Az egyik legjellemzőbb hiba (a nyelvészek szerint persze nem hiba, hanem „szokás”), amelyet el szoktak követni a spanyolul nem tudó magyar vagy akár angol anyanyelvűek a spanyol nevek kimondásakor, hogy a z-t ösztönösen [z]-nek olvassák, pl. Penélope Cruz nevét [kruz]-nak. Sokszor még spanyolul tudók is akaratlanul elkövetik ugyanezt, amikor magyarul beszélnek – talán valamiért cikinek érezhetik [krusz]-nak mondani?
Szerintem egyáltalán nem lenne kínos az idegen neveket megközelítőleg helyesen mondani, ha eleve csak olyan hangokat használunk, amelyek a magyarban is léteznek. Úgy tűnik azonban, a spanyol z magyar olvasat szerinti ejtése valószínűleg nagyon régi szokás (ahogy általában a betűejtés is), amely annyira beleivódott a köztudatba, hogy már nem lehet rajta változtatni, még ha „helytelen” is.
Ez azért is érdekes, mert ugyanakkor senki sem mondana pl. [cürich] helyett [zürich]-et, amikor a Zürich nevű svájci várost említi (az, hogy ez a németnél mégsem fordul elő, a földrajzi közelségnek és a tömeges kétnyelvűségnek köszönhető). Így viszont felmerülhet a kérdés, mi a fenének egyáltalán az a nyamvadt z betű a spanyolba, ha csak arra jó, hogy megtévessze az embereket? Ezt próbáljuk meg körüljárni a továbbiakban.
Amit viszont nem árt tudni, hogy a spanyol z betű sosem jelölt [z] hangot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyen hang sose létezett volna a spanyolban. Volt egy darabig a középkorban, legalábbis a művelt rétegek nyelvhasználatában, de mint az [sz] hang „gyenge” (rövid) változata, amelyet magánhangzók között ejtettek – azonban ezt az -s- jelölte és nem a z.
A z a középkorban a [dz] hangnak felelt meg, zöngétlen párját pedig a ç jelölte (pl. coraçón [koracón] ’szív’ és plazo [pládzo] ’időpont’). Aztán a 16. század körül a [dz] és a fent említett [z] hang is elzöngétlenedett (zöngésségi különbség eleve csak magánhangzók között létezett, de ott is elég gyenge volt a kontraszt – nagyon kevés volt az ún. minimálpár – és szókezdő, valamint szóvégi helyzetben is csak a zöngétlen hang fordulhatott elő), azaz egy ideig a ç és a z is ugyanazt a [c] hangot jelölte, az s pedig már csak az [sz]-t. Így már nem is volt szükség a „farkincás” ç-re: e, i előtt megtette a sima c is (amelyet amúgy is [c]-nek olvastak ebben a helyzetben), míg a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint szó végén megtartották rá a z betűt (sőt, az utóbbi esetben talán mindig is [-sz] volt a beszédben).
Természetesen lehetett volna úgy is, hogy a z-t dobják el (talán észszerűbb is lett volna, mivel a zöngés hang tűnt el a beszédből) és a ç betűt tartják meg helyette – így még véletlenül sem jutott volna eszébe a nem spanyol anyanyelvűeknek, hogy ezt [z]-nek olvassák. De nem így lett...
De vajon miért van az, hogy Spanyolországban a félsziget legnagyobb részén, a déli nagyvárosok (Sevilla, Córdoba stb.) kivételével másképp – „pöszén” – ejtik a középkori [c]-ből származó [sz] hangot, mint máshol? Ennek egyszerű oka van: a hódítások korában a déli nyelvjárások rendelkeztek presztízzsel, ők képezték a művelt nyelvi norma alapját a gyarmatbirodalomban, és ebben a normában csak egyféle [sz] hang létezett. Ezért ez terjedt el a Kanári-szigeteken, Latin-Amerikában, valamint Spanyolország déli részén is. Később az Ibériai-félszigeten mégis a kétféle [sz]-t megkülönböztető modern északi nyelvhasználat szerzett nagyobb presztízst, amely a terület legnagyobb részén visszaszorította a korábbit, és vált a modern félszigeti spanyol normájává. (Sok forrás téves állításával szemben nem arról van tehát szó, hogy a „latin-amerikai spanyolból eltűnt a [θ] hang”, mivel ilyen hang nem is létezett a középkori spanyolban, hanem modern fejlemény a félsziget északi felén.)
Szerintem egyáltalán nem lenne kínos az idegen neveket megközelítőleg helyesen mondani, ha eleve csak olyan hangokat használunk, amelyek a magyarban is léteznek. Úgy tűnik azonban, a spanyol z magyar olvasat szerinti ejtése valószínűleg nagyon régi szokás (ahogy általában a betűejtés is), amely annyira beleivódott a köztudatba, hogy már nem lehet rajta változtatni, még ha „helytelen” is.
 |
| Penélope Cruz |
Ez azért is érdekes, mert ugyanakkor senki sem mondana pl. [cürich] helyett [zürich]-et, amikor a Zürich nevű svájci várost említi (az, hogy ez a németnél mégsem fordul elő, a földrajzi közelségnek és a tömeges kétnyelvűségnek köszönhető). Így viszont felmerülhet a kérdés, mi a fenének egyáltalán az a nyamvadt z betű a spanyolba, ha csak arra jó, hogy megtévessze az embereket? Ezt próbáljuk meg körüljárni a továbbiakban.
Betű és hang
A köznyelvben gyakran akarva-akaratlanul is keverik ezt a két fogalmat: sokszor akkor is „betű”-t mondunk, amikor valójában hangra gondolunk, pedig a kettő nem mindig ugyanaz. Lehetséges, hogy ennek köze van ahhoz a tévhithez is, mely szerint „mindent úgy helyes mondani, ahogy le van írva”? Hát, még magyarul is fura is lenne, ha valóban mindent így mondanánk!Amit viszont nem árt tudni, hogy a spanyol z betű sosem jelölt [z] hangot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyen hang sose létezett volna a spanyolban. Volt egy darabig a középkorban, legalábbis a művelt rétegek nyelvhasználatában, de mint az [sz] hang „gyenge” (rövid) változata, amelyet magánhangzók között ejtettek – azonban ezt az -s- jelölte és nem a z.
A z a középkorban a [dz] hangnak felelt meg, zöngétlen párját pedig a ç jelölte (pl. coraçón [koracón] ’szív’ és plazo [pládzo] ’időpont’). Aztán a 16. század körül a [dz] és a fent említett [z] hang is elzöngétlenedett (zöngésségi különbség eleve csak magánhangzók között létezett, de ott is elég gyenge volt a kontraszt – nagyon kevés volt az ún. minimálpár – és szókezdő, valamint szóvégi helyzetben is csak a zöngétlen hang fordulhatott elő), azaz egy ideig a ç és a z is ugyanazt a [c] hangot jelölte, az s pedig már csak az [sz]-t. Így már nem is volt szükség a „farkincás” ç-re: e, i előtt megtette a sima c is (amelyet amúgy is [c]-nek olvastak ebben a helyzetben), míg a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint szó végén megtartották rá a z betűt (sőt, az utóbbi esetben talán mindig is [-sz] volt a beszédben).
 |
| Zaragoza sem volt soha [zaragóza], de a mai spanyolos ejtését inkább ne próbáljuk meg utánozni. (A városnév egyébként a római Caesar Augusta deformációja az arab kiejtésén keresztül.) |
Természetesen lehetett volna úgy is, hogy a z-t dobják el (talán észszerűbb is lett volna, mivel a zöngés hang tűnt el a beszédből) és a ç betűt tartják meg helyette – így még véletlenül sem jutott volna eszébe a nem spanyol anyanyelvűeknek, hogy ezt [z]-nek olvassák. De nem így lett...
Nyelvtörténet és hagyomány
Az eddig leírtakból megtudhattuk, hogy a régi spanyolban a ce, ci csoportok c betűje és a z is a [c] hangot jelölte írásban. S itt jön még egy csavar: a 16–17. században ugyanis ez a [c] hang is [sz]-szé egyszerűsödött, amely aztán a félsziget északi felén egyre inkább úgy hangzott, mint az angol th a thing szóban (ezt a hangot szokták a fonetikában a [θ] – kis theta – jellel átírni). Vagyis innentől kezdve ugyanazt a hangot, az [sz]-t, három betű is jelölhette írásban: a c (e, i előtt), a z és az s. És ez mindmáig így van a nyelvterület legnagyobb részén, nem kis gondot okozva az anyanyelvi beszélőknek, akik csak az iskolában tanulják meg, melyik szóban éppen melyik betűt kell leírni ott, ahol [sz] hangot hallanak.De vajon miért van az, hogy Spanyolországban a félsziget legnagyobb részén, a déli nagyvárosok (Sevilla, Córdoba stb.) kivételével másképp – „pöszén” – ejtik a középkori [c]-ből származó [sz] hangot, mint máshol? Ennek egyszerű oka van: a hódítások korában a déli nyelvjárások rendelkeztek presztízzsel, ők képezték a művelt nyelvi norma alapját a gyarmatbirodalomban, és ebben a normában csak egyféle [sz] hang létezett. Ezért ez terjedt el a Kanári-szigeteken, Latin-Amerikában, valamint Spanyolország déli részén is. Később az Ibériai-félszigeten mégis a kétféle [sz]-t megkülönböztető modern északi nyelvhasználat szerzett nagyobb presztízst, amely a terület legnagyobb részén visszaszorította a korábbit, és vált a modern félszigeti spanyol normájává. (Sok forrás téves állításával szemben nem arról van tehát szó, hogy a „latin-amerikai spanyolból eltűnt a [θ] hang”, mivel ilyen hang nem is létezett a középkori spanyolban, hanem modern fejlemény a félsziget északi felén.)
De hogy került a Z a spanyol írásba?
A latinban kezdetben nem volt sem z betű, sem [z] hang – csupán görög szavak átírásában használták az i. e. 1. századtól. Az okokat mégis magában a latinban kell keresnünk, ahol az eredetileg mindig [k]-nak ejtett c, [e] és [i] előtt, és a mindig [t]-nek ejtett t, félhangzós [i̯] előtt a klasszikus kort követően elkezdett lágyulni, csúnya szóval palatalizálódni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az elöl képzett magánhangzó hatására fokozatosan elkezdték őket először [ty]-, majd [cs]- vagy [c]-szerű hangoknak ejteni, nyelvjárástól függően (nagy vonalakban, keleten a c-ből [cs] lett, a t-ből [c], északon és nyugaton mindkettőből [c]; egyedül az elszigetelt Szardínia közepén nem zajlott le a változás).(Forrás: Lola Pons Rodríguez, a Sevillai Egyetem nyelvtörténet-oktatója)
Mindaddig nem jelentett ez helyesírási problémát, amíg a c vagy t után lévő e és i megmaradt. Igen ám, csak ha az e vagy i rövid volt és magánhangzó (a, o, u) követte, akkor félhangzóként viselkedett (kb. [j]-nek hangzott) és rendszerint „beleolvadt” a mássalhangzóba, szó végén pedig hajlamos volt eltűnni (pl. sperantĭa > esperanza, crūce > cruz). Ezt viszont már nem lehetett ugyanúgy c-vel vagy t-vel leírni, hiszen e betűket a, o, u és mássalhangzó előtt, illetve a szó végén [k]-nak és [t]-nek olvasták volna (már akik tudtak olvasni). Ezért új betűkre volt szükség az így létrejött új hangok lejegyzésére.
 |
| (Forrás: Wikimedia Commons, PD) |
Egyúttal arra is megkaptuk a választ, miért kell a spanyolban a z betű helyett e és i előtt c-t írni (cruz, de cruces), illetve fordítva, c helyett z-t írni a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint a szó végén (vencer, de venzo), a ragozás, szóképzés során. A váltakozó helyesírásról részletesen itt írtunk.
A kiegészítésekért és az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
Zürich ugyan magyarul /cürich/, de Heidegger ejtése már /hejdegger/, és nem az eredetit pontosabban tükröző */hájdega/. Még az olyan, történetileg, kulturálisan közel álló nyelv esetén is, mint a német, keveredik az eredeti hangképen, betűképen (ill. más nyelvekből átsugárzó vélelmen) alapuló ejtésmód. Vö. még Tolsztoj /tolsztoj/ : */talsztoj/, Wałęsa /valensza/ : */vavensza/, Dembinszki /dembinszki/ : */dembinyszki/ s í. t.
VálaszTörlésIgen, ez tényleg érdekes... Az első esetében nem lehet az a magyarázat, hogy az osztrák kiejtés volt erre hatással? Mert ők tényleg eléggé úgy ejtik a szavakat (pl. [öszteRájch] helyett [öszterejh]), mintha egy magyar mondaná.
TörlésA német ei magyaros /ej/ ejtésmódjának persze van (volt) német nyelvjárási alapja*, de a dupla gg nem jelöl hosszú /gg/-t és az -er sem /er/.
Törlés* Ugyanakkor az érintett német nyelvjárások mára nagyrészt már feladták az /ej/ ejtésmódot, a magyar megszokás pedig megmaradt, önálló jelenséggé vált. Azaz szinkron szempontból már eltérés a német normától. — Diakron módon a spanyol Cruz magyar /kruz/ ejtése is értékelhető lenne a valahai spanyol /krudz/ ejtés reflexiójának .
„Diakron módon a spanyol Cruz magyar /kruz/ ejtése is értékelhető lenne a valahai spanyol /krudz/ ejtés reflexiójának.”
TörlésHát igen, valóban, csak ugye jól tudjuk, hogy nem erről van itt szó.
Megjegyzem, számomra kicsit elgondolkodtató, hogy vajon szó végén tényleg mindig [dz]-nek és nem [ʦ]-nek hangzott-e. Bár abból kiindulva, hogy pl. a -TATE > -dad lett a kasztíliaiban és nem *-dat (vagyis úgy néz ki, hogy szó végén mindig a lenis jelent meg), akkor elképzelhető, hogy kezdetben mindig zöngés volt.
“ugyanakkor senki sem mondana pl. [cürich] helyett [zürich]-et, amikor a Zürich nevű svájci várost említi (az, hogy ez a németnél mégsem fordul elő, a földrajzi közelségnek és a tömeges kétnyelvűségnek köszönhető).”
VálaszTörlésVan ellenpélda is: azt kb. minden magyar tudja, hogy Linz városát [linc]-nek ejtjük, de a városról nevezett süteményt mégse [lincer]-nek mondják, hanem [linzer]-nek magyarul is. Vagy a Dreher sör nevében is a h hangak némának kéne lennie, de a kocsmáros aligha értené, ha egy korsó [dréeö]-t kérnék. Vagy a Z betű (gondolom német hatásra) [c]-nem ejtendő az olaszban is, mégse mondja senki magyarul, hogy [firence].
Igen, teljesen jogos, valóban így van.
Törléshttps://youtu.be/kBmqkWyrq-Q Ezen a videón a veszélő kifejezetten [z] hangokat használ, egyrészt a Z betűt mindig [Z]-nek ejti, de sokszor még az S-t is, pl. isla -> [izlá]-t mond, [iszlá] helyett.
VálaszTörlésEgyrészt, sosem betűket ejtenek ki a beszélők, mivel az írás csak másodlagos és iskolában tanult dolog, hanem hangokat, amelyeket az írás adott betűkkel jelöl megállapodás szerint (de ez le is van írva a cikkben), másrészt egyáltalán nem úgy van, ahogy írod.
TörlésVélhetően a zöngésségi hasonulást hallod, amely viszont teljesen természetes: az /s/ fonéma zöngés mássalhangzó előtt – főleg gyors beszédben – [z]-nek hangzik (de az mindegy, hogy ezt éppen milyen betű – -s vagy -z – jelöli írásban, a hang a lényeg). Illetve amit még tényleg hallani, hogy az /-sd-/ gyors beszédben sokszor [z]-vé olvad össze – tehát a videón is elhangzó tres de marzo (vagy hasonló) valóban ['treze'marso]. (Mondjuk én speciel egyetlen olyan szót sem hallok a videón, amelyben pont a z hangzana [z]-nek.)
Mindettől függetlenül, valóban léteznek olyan spanyol nyelvjárások pl. Mexikó és Kolumbia egyes részein, ahol zöngésül a magánhangzók közötti /s/, de ezek már nagyon új fejlemények: pl. ebben a klipben hallhatsz ilyen nyelvjárást a férfi szereplőtől, aki kolumbiai.
Ez érdekes, eddig úgy tudtam, hogy a latinban, sem az újlatin nyelvben nem zöngésedik az írásban S betűvel jelölt [sz] hang [z]. Pedig magyarul szokás a latin szavakat is így ejteni: pl. latin “depositum” magyaros latin ejtéssel [depozitum], a helyes [dépuszitu] helyett. Gondolom német hatásra, mivel a sztenderd németben is Z-sedik, sieben -> [zíben], de az osztrákban már megint nem, ott marad [sz].
VálaszTörlésEzért kezdő nyelvtanulóként külön koncentráltam mindig, hogy soha ne zöngésítsek a spanyolban, de ezek szerint ez mégse akkora hiba.
Sose indulj ki abból, hogy a magyarok (vagy egyéb nem anyanyelvi beszélők) mit hogy ejtenek az idegen/jövevényszavakban, mert nagyjából semmit sem úgy, ahogy az adott nyelv anyanyelvi beszélői ejtik (vagy ejtették). A magyar hajlamos arra, hogy az idegen szavakban mindig [z]-nek ejtse az [sz]-t magánhangzók előtt/között, ez egy elterjedt rossz szokás (lehetséges, hogy a német vagy az olasz hatás miatt – bár sokszor akkor is [z]-t ejtenek, amikor az olasz nem, pl. a pizza sem *[pidza], hanem [picca] olaszul); és pl. az Alonso-t is *[alonzó]-nak ejtik, amikor az [álonszo].
TörlésEgyébként jól tudod, a latinban sem volt eredetileg [z], de a kései latin korszakban (valamikor az 5. században) elkezdett zöngésülni a magánhangzók közötti rövid /sz/, ami még így volt az óspanyolban is: a casa kiejtése [kaza] volt, a rosa [roza]. De ne feledd, hogy az óspanyolban ez még fonémikus volt a hosszú -ss-szel szemben, amely [ssz] ~ [sz] volt, pl. passar [pa(s)szar], fuessen [fu̯e(s)szen]. De mivel nem sok olyan szópár volt, ahol az /sz/–/z/ megkülönböztetés fontos lett volna, ezért idővel a /z/ eltűnt és csak az /sz/ maradt meg.
A mai spanyolban a zöngésségi hasonulás mássalhangzó előtt az olyan szavakban, mint mismo, isla vagy desde elterjedt, de nem kötelező. Válaszd azt az ejtésmódot, amelyik neked jobban tetszik, egyik sem helytelen. Valaki [miszmo]-t ejt, valaki [mizmo]-t, még az anyanyelvi beszélőknél is. Spanyolországban jellemző a zöngésedés, inkább Latin-Amerikában fordul elő a zöngétlen [sz] megtartása zöngés msh. előtt is, de persze ez függ a beszéd sebességétől, stílusától is. A lassú, választékos beszédben nem zöngésítenek.