Minek a spanyolba olyan sok igeidő?

A spanyolban nagyon sok igeidő van, mindenki tudja, meg is szenvednek vele rendesen mindazok, akik idegen nyelvként használják vagy tanulják. Persze ezzel a spanyol nincs egyedül, sok más újlatin, illetve indoeurópai nyelvben is hasonló a helyzet – ami nyilván nem lehet vigasz, amikor el kell sajátítani a helyes használatukat és tudni kell spontán módon alkalmazni a beszédben. (Megjegyzendő, hogy amikor „igeidők”-et említünk, a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat kell ezen érteni, hiszen „idő” valójában csak három létezik: múlt, jelen és jövő.)

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindig is így volt vagy lesz. Mivel a nyelvek folyamatosan változnak, bármi megváltozhat bennük: a régi spanyolban még több igeidő volt, de ma már nem használják a közvetlen régmúltat (hube amado) és a kötőmód jövő időit (amare, hubiere amado), legfeljebb rögzült kifejezésekben és a jogi nyelvben. De ez számunkra a mai nyelvhasználat szempontjából nem érdekes. A kérdés tehát az, hogy mi a fenének mondjuk négy múlt és két jövő idő egy spanyol anyanyelvűnek, amikor mi is simán elboldogulunk az összesen három magyar igeidőnkkel (amely alaktanilag inkább csak „két és fél”, hiszen a jövő idő körülíró szerkezet).

Tiempo y espacio – Tér és idő

A válasz egyszerű: azért, mert a két nyelv eltérő időviszonyítási rendszereket használ. Mit is jelent ez pontosan? Amíg a magyarban ugyanazzal a három igeidővel (múlt, jövő, jelen) fejezzük ki a szó szoros értelmében vett múlton, jövőn és jelenen kívül az elő-, utó- és egyidejűséget is, a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt, addig a spanyolban – és sok másik nyelvben, ahogy az angolban is – ezek a funkciók szétválnak. Vagyis ha jól számoltunk, ez máris háromszor annyi igeidőt jelentene, ha teljesen „kiegyenlített” lenne a rendszer. (De nem az. Amiért mégis van háromszor annyi igeidő a spanyolban, mint a magyarban, az, hogy a kétféle szemlélet – befejezett és folyamatos – kifejezésére is külön igeidők szolgálnak a múltban, amelyek a magyarban szintén nem különböznek; legfeljebb bizonyos igekötők jelölhetik a befejezett aspektust.)

A spanyol igeidők ábrázolása diagramon. Ha jelenen a beszéd „tágabb” pillanatát értjük, a múlt és a jövő a végtelenbe mutat, vagyis „tágul” (ezt jelképezik a V alakú tengelyek). Látható például az is, hogy a pretérito perfecto compuesto bár a múlt síkjában, a beszéd pillanata előtt helyezkedik el, valójában befejezett jelen idő; míg a jelen idő egy kicsit a jövőbe is „benyúlik”, mivel kifejezheti azt is. (Forrás: El Mexicano)

Nézzünk egy gyakorlati példát is. Vegyük az Azt mondta, hogy jönni fog mondatot, amelynek spanyol megfelelője Dijo que vendría. Mivel egy múltban elhangzott mondatot idézünk indirekt módon, a magyar és a spanyol főmondatban is múlt idő szerepel. A magyar mellékmondatban jövő időt használunk. Ám igazából itt nem jövőt fejezünk ki vele, mert az csak a jelenhez képest értelmezhető, hanem utóidejűséget. A magyarban ez rendben is van, mert a jövő idő mindkettőt kifejezheti. A spanyolban már nincs így: a futuro kizárólag jövőt (értsd: a jelenhez viszonyított jövőt) fejezhet ki, ezért az utóidejűségre egy másik igeidőt vesznek igénybe. Ez pedig nem más, mint a condicional simple, amely – éppen e funkciója miatt – a Bello-féle nyelvtanban a pospretérito (kb. ’utómúlt’) nevet is viseli. A vendría helyett állhat még az iba a venir körülírás is, melyben az ir folyamatos múltja a főnévi igenévvel szintén utóidejűséget fejez ki. (Történetileg a condicional is egy pontosan ugyanilyen jellegű körülírásban gyökerezik: amaría < amar [hab]ía ’szeretnem vala’ – „úgy volt, hogy szeretek”.)

Valahogy így lehetne ábrázolni a magyar igeidőket ugyanezen a diagramon. A jelen átnyúlik a múltba és a jövőbe is, mivel minden idősíkon kifejezhet egyidejűséget; ugyanígy a múlt átlóg a jövőbe is, mert ott is jelölhet előidejűséget, illetve a jövő a múltból indul, ahol szintén jelölhet utóidejűséget. (Forrás: El Mexicano)

Az már más kérdés, hogy a gyakorlatban sok az olyan határeset, amikor ingadozás figyelhető meg, és az igeidő-egyeztetés – latin szakkifejezéssel consecutio temporum – nem „kötelező” érvényű. Például az Apenas {había publicado | publiqué} mi nuevo artículo en Facebook, ya tuve 50 «me gusta» ’Épphogy kiposztoltam a Facebookra az új cikkemet, máris 50 kedvelésem lett’ (hogyne, álmodik a nyomor) értelmezhető alárendelő mondatként is, amelyben a régmúlt előidejűséget fejez ki; de lehet úgy is érteni, hogy mellérendelő mondat egymás utáni eseményekkel, így használható az egyszerű befejezett múlt idő is. Abban a mondatban, hogy Recibí la carta que me {escribiste | habías escrito} ’Megkaptam a levelet, amit írtál nekem’, logikailag meghatározott az események sorrendje (nyilván nem kaphattam meg előbb a levelet, mint ahogy megírtad), ezért a régmúlt itt sem kötelező a mellékmondatban – használata azt hangsúlyozná, hogy a vártnál jóval később ért célba az a levél.

S végül van egy olyan speciális eset is, amikor a múltban elhangzott állítás a jelenben is fennállhat, ezért nem kötelező a consecutio temporum: pl. Dijo hace unos meses que está embarazada ’Azt mondta néhány hónapja, hogy terhes [most is az]’. Ezt a jelenséget a spanyol szakirodalom doble acceso, azaz „kettős hozzáférés” néven ismeri, arra utalva, hogy az adott cselekvés/állapot nem csak az eredeti közlés pillanatában, hanem még a jelenben is megvalósulhat. Azonban ugyanez a mondat értelemszerűen már nem lenne helyes, ha meses helyett años szerepelne benne – ilyenkor már elkerülhetetlen az igeidő-egyeztetés: Dijo hace unos años que estaba embarazada.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.