2017. július 8., szombat

Minden út Rómába vezet – de van-e legrövidebb?

Római mérföldkő (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Különösképpen az újlatin nyelvek útjára igaz ez, de nyilván egyik sem teljesen egyenes. Régebben már szó volt arról, hogy miért nehéz azt megállapítani, hogy egy újlatin nyelvváltozat mennyire áll közel egy másikhoz, vagy magához a latinhoz. Olvasónk, Éva az alábbit állította erről egy korábbi cikkhez írt facebookos hozzászólásában (kiemelések tőlem):
A spanyol eleve közelebb áll a latinhoz, mint bármelyik másik újlatin nyelv, ennek oka azonban nem csak a fejlődése, hanem a hagyományőrző, nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika [szókincs – a szerk.]
A mondatban két dolog szerepel: az egyik a nyelv természetes változása („fejlődése”, ahogy olvasónk fogalmaz), a másik pedig a mesterséges, nyelvművelői beavatkozás („nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika”). Éva bölcsész, szakterülete a középkori irodalom kutatása, így nem meglepő, hogy nyelvművelői oldalról közelíti meg a kérdést.

A két dolgot azonban el kell különítenünk. Amikor a nyelvtörténészek a nyelv természetes változását vizsgálják, akkor azok az elemek lesznek a meghatározó mérföldkövek, amelyeket a beszédben folyamatosan használtak – hiszen változni is csak az tud, amit az anyanyelvi beszélők szüntelenül használnak. A beszéd útján örökölt legalapvetőbb szavakból lehet a nyelvre jellemző rendszeres hangváltozásokat is leírni. Ilyenek lehetnek például az egyszerű számnevek, személyes névmások, a leggyakoribb igék, természeti elemek, jelenségek stb. Azok a szavak ellenben, amelyeket a művelt, írni-olvasni tudó réteg (ne feledjük, a középkorról beszélünk!) vezetett be a klasszikus latinból történő közvetlen kölcsönzéssel, nem árulnak el semmit a nyelv természetes változásairól, mivel nem tartoztak a beszélők aktív szókincséhez (hiszen ellenkező esetben nem kellett volna „átvenni” őket a latinból), ezért nagyon nem is változhattak meg. Spanyol szakkifejezéssel ezek az ún. cultismos, azaz műveltségi eredetű szavak, szemben a beszéd útján folytonossággal örökölt szavakkal (palabras heredadas vagy patrimoniales).


A természetes úton örökölt elemek alapján nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a spanyol bármelyik másik újlatin nyelvnél közelebb állna a latinhoz. Vannak persze újlatin nyelvek, amelyek esetében nem kérdés, hogy jobban eltávolodtak a latintól, mint a spanyol (leginkább a francia és a többi galloromán nyelv, főként a szavak erős lerövidülése, az igeragozás leegyszerűsödése és a szórend jóval kötöttebbé válása miatt), azonban a spanyol hangváltozások között is vannak lényeges újítások (például a – többi nyugati újlatin nyelvváltozattal közös – magánhangzók közötti /p t k/ > /b d g/ gyengülés, amelyre szemléletes példa az APOTHĒCA > bodega ’borospince, italbolt’), és az sem elhanyagolható, hogy a kb. 15. századig még leginkább az olaszéval összevethető bonyolultságú spanyol mássalhangzórendszer a 16–17. század folyamán lényegesen leegyszerűsödött. (Ezért állt elő az a furcsa helyzet, hogy noha a mai spanyol hangzókészlet közelebb áll a klasszikus latinéhoz, mint a többi újlatin nyelvé, ez csupán véletlen, nem pedig a latin állapot közvetlen folytatása.) Ha az alaktant nézzük, főleg az igeragozásban a spanyol eléggé konzervatív, még az olaszhoz viszonyítva is, de nem jobban, mint pl. a galiciai vagy a szardíniai. Ugyanez elmondható a szókincséről is, amelyben viszont a portugállal és a románnal(!) osztozik, ha a latin örökséget nézzük.

Római híd Méridában a Guadiana folyón (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az írott nyelvből átvett szavak hangalakját valóban a spanyol őrzi a legjobban: ezekben változatlanul maradtak például azok a mássalhangzó-torlódások, amelyek a beszédben leegyszerűsödtek, átalakultak: pl. SĔPTEM és OCTO > siete ’7’ és ocho ’8’, de: séptimo ’7.’ és octavo ’8.’, amelyek már művelt eredetűek (< séptĭmus, octāvus). Azonban tartsuk szem előtt, hogy egyrészt e szavak egytizedét sem használják a mindennapi beszédben, a tanulatlan beszélők ráadásul sok műveltségi eredetű szót nem is ismernek. Vagyis összefoglalva röviden és nagyon leegyszerűsítve, a spanyol írott nyelvről tényleg elmondható lenne, hogy – a nyelvművelők tevékenységének hála – valamennyi újlatin nyelv közül a legközelebb áll a latinhoz, csak éppen az írott nyelvet nem is beszéli senki.

4 megjegyzés

  1. A portugálok szerint a portugál. Nekem azt mondták, hogy ők simán olvasnak klasszikus latin szövegeket, amit kinn élve, járva el is hiszek nekik ...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahogy az olaszok szerint az olasz, a románok szerint a román... :) Nyilván mindenki a saját nyelvéről gondolja így. Tudományos megközelítésben viszont ez nem ennyire egyszerű (nem az a kérdés, hogy kik tudnak jobban klasszikus latinul).

      Törlés
    2. Hát... Én a görögöktől pedig azt hallottam, hogy az attikai görög teljesen ugyanúgy hangzott, mint annak a modern változata. Náluk nyakasabb, sértődékenyebb néppel még nem találkoztam. :)

      A görögök egyrésze (még a tanárok közül is) a rekonstruált attikai/koiné kiejtés tudományos voltában is kételkedik, és azonosnak véli Erasmus spekulációival (volt, aki egyenesen két doktorátust követelt tőlem).

      A klasszikus görög és latin szövegek megértése nem elsősorban lexikális, nyelvtani szinten nehéz, hanem stilisztikailag. Nagyon meg kell erőszakolni az elmét, hogy átlásson az ember egy latin körmondatot.

      Törlés
    3. Tudományos alapon semmi értelme nincs az ilyen állításoknak egyébként sem, hiszen egyetlen olyan nyelv sincs, amelyik mindenben „felül-” vagy „alulmúlná” a többit. Vannak részterületek (hangtan, szókincs, alaktan, mondattan – de még ezeket sem lehet teljesen egészként kezelni), amelyekre nézve van értelme a tudományos összehasonlításnak, de olyan sehol nincs, hogy egy nyelv általánosságban „valamilyenebb”, mint a többi. :)

      A klasszikus görög és latin szövegek megértése nem elsősorban lexikális, nyelvtani szinten nehéz, hanem stilisztikailag.

      Persze, ez így van. A klasszikus filológus nyelvművelők általában azt felejtik el, hogy amikor latint és görögöt említünk, akkor irodalmi, költői nyelvekről beszélünk, amit az utca embere már valószínűleg a maga korában sem értett meg (ahogy egy átlagos magyar anyanyelvű sem érti meg még a mai költészetet sem). Valószínűleg egy mai olasz/spanyol/görög viszont sokkal könnyebben megértené az 1. századi utca emberét, ha lennének írásos emlékek róla.

      Törlés

Hozzászólás írásához regisztráció nem szükséges. Kérjük, hogy ne írj névtelenül, válaszd a Név/URL-cím profilt tetszőleges becenév megadásához (az URL-cím kitöltése nem kötelező). A komment beküldéséhez a harmadik féltől származó cookie-k engedélyezése szükséges!