Itt a G, hol a J?

Mai kalandozásunk során a latin /g/, /j/ és /dj/ alakulását fogjuk vizsgálni. Hogy miért pont ezekét? Azon kívül, hogy szerintem van annyira érdekes téma, hogy megérdemel egy cikket, azért, mert a feliratok tanúsága szerint hangzásuk – magas magánhangzók környezetében – már a 2. század végétől kezdett egybeesni a kései latinban. Azonban míg a legtöbb újlatin nyelvben többé-kevésbé következesen [dzs] vagy [zs], esetleg [dzʲ] hangokká váltak, a spanyolban a kép változatosabb, s az eredmény néhol kiszámíthatatlan. Azzal is szokták ezt magyarázni, hogy a korai kasztíliai egy kevert nyelvjárás lehetett sok ingadozással, amely a szomszédos újlatin nyelvjárásokból is táplálkozott.

Elsőként azt fogjuk megnézni, mi lett a /g/-vel a különböző helyzetekben (szó elején, illetve szó közben magas magánhangzók előtt/mögött), majd ennek tükrében a /j/ és a /dj/ eredményeivel folytatjuk. Leírásunk során kizárólag e hangok természetes (beszélt nyelvi) folytatóit vizsgáljuk – nem vesszük figyelembe a művelt eredetű – vagyis az írott nyelvből elterjedt – latin jövevényszavakat, hiszen ezek hangalakját az íráskép határozta meg, nem pedig fordítva, ahogyan az örökölt szókincs esetében. (A latin szavak megadásánál a beszélt nyelvi alak szerepel. Az átírásnál a hangsúlyt ékezet jelzi.)

A latin /g/ magas magánhangzók környezetében

Mint már az elején is említettem, a latin /g/ viselkedése a spanyolban nem minden helyzetben egyértelmű, és olykor megjósolhatatlan. Ami a történeti adatok alapján biztosnak tűnik, hogy [e] és [i] előtt szó elején kezdetben [j]¹ lesz belőle: GĔLU > hielo (korábban yelo)² ’jég’, GĔMMA > yema ’rügy, ujjbegy; tojássárgája’, GĔNĔRU > yerno ’vő’, GY̆PSU > yeso ’gipsz’. Hangsúlytalan szókezdetnél ez aztán visszaegyszerűsödött [e]-vé (vagy [i]-vé), mert a [je-] hangsor (amely az esetek többségében a rövid/nyílt [e]-ből származó [i̯e] kettőshangzóval azonos) leginkább csak hangsúlyos szótagban fordul elő, hangsúlytalan párja az [e], így hiperkorrekcióval törlődött a [j]; pl. GERMĀNU > iermano > hermano. (A hielo, yema, yerno szavaknál a /g/-ből származó [j] egybeesett az utána következő [i̯e] diftongus félhangzójával, vagyis igazából G- nélkül is ugyanezek az alakok jöttek volna létre.)³

GELU > yelo > hielo

Szó belsejében, magánhangzók között kezdődnek a gondok. Amennyiben a /g/-t magas magánhangzó előzi meg és mély követi, vagy kiesik (gyengülés), pl. LEGĀLE > *[leɣʲále] > leal ’hű, lojális’ (művelt eredetű duplikátuma a legal ’törvényes’), REGĀLE > *[reɣʲále] > real (II) ’királyi’,⁴ vagy megmarad, pl. LEGŪMĬNE > legumbre ’hüvelyes (zöldség)’, NAVĬGĀRE > navegar ’hajózik’, NĔGĀRE > negar ’tagad’. Még bonyolultabb a helyzet, ha a /g/-t magas magánhangzó követi. Ilyenkor leginkább nyom nélkül eltűnik, a hangsúlytól függetlenül, de feltételezhetően szintén egy korai [-j-] állapoton át, amely aztán „beleolvad” a magánhangzókba: pl. DĬGĬTU > *[déʲedo] > dedo ’ujj’, LÉGĔRE > *[léʲere] > leer ’olvas’, SARTÁGĬNE > *[szartáʲene] > sartén ’serpenyő’; vö. MAGĬS > ósp. maes > más ’inkább; több’ és SEXAGĬNTA > ósp. sessaenta > sesenta ’60’, illetve MAGĬSTRU > maestro ’mester, tanár’. Utóbbi általánosabb változásnak tűnik az újlatin nyelvterületen, legalábbis a -GI- tekintetében (vö. olasz dito, mai, sessanta, maestro, de: leggere), így lehet, hogy egy korai közös állapotot tükröz (ld. még az alábbi táblázatot).

Palatalizáció magas magánhangzók előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 247 / El Mexicano) ᵀ¹

Ott van viszont a LĒGE > ley ’törvény’, a LEGĔNDA > leyenda ’legenda’ (eredetileg: ’olvasat’, innen szintén: ’jelmagyarázat [térképen]’), valamint a RĒGE > rey ’király’ – mindhárom problémás. A ley és rey esetében nem tudni, hogy a [j] valóban a latin /g/ folytatója-e, vagy pedig az először kiesett, majd a szó végi [e] záródott [j]-vé (azaz kétféle fejlődési út is elképzelhető: LĒGE > *[léje] > ley vagy LĒGE > *[léʲe] > *[lee̯] > ley). Hasonló a kérdés a leyenda esetében is: vajon a [j] a [g]-ből származik-e, vagy pedig a hangsúlyos Ĕ > [i̯e] félhangzójából (esetleg a kettő egybeeséséből)?⁵ A /gj/ ellenben mély magánhangzók között szintén [j]-vé olvad össze: pl. EXAGIUM > ensayo ’próba [színházi]; esszé’, PLAGIA > playa ’tengerpart [strand]’ (ugyanezt a fejlődést követi egyébként a /dj/ is, mint majd látni fogjuk).

QUINGENTOS > quinientos

Amivel még foglalkoznunk kell ebben a részben, az a GE- és GI- viselkedése szonoránsok („zengőhangok”: [l], [n], [r]) után, ami aztán végképp kaotikus. Van példa itt is a [i̯e] kettőshangzóval való egybeesésére: QUĪNGĔNTOS (klasszikus latin QUĪNGĔNTI) > quinientos ’500’; a [j]-vé válására, az előző mássalhangzóba beolvadva: TÍNGĔRE > teñir ’fest, színez’; máskor [dz] > [c] – ma [sz/θ] – lett: ARGĬLLA > arcilla ’agyag’, *SĬNGĔLLU > sencillo ’egyszerű’ stb.

Van két egészen különös eset is, amelyben a /g/ látszólag változatlanul marad: az egyik az ERÍGĔRE > erguir(se) [erg-] ’felemel, kiegyenesedik’ (melynek az óspanyolban létezett erzer [erdzér] változata is), a másik pedig a NĬGĔLLA > neguilla [neg-] ’konkoly’. Az első biztos, hogy valamilyen furcsa kivétel (talán analógia); a másodiknál talán az magyarázza a [g] megmaradását, hogy a beszélők tudatában lehettek a negro ’fekete’ szóval való kapcsolatának, mivel ez a latinban a NĬGRU kicsinyítő képzős származéka volt. S bár nem kifejezetten tartozik a cikk tárgyához, érdemes itt még megjegyezni, hogy mély magánhangzók között a /g/ természetesen – rendszerint – [g] marad: AGŬSTU > agosto ’augusztus’, IŬGU > yugo ’iga’, PLĀGA > llaga ’seb [fekély]’.

Összefoglalva az eddigieket (Forrás: El Mexicano)

A latin /j/ és /dj/ alakulása

A latin /j/, mint az előző részben már említettem, [e] és [i] előtt vagy mögött ugyanúgy viselkedett, mint a /g/, a két hang tehát teljesen egybeesett. Erről az olyan adatok árulkodnak, mint pl. a IENUĀRIU (IANUĀRIUS) > ienero > enero ’január’ vagy IACTĀRE > *ieitar > echar ’dob, vet’, ahol a [j] kiesett (ugyanazért, amiért a /g/-ből származó [j] is); továbbá: *MEIĀRE (MÉIĔRE) > mear ’pisál’, PEIŌRE > peor ’rosszabb’, ahol a [j] „felszívódik” a szomszédos magánhangzókba (talán hiperkorrekció folytán).

Szó elején, illetve mély magánhangzók között ugyanakkor azt sugallják a dokumentált alakok, hogy a legeredetibb állapot minden helyzetben a [j] megőrzése lehetett (ebből a szempontból a kasztíliai meglehetősen régies), pl. IĂM > ya ’már, máris’, IACĒRE > yacer ’hever, nyugszik [halott]’, IŬGU > yugo, MĀIU > mayo ’május’, MAIŌRE > mayor ’nagyobb’.⁶

A palatálisok változási folyamata a kasztíliaiban (Forrás: El Mexicano)

A legzártabb hátul képzett magánhangzó, [u] előtt azonban ez [zs]-vé erősödött, amelynek eredménye a középspanyol [s]-en keresztül a mai [ch]: IŪRĀRE > jurar ’esküszik’, IŬNCTU > junto ’együtt’, illetve IŎCĀRE > jugar ’játszik’, IŎVIS > jueves ’csütörtök’ stb. Elképzelhető persze az is, hogy ezek a szavak valójában nagyon korai átvételek más, szomszédos újlatin dialektusokból, amelyekben a /j/ [zs]-nek hangzott (ami aztán fejlődött tovább a maga útján).

A [dj]-re szó eleji helyzetben egyetlen figyelembe vehető példa van, a DĔŎRSU > yuso ’lent’, illetve azonos jelentésű származéka, az ayuso, azonban ma már egyik sem használt. Magánhangzók között egybeesett a [gj] és [j] eredményeivel, azaz [e], [i] környezetében „beolvadt”, máskor [j]-ként folytatódott, pl. DESĬDIU > deseo ’kívánság, vágy’, ADIŪTĀRE > ayudar ’segít’, RADIU > rayo ’sugár’ (ill. HŎDIE > hoy ’ma’, ehhez ld. LĒGE, RĒGE > ley, rey). Kivételes eset a MĔDIU, -A > medio, -a ’fél, közép; közeg’, ahol a [dj] talán a mear ’pisál’ ige alakjaival való egybeesés elkerülése végett maradhatott változatlanul, valószínűleg a művelt nyelvhasználat befolyása alatt.

Palatalizáció [j] előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 246 / El Mexicano) ᵀ²

Befejezésül, mint érdekesség, megjegyzendő, hogy a leírtakhoz egészen hasonló hangváltozások mentek végbe már magában a latinban is (amikor újlatin nyelvjárásoknak még csak a kezdeményeiről sem beszélhetünk), illetve annak előzményében. A magánhangzók közötti latin -I- [jj] szintén *[gj]-ből származik (pl. a MAIOR, MAIUS ’nagyobb’ előzménye egy óitáliai *magjos); az archaikus latin szókezdő [dj] pedig ugyanúgy [j]-vé egyszerűsödött az ólatinban, ahogy a latin [dj-] a spanyolban – pl. a DIOVIS > IOVIS (> sp. jueves) istennév mindkét formában dokumentált az i. e. 4–3. századból. Lényegében mindez csak azt támasztja alá, hogy az ilyenfajta hangváltozások általánosak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, 81, 169.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed. (1973), Gredos, Madrid, 2012.
• Gargallo Gil, José E.; Bastardas, Maria R. (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel, Barcelona, 245–249. (MLR).
• Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 41.
• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 247–252.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE).
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

---

¹	A cikkben [j]-vel fogjuk jelölni a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) szerinti [j], [ʝ] (kb. magyar jj) és [ɟ] (magyar gy) hangokat is, ezek megkülönböztetése a téma szempontjából nem releváns. (Az IPA [j] és az [i̯] tulajdonképpen ugyanazt a hangot jelölik, a különbség csak elméleti: az előbbi fonológiailag mássalhangzónak, az utóbbi magánhangzónak számít.)
²	A mai választékos spanyolban megkülönböztetik az hie- [i̯e-] és a ye- [gye-, je-] kezdetű szavak ejtését (vö. hielo és yema), különösen a „[zs]-ző” nyelvjárásokban (Argentína, Uruguay), ahol a két hang teljesen különvált (vö. hierba és yerba), történetileg azonban egybeestek, ebből a szempontból a mai helyesírási és ejtésváltozatoknak nincs jelentősége.
³	Sokat segítene, ha a latinban léteztek volna hangsúlyos GĒ- kezdetű szavak is, amelyeknek lenne örökölt spanyol megfelelője; a hosszú/zárt [e] ugyanis nem diftongizált, így egyértelműbb bizonyítékai lehetnének a /g/ > [j] változásnak.
⁴	Bár a történeti korpuszban van találat leyal és reyal alakban írt változatokra is, nem biztos, hogy ezek „eredetiek” (az -y- utólag is megjelenhetett „hiátuskitöltőként”).
⁵	A /d/-vel való párhuzamot figyelembe véve (vö. pl. CRÉDĔRE > creer és CREDĔNDO > creyendo) valószínűbb, hogy a mai [j] nem a /g/-ből származik (továbbá: BŎVE > *BŎE > *buee > buey), ugyanakkor pl. FĬDE > fe (és nem *fey).
⁶	A nagyon kevés releváns adat miatt nem tudható, hogy a /j/ hogyan viselkedett volna szókezdő helyzetben hangsúlytalan [a] előtt; a yacer igén kívül egyedül a IEIŪNĀRE ~ *IAIŪNĀRE > ayunar létezik, melynek elejéről lekophatott elhasonulás vagy kakofónia (rossz hangzás) miatt is.
ᵀ¹	Az MLR 8.11. táblázatának javított változata. A spanyolnál (cast.) szereplő [x] (magyarosan: [ch]) hang zárójeles, mert a mai nyelvben ezzel ejtett, ge-, gi- kezdetű szavak (pl. gente, girar) művelt eredetűek (ejtésük az íráskép szerinti mindenkori kiejtést követi), így nem tartoznak az öröklött szókincshez. (A mai [x] hang a középspanyol [ʃ], az pedig az óspanyol [ʒ] folytatója.)
ᵀ²	Az MLR 8.10. táblázatának korrigált változata. Megjegyzendő, hogy az első oszlopban a spanyolnál szereplő [x], mint a cikkben említettem, nem biztos, hogy „eredeti”. (A [x] hang előzményeire vonatkozóan lásd a T1 megjegyzést.)