A spanyolban, az olaszban, a franciában és az angolban is létezik egy-egy olyan, összetett képzésű múlt idő, amely már megtörtént, de a jelenhez szorosan kötődő cselekvést vagy történést fejez ki (vagy fejezett ki eredetileg). Gyakran fordítják ezért magyarra „közelmúlt”-nak, ami megtévesztő lehet, mivel azt a látszatot kelti, mintha csak a nem olyan rég megtörtént eseményekre lehetne használni, amikor valójában nem azon van a hangsúly, hogy az időben mennyire régen történt eseményről beszélünk, hanem az a fontos, hogy ennek eredménye megvan a jelenben (bár az olasz és a francia köznyelvben ez a fajta megkülönböztetés az egyszerű múlt idővel szemben – az utóbbinak a beszélt nyelvből való kiszorulása következtében – mára gyakorlatilag eltűnt).
Mindegyik nyelvben az a közös ebben a múlt időben, hogy valamilyen (többé-kevésbé ’van [neki]’ jelentésű) segédigével és a befejezett melléknévi igenévvel képzik. Az olaszban azonban kissé bonyolultabb a helyzet, mint a spanyolban. Megnézzük, miért.
Ha így ránézésre összehasonlítjuk ezt a három spanyol mondatot az olasz megfelelőivel, akkor úgy tűnik, mintha a feje tetejére állt volna minden, és az olaszban semmilyen „logika” nem lenne e múlt idő képzésében. Pedig van, sőt! Mint hamarosan látni fogjuk, az olaszban képzik ezt az igedőt „logikusabban”, mint a spanyolban...
A latinban tehát ez a szerkezet úgy nézett ki, hogy [HABĒRE + [főnév + participium]], ahol a főnév a mondat tárgya, a participium mint melléknév pedig a főnév jelzője volt, következésképpen nemben és számban (és esetben) egyeztetni kellett a mondat tárgyával. Ebből természetesen az is következik, mivel az HABĒRE tárgyas ige, hogy az ilyen mondatoknak kellett, hogy legyen tárgya. A másik oldalról pedig az is, hogy a melléknévi igenév is csak tárgyas igéé lehetett, hiszen arról van szó, hogy „birtokolok valamit” (a házat, mert megvásároltam).
A fenti levezetésből talán már egyértelmű, hogy a latinban nem lehetett volna az HABĒRE igével mondani azt, hogy ’Elkezdődött a film’, hiszen az ’elkezdődik’ ige nem tárgyas. Erre szolgált az ESSE létige, vagyis vulgáris latinul ezt úgy mondták volna (ha abban az időben létezett volna film), hogy *PELLICULA EST COMINICIĀTA, vagyis ’A film el van kezdődve’, aminek eredménye lehet például, hogy azt nézzük. Ez ránézésre nagyon hasonlít a szenvedő szerkezethez, a lényeges különbség azonban, hogy az ige tárgyatlan (szenvedő szerkezet csak tárgyas igével képezhető).
Az olasz ezt a köznyelvi latin állapotot máig őrzi: vagyis a tárgyas igék esetében csak az avere, míg a tárgyatlan igéknél általában az essere szolgál a passato prossimo képzésére. Kivételek persze itt is vannak, illetve léteznek olyan igék is, amelyek a szövegkörnyezettől függően lehetnek tárgyasak és tárgyatlanok is (pontosan ilyen a cominciare is, amely ’elkezdeni’ jelentésben tárgyas, ’kezdődni’ jelentésben viszont tárgyatlan, ahogy magyarul is). Általában a hely- vagy állapotváltozást jelentő, ún. deponens – félig cselekvő, félig szenvedő – igék összetett múlt ideje képződik az essere létigével (pl. andare, arrivare, morire, nascere, succedere, venire stb.).
Ahogy a latinban, az olaszban is egyeztetni kell a befejezett melléknévi igenevet az alannyal, illetve tárgyas igéknél a tárggyal, azonban az utóbbi esetben – mint a példánkból is látszik – ez csak akkor kötelező, amennyiben a tárgy megelőzi az igét, vagyis nyelvtani értelemben véve már ismert az előzmény. Ha a tárgy nem előzi meg az igét, a participio állhat mindig a semleges, -o végű alakban:
Az olasz – illetve latin – képzésmóddal párhuzamos ugyanakkor a mai spanyol tener + participio szerkezet, mint pl. a Tengo la pierna dormida ’Elzsibbadt a lábam’ mondatban. Azonban ez csak bizonyos kifejezéstípusokban használatos, és a szórendje sem annyira kőbe vésett, mint a pretérito perfecto compuesto esetében – mert azt nem mondhatjuk, hogy pl. *He la casa comprado. Bár a kérdéshez persze az is hozzátartozik, hogy részben csak a grammatikusokon múlik nyilván, hogy adott igei körülíró kifejezéstípust mikor „léptetnek elő” igeidővé.
A lektorálásért – különösen az olasz vonatkozásában – köszönet Bodnár Tamásnak, a Webnyelv.hu szerzőjének.
Mindegyik nyelvben az a közös ebben a múlt időben, hogy valamilyen (többé-kevésbé ’van [neki]’ jelentésű) segédigével és a befejezett melléknévi igenévvel képzik. Az olaszban azonban kissé bonyolultabb a helyzet, mint a spanyolban. Megnézzük, miért.
Spanyol kontra olasz
A mai spanyolban ezt a pretérito perfecto compuesto nevű igeidőt (az oktatási gyakorlatban csak pretérito perfecto – ami félrevezető, hiszen az egyszerű múlt idő is befejezett!) az eredetileg ’neki van’ jelentésű haber (< lat. HABĒRE) segédigével és a múlt idejű melléknévi igenév (participio) változatlan – funkcionálisan semlegesnemű – alakjával képzik. Lássuk példaként az alábbi mondatokat:- Ha comenzado la película. ’Elkezdődött a film.’
- He comprado una casa. ’Vettem egy házat.’
- La casa la he comprado. ’A házat, azt megvettem.’
- È cominciato il film. ’Elkezdődött a film.’
- Ho comprato una casa. ’Vettem egy házat.’
- La casa l’ho comprata. ’A házat, azt megvettem.’
 |
| He comprado una casa. Ho comprato una casa. Vettem egy házat. |
Ha így ránézésre összehasonlítjuk ezt a három spanyol mondatot az olasz megfelelőivel, akkor úgy tűnik, mintha a feje tetejére állt volna minden, és az olaszban semmilyen „logika” nem lenne e múlt idő képzésében. Pedig van, sőt! Mint hamarosan látni fogjuk, az olaszban képzik ezt az igedőt „logikusabban”, mint a spanyolban...
Vissza a latinhoz!
Ahhoz, hogy megértsük a szabályszerűséget, a latinig kell visszamennünk. Mint már szó volt róla korábban, ez az igeidő a latinban eredetileg egyfajta igei körülíró szerkezet volt, amely később összetett igeidőként önállósult az újlatin nyelvekben, méghozzá olyan jellegű mondatokból, mint az HABEO CASAM COMPARĀTAM, azaz ’Birtokolok [egy] megvásárolt házat’, tehát „Vásároltam egy házat, ami már az enyém”, és ez a jelenben az eredmény.A latinban tehát ez a szerkezet úgy nézett ki, hogy [HABĒRE + [főnév + participium]], ahol a főnév a mondat tárgya, a participium mint melléknév pedig a főnév jelzője volt, következésképpen nemben és számban (és esetben) egyeztetni kellett a mondat tárgyával. Ebből természetesen az is következik, mivel az HABĒRE tárgyas ige, hogy az ilyen mondatoknak kellett, hogy legyen tárgya. A másik oldalról pedig az is, hogy a melléknévi igenév is csak tárgyas igéé lehetett, hiszen arról van szó, hogy „birtokolok valamit” (a házat, mert megvásároltam).
A fenti levezetésből talán már egyértelmű, hogy a latinban nem lehetett volna az HABĒRE igével mondani azt, hogy ’Elkezdődött a film’, hiszen az ’elkezdődik’ ige nem tárgyas. Erre szolgált az ESSE létige, vagyis vulgáris latinul ezt úgy mondták volna (ha abban az időben létezett volna film), hogy *PELLICULA EST COMINICIĀTA, vagyis ’A film el van kezdődve’, aminek eredménye lehet például, hogy azt nézzük. Ez ránézésre nagyon hasonlít a szenvedő szerkezethez, a lényeges különbség azonban, hogy az ige tárgyatlan (szenvedő szerkezet csak tárgyas igével képezhető).
Az olasz ezt a köznyelvi latin állapotot máig őrzi: vagyis a tárgyas igék esetében csak az avere, míg a tárgyatlan igéknél általában az essere szolgál a passato prossimo képzésére. Kivételek persze itt is vannak, illetve léteznek olyan igék is, amelyek a szövegkörnyezettől függően lehetnek tárgyasak és tárgyatlanok is (pontosan ilyen a cominciare is, amely ’elkezdeni’ jelentésben tárgyas, ’kezdődni’ jelentésben viszont tárgyatlan, ahogy magyarul is). Általában a hely- vagy állapotváltozást jelentő, ún. deponens – félig cselekvő, félig szenvedő – igék összetett múlt ideje képződik az essere létigével (pl. andare, arrivare, morire, nascere, succedere, venire stb.).
Ahogy a latinban, az olaszban is egyeztetni kell a befejezett melléknévi igenevet az alannyal, illetve tárgyas igéknél a tárggyal, azonban az utóbbi esetben – mint a példánkból is látszik – ez csak akkor kötelező, amennyiben a tárgy megelőzi az igét, vagyis nyelvtani értelemben véve már ismert az előzmény. Ha a tárgy nem előzi meg az igét, a participio állhat mindig a semleges, -o végű alakban:
- Ha cantato due canzoni ’Elénekelt két dalt’, viszont:
- Due canzoni le ha cantate ’Két dalt énekelt el’.
A spanyol újítás
A régi spanyol nyelvben – az olaszhoz hasonlóan – még szintén megvoltak a latinból örökölt képzési különbségek (a példák némi egyszerűsítéssel a 12. századi Cid-énekből származnak):- Passada es la noche, venida es la mañana ’Elmúlt az éjjel, megjött a reggel’;
- Treinta marcos he ganados ’Harminc márkát kerestem’.
Az olasz – illetve latin – képzésmóddal párhuzamos ugyanakkor a mai spanyol tener + participio szerkezet, mint pl. a Tengo la pierna dormida ’Elzsibbadt a lábam’ mondatban. Azonban ez csak bizonyos kifejezéstípusokban használatos, és a szórendje sem annyira kőbe vésett, mint a pretérito perfecto compuesto esetében – mert azt nem mondhatjuk, hogy pl. *He la casa comprado. Bár a kérdéshez persze az is hozzátartozik, hogy részben csak a grammatikusokon múlik nyilván, hogy adott igei körülíró kifejezéstípust mikor „léptetnek elő” igeidővé.
A lektorálásért – különösen az olasz vonatkozásában – köszönet Bodnár Tamásnak, a Webnyelv.hu szerzőjének.
