Nincs, de mégis van: a participio de presente

A befejezett vagy szenvedő melléknévi igenevet (participio pasivo) a spanyolosok jól ismerik. Lőrinc nevű olvasónk azonban ismét érdekes kérdéssel keresett meg a Facebookon, amely így szól:

A participio activo-ról mit kell tudni, azon túl, hogy nem használják? Pl. mindegyik levezethető-e a gerundio-ból (pl. cantando → cantante) vagy vannak kivételes alakok?

A válasz a kérdés második részére egyszerűbb, amely mindenekelőtt pontosításra szorul: a participio activo vagy participio de presente (magyarul „folyamatos” vagy „jelen idejű” melléknévi igenév) nem vezethető le olyan értelemben a gerundióból, hogy nem abból származik, hiszen ez a kettő a latinban is eltérő igealak volt. Az viszont igaz, hogy alaktanilag a participio activo töve sok esetben megjósolható a gerundio alapján: pl. dormir ’alszik’ → durmiendo ’alvással’ és durmiente ’alvó’ vagy pl. herir ’sért’ → hiriendo ’sértve, sértéssel’ és hiriente ’sértő’. És bizony vannak rendhagyó képzésű alakok is, pl. obedecer ’engedelmeskedik’ → obediente (és nem *obedeciente) ’engedelmeskedő’ vagy pl. convencer ’meggyőz’ → convincente (nem pedig *convencente vagy *convenciente) ’meggyőző’.

S most következzék a kérdés érdemi része, egyáltalán mit kell tudni a participio de presente alakról. A leíró nyelvész természetesen azt mondaná, hogy „valami vagy létezik egy nyelvben, vagy sem”, a valóság azonban nem ennyire egyszerű. Hagyományosan a participio de presente az igének az -ante (I. ragozás: pl. amar → amante), ill. -ente vagy -iente (II–III. ragozás: hogy mikor melyik, az megjósolhatatlan, sőt, néhány igénél mindkét alak létezik, amelyek használata a szövegkörnyezettől is függhet, pl. ascender → ascendente ~ ascendiente) végződésű személytelen alakja, amely a magyar folyamatos melléknévi igenévnek feleltethető meg.

A középkori spanyolban ez az igealak még meglehetősen produktív volt: Vos santa sodes e temiente a Dios ’Ti szent vagytok és Istenfélő’ (San Vicente Ferrer, Sermones); Ya passava el agradable mayo, mostrante las flores, e venía el infernable junio con grandes calores ’Már múlott a kellemes, virágokat mutató május, s jött a pokoli június nagy melegekkel’ (Santillana, Triumphete). Az igei használatot az előbbi példákban jól mutatja, hogy a középkori spanyolban a participio activo-nak lehetett alanyi és tárgyi bővítménye is, ezért teljesen illeszkedett az igerendszerbe (tulajdonképpen minden olyan bővítményt megengedett, amely bármely más igalak bővítménye is lehetett, hiszen éppen ez különbözteti meg az igeneveket az egyéb névszóktól).

Aterriza procedente de España... (Forrás: Pixabay.com)

A mai spanyolban azonban a participio de presente igealakként már nem létezik. Pontosan azért, mert a fenti példákban bemutatott igei használata kiveszett, pl. nem lehet tárgyi bővítménye (nem mondhatjuk azt, hogy pl. *trayentes las flores ’virágokat hozók’). A másik dolog, amiért ez a mai nyelvben már nem tartozik az igealakok közé, pedig az, hogy nem is minden igéből képezhető: a példában szereplő *trayente sem létezik ma már. (Az efféle használatát részben a gerundio vette át: pl. [ellos] trayendo las flores ’a virágokat hozva [ők]’.)

Azt azért mégsem mondhatjuk, hogy a participio de presente nyom nélkül tűnt volna el, hiszen számos igéből képezhető, ám a mai rendszerben ezek már önállósult melléknevek vagy főnevek: amante de literatura ’irodalmat szerető’, cantante de ópera ’operaénekes’ stb. (ugyanakkor nincs olyan, hogy *amar de literatura vagy *cantar de ópera, innen is látszik, hogy nem igenévi használatról van szó). Sőt, azt sem lehet mondani, hogy az igei használata végleg eltűnt, mivel bizonyos igék és rögzült kifejezések esetében máig él, úgymint distante varios kilómetros de la ciudad ’a várostól több kilométerre lévő’ (szó szerint: ’több kilométert tartó’), vagy pl. a no obstante ’ennek ellenére’ kifejezésben. De szintén a participio de presente rögzült alakjai a durante és a mediante elöljárószók.

Összegzésként azt lehet tehát mondani Lőrinc kérdésére, hogy bár a participio activo mint igenév a mai spanyolban már nem létezik (ezért a mai szótárakban, ragozási táblázatokban nem is szerepel ilyen alak az igeragozásnál), viszont használata önállósult névszóként nagyon is él, és nyomokban még az egykori igei funkciója is fellelhető. S végül mint érdekesség, megjegyzendő, hogy az újlatin nyelvek közül egyedül az olasz őrizte meg a folyamatos melléknévi igenevet és a gerundiumot is igealakként. A kettő közül a románban, portugálban, okcitánban és szárdban a spanyolhoz hasonlóan csak a gerundium létezik; a katalánban és a franciában pedig a két alak történetileg összeolvadt.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.