem az /r̄/ lenne új fonéma a spanyolban, ahogy a hagyományos szakirodalom állítja, hanem épp a rövid – egyperdületű – /r/.)

Dél-itáliai örökség: görög templom romjai – Selinunte, Szicília (Forrás: Pixabay.com)

A kölcsönhatás-elméletek hívei, így a spanyol nyelvtörténészek többsége is persze, az /r/–/r̄/ fonémapár létezését a baszk nyelv hatásának vélik. Ezzel viszont nem magyarázzák meg, hogy a spanyol szavak elején miért csak az /r̄/ fordulhat elő: a baszkban ugyanis egyáltalán nem kezdődhet (sem rövid, sem hosszú) pergőhanggal szó, és ez valószínűleg ugyanígy volt a szintén nem indoeurópai ibér nyelvben is. Másfelől pedig az is csupán önkényes döntés kérdése, hogy a szó elején ejtett r-t melyik fonémához sorolják, hiszen ebben a helyzetben nincs megkülönböztető szerepe a spanyolban.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy nem csupán a spanyolra, hanem az Ibériai-félsziget valamennyi újlatin nyelvváltozatára ugyanez az ejtésmód jellemző,³ mégiscsak azt kellene feltételeznünk, hogy az okokat már a félszigetre vitt latinban kell keresni. Ezt támasztaná alá az a tény is, hogy az eredetileg r-rel kezdődő latin szavakat az őshonos baszk -rr-rel vette át, természetesen egy segédmagánhangzó betoldásával (pl. lat. REGEM > b. errege ’király’, vö. sp. rey). Hiszen a latinnak már Itálián belül is voltak regionális változatai, és köztudott, hogy az újlatin nyelvek nem a klasszikus, hanem az utca népe által valódi anyanyelvként beszélt latin nyelvjárásokból alakultak ki. Az egyik feltételezés szerint Szardíniára és a Pireneusi-félszigetre a dél-itáliai latin nyelvjárásokat vitték be a római hódítók, amelyekben nyomatékosan ejtették a szókezdő r-t. Rafael Lapesa (1908–2001) spanyol nyelvtörténész utalt erre az Historia de la lengua española (1981) című művében:

La hipótesis del influjo suritálico en el latín traído a Hispania se fortalace en vista de una serie de coincidencias que se dan entre los actuales dialectos del Mediodía italiano, Sicilia y Cerdeña de una parte, y los romances hispánicos de otra. En el italiano meridional, siciliano y sardo la /r/ inicial de palabra se refuerza hasta pronunciarse /r̄/, esto es, como rr-, igual que en catalán, español, portugués y gascón.⁴

Mindazonáltal nem feltétlenül kell egy nyelvi sajátosságot mindenáron külső hatásnak tulajdonítani vagy egyéb összeesküvés-elméletekkel magyarázni. Vannak ti. általános nyelvváltozási tendenciák, amelyek elterjedhetnek. Többek között ilyen a mássalhangzók szó eleji megerősödése (fortíció) is. A szókezdő hangokat ugyanis mindig pontosabban és nagyobb erőkifejtéssel artikuláljuk, mint a szóközieket, ezért sokkal ellenállóbbak a változásokkal szemben.

A hangváltozásokat mindig a rendszerben kell vizsgálni (Forrás: El Mexicano)

Mint ahogy a fenti ábrán is látható, a magánhangzók közötti latin [p, t, k] gyengülés következtében zöngésült és réshanggá vált a spanyolban (ld. pl. TŌTUM > todo ’minden’), ami szó elején nem következett be. Ugyanígy a szóközi hosszú párjaik esetében sem, amelyek zöngétlenek maradtak, de lerövidültek (pl. GŬTTA > gota ’csepp’). Következésképpen ez fordítva is működhetett: a beszélők a szó eleji mássalhangzókat a szóközi „hosszú” (erőteljesebben ejtett) változatuknak feleltethették meg, így a szókezdő r- hangot a szóközi -rr-rel azonosíthatták.

Felhasznált irodalom

• W. Sidney Allen (1965, 1978): Vox Latina. Cambridge University Press, pp. 32–33.
• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 244–247
• Rafael Lapesa (1981): Historia de la lengua española. Gredos, Madrid, p. 96.

---

¹	A cikk szövegében az egyértelmű azonosíthatóság érdekében az IPA helyett a pergőhangok spanyol szakirodalomban alkalmazott hagyományos átírását használom.
²	Ez nem azt jelenti, hogy a kevésbé választékos beszédben nem egyszerűsödhetett egyperdületűvé – sőt, több mint valószínű, hogy így történt.
³	A mai portugálban ez már általában a nyelvcsap pergetésével („raccsolva”) valósul meg, ami a brazíliai nyelvjárásokban egyszerű [h]-vá gyengülhet.
⁴	„A Hispaniába hozott latinban jelen lévő dél-itáliai hatás feltételezését erősíti egy sor egyezés, amely egyrészről a dél-olaszországi, szicíliai és szardínai, másrészről a hispaniai újlatin nyelvváltozatok között figyelhető meg. A déli olaszban, szicíliaiban és szárdban a szókezdő /r/ egészen addig erősödik, hogy /r̄/-nek, azaz rr-nek ejtődik, ahogy a katalánban, spanyolban, portugálban és a gascogne-i okcitánban.”