Mai kalandozásunk során a latin /g/, /j/ és /dj/ alakulását fogjuk vizsgálni. Hogy miért pont ezekét? Azon kívül, hogy szerintem van annyira érdekes téma, hogy megérdemel egy cikket, azért, mert a feliratok tanúsága szerint hangzásuk – magas magánhangzók környezetében – már a 2. század végétől kezdett egybeesni a kései latinban. Azonban míg a legtöbb
újlatin nyelvben többé-kevésbé következesen [dzs] vagy [zs], esetleg [dzʲ] hangokká váltak, a spanyolban a kép változatosabb, s az eredmény néhol kiszámíthatatlan. Azzal is szokták ezt magyarázni, hogy a korai kasztíliai egy kevert
nyelvjárás lehetett sok ingadozással, amely a szomszédos
újlatin nyelvjárásokból is táplálkozott.
Elsőként azt fogjuk megnézni, mi lett a /g/-vel a különböző helyzetekben (szó elején, illetve szó közben magas magánhangzók előtt/mögött), majd ennek tükrében a /j/ és a /dj/ eredményeivel folytatjuk. Leírásunk során kizárólag e hangok természetes (beszélt nyelvi) folytatóit vizsgáljuk – nem vesszük figyelembe a művelt eredetű – vagyis az írott nyelvből elterjedt – latin jövevényszavakat, hiszen ezek hangalakját az íráskép határozta meg, nem pedig fordítva, ahogyan az örökölt szókincs esetében. (A latin szavak megadásánál a beszélt nyelvi alak szerepel. Az átírásnál a hangsúlyt ékezet jelzi.)
A latin /g/ magas magánhangzók környezetében
Mint már az elején is említettem, a latin /g/ viselkedése a spanyolban nem minden helyzetben egyértelmű, és olykor megjósolhatatlan. Ami a történeti adatok alapján biztosnak tűnik, hogy [e] és [i] előtt
szó elején kezdetben [j]
¹ lesz belőle:
GĔLU >
hielo (korábban
yelo)² ’jég’,
GĔMMA >
yema ’rügy, ujjbegy; tojássárgája’,
GĔNĔRU >
yerno ’vő’,
GY̆PSU >
yeso ’gipsz’.
Hangsúlytalan szókezdetnél ez aztán visszaegyszerűsödött [e]-vé (vagy [i]-vé), mert a [je-] hangsor (amely az esetek többségében a
rövid/nyílt [e]-ből származó [i̯e] kettőshangzóval azonos) leginkább csak hangsúlyos szótagban fordul elő, hangsúlytalan párja az [e], így hiperkorrekcióval törlődött a [j]; pl.
GERMĀNU >
iermano >
hermano. (A
hielo,
yema,
yerno szavaknál a /g/-ből származó [j] egybeesett az utána következő [i̯e] diftongus félhangzójával, vagyis igazából
G- nélkül is ugyanezek az alakok jöttek volna létre.)
³
|
GELU > yelo > hielo |
Szó belsejében, magánhangzók között kezdődnek a gondok. Amennyiben a /g/-t magas magánhangzó előzi meg és mély követi, vagy kiesik (gyengülés), pl.
LEGĀLE > *[leɣʲále] >
leal ’hű, lojális’ (művelt eredetű
duplikátuma a
legal ’törvényes’),
REGĀLE > *[reɣʲále] >
real (II) ’királyi’,
⁴ vagy megmarad, pl.
LEGŪMĬNE >
legumbre ’hüvelyes (zöldség)’,
NAVĬGĀRE >
navegar ’hajózik’,
NĔGĀRE >
negar ’tagad’. Még bonyolultabb a helyzet, ha a /g/-t magas magánhangzó követi. Ilyenkor leginkább nyom nélkül eltűnik, a hangsúlytól függetlenül, de feltételezhetően szintén egy korai [-j-] állapoton át, amely aztán „beleolvad” a magánhangzókba: pl.
DĬGĬTU > *[déʲedo] >
dedo ’ujj’,
LÉGĔRE > *[léʲere] >
leer ’olvas’,
SARTÁGĬNE > *[szartáʲene] >
sartén ’serpenyő’; vö.
MAGĬS > ósp.
maes >
más ’inkább; több’ és
SEXAGĬNTA > ósp.
sessaenta >
sesenta ’60’, illetve
MAGĬSTRU >
maestro ’mester, tanár’. Utóbbi általánosabb változásnak tűnik az újlatin nyelvterületen, legalábbis a -
GI- tekintetében (vö. olasz
dito,
mai,
sessanta,
maestro, de:
leggere), így lehet, hogy egy korai közös állapotot tükröz (ld. még az alábbi táblázatot).
|
Palatalizáció magas magánhangzók előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 247 / El Mexicano) ᵀ¹ |
Ott van viszont a
LĒGE >
ley ’törvény’, a
LEGĔNDA >
leyenda ’legenda’ (eredetileg: ’olvasat’, innen szintén: ’jelmagyarázat [térképen]’), valamint a
RĒGE >
rey ’király’ – mindhárom problémás. A
ley és
rey esetében nem tudni, hogy a [j] valóban a latin /g/ folytatója-e, vagy pedig az először kiesett, majd a szó végi [e] záródott [j]-vé (azaz kétféle fejlődési út is elképzelhető:
LĒGE > *[léje] >
ley vagy
LĒGE > *[léʲe] > *[lee̯] >
ley). Hasonló a kérdés a
leyenda esetében is: vajon a [j] a [g]-ből származik-e, vagy pedig a hangsúlyos
Ĕ > [i̯e] félhangzójából (esetleg a kettő egybeeséséből)?
⁵ A /gj/ ellenben mély magánhangzók között szintén [j]-vé olvad össze: pl.
EXAGIUM >
ensayo ’próba [színházi]; esszé’,
PLAGIA >
playa ’tengerpart [strand]’ (ugyanezt a fejlődést követi egyébként a /dj/ is, mint majd látni fogjuk).
|
QUINGENTOS > quinientos |
Amivel még foglalkoznunk kell ebben a részben, az a
GE- és
GI- viselkedése
szonoránsok („zengőhangok”: [l], [n], [r]) után, ami aztán végképp kaotikus. Van példa itt is a [i̯e] kettőshangzóval való egybeesésére:
QUĪNGĔNTOS (klasszikus latin
QUĪNGĔNTI) >
quinientos ’500’; a [j]-vé válására, az előző mássalhangzóba beolvadva:
TÍNGĔRE >
teñir ’fest, színez’; máskor [dz] > [c] – ma [sz/θ] – lett:
ARGĬLLA >
arcilla ’agyag’, *
SĬNGĔLLU >
sencillo ’egyszerű’ stb.
Van két egészen különös eset is, amelyben a /g/ látszólag változatlanul marad: az egyik az
ERÍGĔRE >
erguir(se) [erg-] ’felemel, kiegyenesedik’ (melynek az óspanyolban létezett
erzer [erdzér] változata is), a másik pedig a
NĬGĔLLA >
neguilla [neg-] ’konkoly’. Az első biztos, hogy valamilyen furcsa kivétel (talán analógia); a másodiknál talán az magyarázza a [g] megmaradását, hogy a beszélők tudatában lehettek a
negro ’fekete’ szóval való kapcsolatának, mivel ez a latinban a
NĬGRU kicsinyítő képzős származéka volt. S bár nem kifejezetten tartozik a cikk tárgyához, érdemes itt még megjegyezni, hogy mély magánhangzók között a /g/ természetesen – rendszerint – [g] marad:
AGŬSTU >
agosto ’augusztus’,
IŬGU >
yugo ’iga’,
PLĀGA >
llaga ’seb [fekély]’.
|
Összefoglalva az eddigieket (Forrás: El Mexicano) |
A latin /j/ és /dj/ alakulása
A latin /j/, mint az előző részben már említettem, [e] és [i] előtt vagy mögött ugyanúgy viselkedett, mint a /g/, a két hang tehát teljesen egybeesett. Erről az olyan adatok árulkodnak, mint pl. a I
ENUĀRIU (I
ANUĀRIUS) >
ienero >
enero ’január’ vagy
IACTĀRE > *
ieitar >
echar ’dob, vet’, ahol a [j] kiesett (ugyanazért, amiért a /g/-ből származó [j] is); továbbá: *
MEIĀRE (
MÉIĔRE) >
mear ’pisál’,
PEIŌRE >
peor ’rosszabb’, ahol a [j] „felszívódik” a szomszédos magánhangzókba (talán hiperkorrekció folytán).
Szó elején, illetve mély magánhangzók között ugyanakkor azt sugallják a dokumentált alakok, hogy a legeredetibb állapot minden helyzetben a [j] megőrzése lehetett (ebből a szempontból a kasztíliai meglehetősen régies), pl.
IĂM >
ya ’már, máris’,
IACĒRE >
yacer ’hever, nyugszik [halott]’,
IŬGU >
yugo, M
ĀIU >
mayo ’május’,
MAIŌRE >
mayor ’nagyobb’.
⁶
|
A palatálisok változási folyamata a kasztíliaiban (Forrás: El Mexicano) |
A legzártabb hátul képzett magánhangzó, [u] előtt azonban ez [zs]-vé erősödött, amelynek eredménye a középspanyol [s]-en keresztül a mai [ch]:
IŪRĀRE >
jurar ’esküszik’,
IŬNCTU >
junto ’együtt’, illetve
IŎCĀRE >
jugar ’játszik’, I
ŎVIS >
jueves ’csütörtök’ stb. Elképzelhető persze az is, hogy ezek a szavak valójában
nagyon korai átvételek más, szomszédos újlatin dialektusokból, amelyekben a /j/ [zs]-nek hangzott (ami aztán
fejlődött tovább a maga útján).
A [dj]-re szó eleji helyzetben egyetlen figyelembe vehető példa van, a
DĔŎRSU >
yuso ’lent’, illetve azonos jelentésű származéka, az
ayuso, azonban ma már egyik sem használt. Magánhangzók között egybeesett a [gj] és [j] eredményeivel, azaz [e], [i] környezetében „beolvadt”, máskor [j]-ként folytatódott, pl.
DESĬDIU >
deseo ’kívánság, vágy’,
ADIŪTĀRE >
ayudar ’segít’,
RADIU >
rayo ’sugár’ (ill.
HŎDIE >
hoy ’ma’, ehhez ld.
LĒGE,
RĒGE >
ley,
rey). Kivételes eset a
MĔDIU, -
A >
medio, -
a ’fél, közép; közeg’, ahol a [dj] talán a
mear ’pisál’ ige alakjaival való egybeesés elkerülése végett maradhatott változatlanul, valószínűleg a művelt nyelvhasználat befolyása alatt.
|
Palatalizáció [j] előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 246 / El Mexicano) ᵀ² |
Befejezésül, mint érdekesség, megjegyzendő, hogy a leírtakhoz egészen hasonló hangváltozások mentek végbe már magában a latinban is (amikor újlatin nyelvjárásoknak még csak a kezdeményeiről sem beszélhetünk), illetve annak előzményében. A magánhangzók közötti latin -
I- [jj] szintén *[gj]-ből származik (pl. a
MAIOR,
MAIUS ’nagyobb’ előzménye egy óitáliai *
magjos); az archaikus latin szókezdő [dj] pedig ugyanúgy [j]-vé egyszerűsödött az ólatinban, ahogy a latin [dj-] a spanyolban – pl. a D
IOVIS > I
OVIS (> sp.
jueves) istennév mindkét formában dokumentált az i. e. 4–3. századból. Lényegében mindez csak azt támasztja alá, hogy az ilyenfajta hangváltozások általánosak.
Felhasznált irodalom
- Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, 81, 169.
- Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed. (1973), Gredos, Madrid, 2012.
- Gargallo Gil, José E.; Bastardas, Maria R. (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel, Barcelona, 245–249. (MLR).
- Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 41.
- Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 247–252.
- Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE).
- Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary).
A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.
¹ |
A cikkben [j]-vel fogjuk jelölni a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) szerinti [j], [ʝ] (kb. magyar jj) és [ɟ] (magyar gy) hangokat is, ezek megkülönböztetése a téma szempontjából nem releváns. (Az IPA [j] és az [i̯] tulajdonképpen ugyanazt a hangot jelölik, a különbség csak elméleti: az előbbi fonológiailag mássalhangzónak, az utóbbi magánhangzónak számít.) |
² |
A mai választékos spanyolban megkülönböztetik az hie- [i̯e-] és a ye- [gye-, je-] kezdetű szavak ejtését (vö. hielo és yema), különösen a „[zs]-ző” nyelvjárásokban (Argentína, Uruguay), ahol a két hang teljesen különvált (vö. hierba és yerba), történetileg azonban egybeestek, ebből a szempontból a mai helyesírási és ejtésváltozatoknak nincs jelentősége. |
³ |
Sokat segítene, ha a latinban léteztek volna hangsúlyos GĒ- kezdetű szavak is, amelyeknek lenne örökölt spanyol megfelelője; a hosszú/zárt [e] ugyanis nem diftongizált, így egyértelműbb bizonyítékai lehetnének a /g/ > [j] változásnak. |
⁴ |
Bár a történeti korpuszban van találat leyal és reyal alakban írt változatokra is, nem biztos, hogy ezek „eredetiek” (az -y- utólag is megjelenhetett „hiátuskitöltőként”). |
⁵ |
A /d/-vel való párhuzamot figyelembe véve (vö. pl. CRÉDĔRE > creer és CREDĔNDO > creyendo) valószínűbb, hogy a mai [j] nem a /g/-ből származik (továbbá: BŎVE > *BŎE > *buee > buey), ugyanakkor pl. FĬDE > fe (és nem *fey). |
⁶ |
A nagyon kevés releváns adat miatt nem tudható, hogy a /j/ hogyan viselkedett volna szókezdő helyzetben hangsúlytalan [a] előtt; a yacer igén kívül egyedül a IEIŪNĀRE ~ *IAIŪNĀRE > ayunar létezik, melynek elejéről lekophatott elhasonulás vagy kakofónia (rossz hangzás) miatt is. |
ᵀ¹ |
Az MLR 8.11. táblázatának javított változata. A spanyolnál (cast.) szereplő [x] (magyarosan: [ch]) hang zárójeles, mert a mai nyelvben ezzel ejtett, ge-, gi- kezdetű szavak (pl. gente, girar) művelt eredetűek (ejtésük az íráskép szerinti mindenkori kiejtést követi), így nem tartoznak az öröklött szókincshez. (A mai [x] hang a középspanyol [ʃ], az pedig az óspanyol [ʒ] folytatója.) |
ᵀ² |
Az MLR 8.10. táblázatának korrigált változata. Megjegyzendő, hogy az első oszlopban a spanyolnál szereplő [x], mint a cikkben említettem, nem biztos, hogy „eredeti”. (A [x] hang előzményeire vonatkozóan lásd a T1 megjegyzést.) |
Húha, ez aztán jó hosszú és bonyolult cikk, sok esetkörrel, de legalább teljességgel összefoglal minden esetet. Biztos óriási munka lehetett ezt így mind összeszedni, meg ennyi IPA-jellel beszúrogatva megírni.
VálaszTörlésEgy észrevétel az 1-es számú lábjegyzethez: az IPA [j] és az [i̯] nem ugyanaz a hang, a különbség nem elméleti, máshogy hangzik a két hang (most a konkrét különbségbe nem mennék bele, hacsak valaki nem kéri külön), de a mainstream fonetikai-fonológiai irodalomban viszont sokan sajnos tényleg összemossák, ahogy a tap/flap-et is.
Illetve szonoránsokat emlegetni is félreérthető, mert ugyan én is szonoráns mássalhangzókat szoktam rajtuk érteni, de vannak fonológusok, akiknél a magánhangzók is szonoránsok.
TörlésFonetikailag valóban kissé másképp hangzik az [i̯] és a [j], de ez a különbség gyakorlatilag elhanyagolható, sehol sem fonémikus; még a(z) hierro ’vas’ : yerro ’hibázok’ esetében is [i̯] : [ʝ] vagy [j] : [ɟ] kontraszt van.
TörlésHú, hát ez tényleg velős nyelvészeti, nyelvtörténeti cikk! :D
VálaszTörlésA sexaginta - sesenta szóban kieső "g" nem csak a spanyolra jellemző, csak érdekességként, hanem talán az összes újlatin nyelvre. De persze nem ismerem az összes újlatin nyelven a számokat, lehet, hogy a szárdban valami archaikus alak maradt meg. Na meg románul és katalánul se tudom a számokat fejből. Az olasz sessanta, a francia soixante, itt sincs "g". Azt hiszem, portugálul is sesanta vagy hasonló.
A közös kései latin állapot valószínűleg a [j]~[gy] lehetett mindenhol, ami aztán az erős (fortis) pozíciókban valahol megerősödött (> [dzs]~[zs]), máshol meg „felszívódott” – a [gy]-ből a legegyszerűbb levezetni a [dzs]-t és a [dz]-t is. A spanyolban megmaradt a kései latin állapot (sőt, úgy tudom, az eredeti római olasz dialektusban is így volt, csak azt később toszkán hatás érte).
Törlés