A tengerimalac nagy testvére, a vízidisznó

Vízidisznó (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A tengerimalac elnevezéséről szóló nagy sikert aratott cikk után – és olvasónk kívánalmának eleget téve – most röviden a nagy testvérről, a vízidisznóról szólunk.

A vízidisznó vagy kapibara (Hydrochoerus hydrochaeris), a spanyol nyelvterületeken általában carpincho [kárpincso] a tengerimalac közeli rokona, amelyet egyúttal a Föld legnagyobb rágcsálójaként tartanak számon. Megjelenésében egy óriási nyúlra hasonlít, bár a feje némileg a lovakéra is emlékeztet. Testhossza eléri a 130 centimétert, tömege akár 60 kg is lehet. Természetes élőhelye szintén Dél-Amerika, azonban nem a hegyvidék, ahogy kistestű rokonáé, hanem a vizek közelében lévő szavannák és erdős területek. Általában 15-20 fős csapatokban élnek, melyek élén mindig egy domináns hím áll. Kommunikációjuk során szagokat és jellegzetes hangokat használnak: képesek ugatni, fütyülni, röfögni és kattogó hangot kiadni is. A hímek az orrukon lévő kiválasztómiriggyel jelölik meg területüket. Bár hobbiállatként nem túl elterjedt, a tartók hűséges, intelligens és tiszta állatnak vélik. Intelligenciája és tanulékonysága a kutyáéval vetekszik. 8-10 évig él.

Neve ezúttal nem áll annyira távol a valóságtól, mint a tengerimalacé, hiszen a vízidisznó valóban „kétéltű”: lábujjai közötti úszóhártyáival kiválóan úszik, akár a hód. Tudományos neve végső soron görög eredetű, amely a(z) ὕδωρ (hýdōr) [(h)üdór] ’víz’ és a χοίρος [khírosz] ’disznó’ jelentésű szavakból álló össze, vagyis ’vízidisznó’; ennek latin átírása az hydrochoerus [idrokérusz].

Vízidisznócsapat (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Nemzetközileg elterjedt elnevezése, a kapibara (ang., ném., fr. capybara, sp., ol., rom. capibara, port. capivara, or. капиба́ра [kapibára] stb.) vagy a guaraní kapi’yva [kapi-üva] vagy pedig a nagyon közeli rokon tupí nyelv ka’apiûara [ka-apiwara] szavából származik – jelentésük egyszerűen ’fűevő’.

Általánosan használt spanyol neve carpincho, azonban Kolumbiában chigüiro [csigwíro], Venezuelában chigüire [csigwíre]. Hivatalos etimológiai adatot sajnos egyikre sem szolgáltat sem a DRAE, sem a Diccionario de americanismos. A carpincho töve valószínűleg – de legalábbis a spanyol Wikiszótár szerint – ugyanaz, mint amit a kapibara szóban is találunk, vagyis a guaraní kapi’i ’takarmány, legelő’, az -ncho pedig egyfajta becéző, illetve gúnynévképző a spanyolban. A kolumbiai és venezuelai chigüiro~chigüire kizárásos alapon szintén valamelyik helyi indián nyelvből származhat.

Sajnos most nem szolgálhattam annyira izgalmas névtörténettel, mint a tengerimalac esetében, de remélem, az olvasók ennyivel is beérik.

Vízi emlős és nem tud úszni, mi az?

Mindenki ismeri ezeket a rendkívül szelíd, barátságos, kissé félénk kisemlősöket, amelyek külsőre leginkább a nyulakra emlékeztetnek. Általában az elnevezésükön sem szoktunk meglepődni vagy éppen elgondolkozni, pedig arra aztán lenne okunk. A tengerimalacok ugyanis nem tudnak szoktak úszni, és eszük ágában sem lenne belemenni a vízbe, főleg a tengerbe – de ez csak a kisebbik „probléma”. A nagyobbik az, hogy nem is malacok. De akkor honnan kaphatták ezt a furcsa nevet?

Kezdjük egy kis biológiával. A tengerimalac (Cavia porcellus) a rágcsálók rendjébe tartozik, megjelenése ellenére a nyulaknak csak nagyon távoli rokona (az utóbbiakat ma már külön rendbe sorolják). Így természetesen semmi köze nincs a disznókhoz – legfeljebb annyi közös van bennük, hogy emlősök. Eredeti élőhelyük a dél-amerikai Andok hegyvidéke, ahol az indián törzsek már több ezer éve háziasították, és máig finom húsáért tartják. Egy kifejlett tengerimalac 25–30 cm hosszú, testtömege 1 kg körüli, élettartama átlagosan 6 év. A közhiedelemmel ellentétben a tengerimalacok meglehetősen intelligensek és tanulékonyak – például szobatisztaságra szoktathatóak.

Elnevezése nem magyar találmány – a német Meerschweinchen tükörfordítása, és szintén így hívják a szláv nyelvekben is (pl. orosz морская свинка [morszkaja szvinka] vagy lengyel świnka morska). De ez természetesen még nem válasz arra, hogy miért kapott ilyet furcsa nevet, akármilyen nyelvből is vettük át, azaz fordítottuk le. A „tengeri”-t még csak könnyű megmagyarázni, ami minden bizonnyal tengerentúli származására utal. A kisállatot ugyanis a 16. században hozták be Európába Dél-Amerikából, egyes források szerint spanyol, mások szerint holland hajósok (megjegyzendő, hogy a 16. század második felében a hollandok is spanyol fennhatóság alá tartoztak).

A „malac” már sokkal érdekesebb: ennek eredetére mindmáig nincs igazolható magyarázat, csupán elképzelések és találgatások. Az egyik legelterjedtebb feltételezés, hogy a kismalacéhoz hasonló visító hangjának köszönheti ezt a jelzőt. Mások szerint inkább a testfelépítésével van összefüggésben: rövid lábaik, „rongyos” füleik, tömzsi testük miatt alkatuk a disznókéra is hasonlít egy kicsit. Felmerült továbbá az a lehetőség is, hogy a hajósoknak élelemként szolgált a nyílt tengeren, ahogy az indiánok is disznóként tartják és hizlalják őket. De vajon más nyelveken is ilyen különös nevük van?

Rövid szőrű „tricolor” tengerimalac (Fotó: El Mexicano)

A spanyol felfedezők a conejillo de Indias elnevezést adták neki, ami magyarul annyit tesz: ’indiai nyulacska’ (ami ma már inkább irodalmi, választékos elnevezés; a mindennapi köznyelvben más-más névvel illetik területtől függően: pl. Spanyolországban, Argentínában cobaya vagy cobayo, Uruguayban cui, Peruban cuy, Chilében cuye, Mexikóban cuyo, Kubában curiel stb. – a köznyelvben ugyanakkor a conejillo de Indias jelentése ’kísérleti nyúl’ is). Az ’indiai’ jelző ugyanabból az ismert tévedésből ered, amiért Amerika őslakóit indiánoknak nevezik. Érdekesség, hogy a spanyolban, átvitt értelemben, fényűzést is jelent az Indias szó, ami egybevág azzal az elképzeléssel, miszerint Európába eredetileg a gazdagok szórakoztatására hozták be. Ezt a szót találjuk továbbá az olasz (porcellino d’India ’indiai disznócska’), a francia (cochon d’Inde ’indiai malac’), valamint a portugál (porquínho-da-Índia ’indiai disznócska’) elnevezésben is. A további újlatin nyelvek közül katalánul conill porquí, azaz ’malacnyúl’ (ez eddig a legtalálóbb!), románul pedig porcuşor de Guineea ’guineai malac’.

Ugyanezt jelenti az angol Guinea pig is. De hogy Guinea neve hogy jön ide, az még a „malac”-nál is rejtélyesebb. Erről is pusztán találgatások vannak. Az egyik feltételezés szerint a hajósok az afrikai Guinea partjain kötöttek ki visszaútjuk során – ami, lássuk be, elég kevésbé valószínű. Egy másik értelmezés szerint a Guinea nem más, mint a dél-amerikai Guyana „félreértése”. Egy harmadik szerint elképzelhető, hogy a régi angol coney ’nyúl’ hangalakját azonosították később Guinea-ként (mivel ejtése [gini] angolul), régen ugyanis pig coney-nak, azaz ’malacnyúl’-nak nevezték angolul. Felmerült az is, hogy az állatokat egy guineáért (régi angol pénznem) árusították – ez azonban kizárható, mivel előbbről dokumentált a Guinea pig elnevezés, mint hogy ezt a pénznemet bevezették volna Angliában.

Tudományos latin elnevezésében a Cavia valószínűleg a dél-amerikai tupí indián nyelvből származó, eredetileg [sz]-szel ejtett, ’patkány’ jelentésű çabuia szó átvétele a portugálon keresztül, amelyben az [sz] > [k] változást a ç betű helytelen olvasata eredményezte (ugyaninnen a spanyol cobaya is); a porcellus jelentése pedig egyszerűen ’malac’ latinul, a porcus ’disznó’ kicsinyítő képzős alakja.

Kiadta a RAE a Diccionario de autoridades reprintjét

A 2013–2014-ben fennállásának harmadik centenáriumát ünneplő Spanyol Királyi Akadémia (RAE) az eseménysorozat részeként mindenki számára elérhetővé tette Spanyolországban, viszonylag megfizethető áron, az 1726–1739 között kiadott hatkötetes, röviden „Diccionario de autoridades”-ként emlegetett első spanyol akadémiai értelmező szótárának facsimile reprodukcióját – az intézmény 1713-as megalakulásának elsődleges célja tulajdonképpen e szótár elkészítése volt.

A Spanyol Királyi Akadémia épületének belső részlete (Forrás: YouTube / RAE Informa)

A spanyol nyelvtörténetben mérföldkőnek számító 18. századi mű eredeti példányát az akadémiai könyvtárban őrzik. Reprodukciója két változatban készült el a JdeJ Editores kiadó gondozásában: a „népszerű kiadás” a nagyközönségnek szánt, puha fedelű „reprint”, kötetenként mindössze 29,9 euróért (összesen 179,4 euró, átszámítva kb. 55.000 forint) vásárolható meg; míg a „luxuskiadást” valószínűleg csak a komolyabb gyűjtők és könyvtárak fogják megfizetni, amely kötésében és jellegében a kornak megfelelő pontos mása az eredetinek, kötetenként 198, összesen 1188 euróért (kb. 360.000 forint).

A reprodukció két változata: az edición popular (balra) és az edición de lujo (Forrás: www.facsimilesrae.com)

A valójában a Diccionario de la lengua castellana, en que se explica el verdadero sentido de las voces, su naturaleza y calidad, con las phrases o modos de hablar, los proverbios o refranes, y otras cosas convenientes al uso de la lengua – azaz a „A kasztíliai nyelv szótára, melyben elmagyaráztatik a szavak valódi értelme, természete és minősége, a nyelv használatához illő kifejezésekkel és beszédmódozatokkal, közmondásokkal, ill. szólásokkal, valamint egyéb dolgokkal” – címet viselő szótárra azért utalnak egyszerűbben a „Diccionario de autoridades” elnevezéssel,* mert neves írók idézeteivel támasztja alá az egyes szócikkek meghatározásait (az autoridades tehát nem ’hatóságok’-at jelent ebben az értelemben, hanem ’szerzői idézetek’-et, az autor ’szerző’ szóból).

Az Akadémiai Könyvtár (Forrás: YouTube / RAE Informa)

José Manuel Blecua (1939) nyelvtörténész, a Spanyol Királyi Akadémia (a továbbiakban: RAE) igazgatója szerint a mű a modern lexikográfia kezdetét jelentette a spanyol nyelvben – a mai akadémiai értelmező szótárak mind ennek utódai. De mi az, amiért érdekes lehet egy mai olvasó számára egy 18. századi értelmező szótár? „Én azt hiszem, hogy a legérdekesebb egy mai olvasó számára, aki hozzáfér az Akadémia által kiadott új szótárakhoz, amelyek ezen első Diccionario de autoriadades utódai, az az »idő illata«, amit egyes meghatározásokban találunk, melyeket az alapító akadémikusok igazán kivételes precizitással, kellemmel és kulturális visszhanggal alkottak” – vélekedett Darío Villanueva (1950) irodalomkritikus, a RAE titkára.

„Továbbra is érdemes forgatnia bárkinek, aki klasszikus szöveget kíván olvasni a kellő mélységgel. S nem túlzok, amikor azt mondom, hogy elég sok ponton máig hatóerővel bír a legutóbbi szótárakkal szemben, amelyeket nem ritkán felülmúl pontosságban” – idézi Fernando Lázaro Carreter (1923–2004) néhai akadémikus szavait Javier de Juan y Peñalosa, a JdeJ Editores alapítója és elnöke.

A kiadványt a RAE igazgatója, titkára, és a kiadó elnöke mutatta be.
A Diccionario de autoridades egyébként már a RAE (szintén a 300. évforduló alkalmából) megújult – és azóta folyamatosan újabb ingyenes online szolgáltatásokkal bővülő – honlapjáról is elérhető és böngészhető teljesen digitalizált formátumban.

A spanyol igei-névszói összetételek

Bizonyára minden spanyoltanulónak ismerősek az olyan főnevek, mint például a paraguas ’esernyő’, a lavaplatos ’mosogatógép’ vagy éppen a tocadiscos ’lemezjátszó’, amelyekkel általában már az első órákon megismerkedhetnek. Később talán az is feltűnik nekik, hogy a többi főnévvel szemben ezek többnyire -s végződésűek, vagyis mintha többes számú alakok lennének. De mik is ezek valójában?

Nos, ezek az ún. igei-névszói szóösszetételek (compuestos verbonominales, V–N), amelyek, mint a nevük is elárulja, egy igéből és egy – általában többes számú – főnévből állnak. Az igei elem látszólag egyes szám harmadik személyű – s a legelfogadottabb nyelvtani elemzés szerint abból is származik. Szófajuk tekintetében névszók, azaz lehetnek főnevek és melléknevek.

Az összetételi tagok közötti viszony az esetek többségében tárgyas, vagyis a névszói elem az ige tárgyát fejezi ki (de nem mindig, pl. girasol ’napraforgó’), a többes szám pedig általánosításra utal (bár előfordul a főnévi tag egyes számban is: pl. portavoz ’szóvivő’, guardarropa ’ruhatár’). Tárgyas szóösszetételek természetesen a magyarban is vannak, így ez nem lehet túl idegen a nyelvtanulók számára (ilyen a már említett lemezjátszó – ti. ’lemezt lejátszó [készülék]’ – is).

Girasoles – Napraforgók (Forrás: Pixabay.com)

Az igei-névszói összetételek többnyire hímneműek, amikor élettelent jelentő főnévként használatosak. Bár a DRAE egyeseket kétneműnek (hím- és nőnemben is használatosnak) jelöl, a gyakorlatban ezek is inkább hímnemben fordulnak elő (érdekes, hogy pl. a quitanieves ’hókotró[gép]’ viszont nőnemű az Akadémia szerint, mégis nagyjából ugyanannyi találat van rá hímnemben, mint nőnemben). Ha személyre utalnak, akkor a személy nemével egyeztetődnek; melléknévként értelemszerűen egyalakúak. Akár főnévként, akár melléknévként használatosak, többes számban változatlanok, ha főnévi elemük többes számú, ami a legáltalánosabb (el/los tocadiscos), egyéb esetben szabályosan képzik a többes számukat (el/la portavoz – los/las portavoces).

Mint az eddigiekből láthattuk, az efféle összetett szavak a legtöbb esetben valamilyen eszközt vagy készüléket jelentenek, de jelölhetnek emberi foglalkozást, illetve tulajdonságot is (pl. portavoz, guardaespaldas ’testőr’, rompecorazones ’szívtipró’). Noha az összetételi elemekből nem mindegyiküknél lehet a pontos jelentést kitalálni, a legtöbbször akkor is tudunk erre következtetni, ha a szót még nem is hallottuk: pl. a cuentagotas szó szerinti jelentése ’cseppszámláló’, de ennek nyilván semmi értelme nincs; könnyű tehát kitalálni, hogy csak ’csepegtető’ lehet.

Un rompehielos sueco – Egy svéd jégtörő (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

További érdekességük, hogy rekurzívak, vagyis egy így alkotott névszó ismét felhasználható névszói elemként egy hasonló módon alkotott összetételben: parabrisas ’szélvédő’ → limpiaparabrisas ’ablaktörlő’ [’szélvédőtisztító’] → lavalimpiaparabrisas ’ablakmosó és -törlő’. (Bár ez utóbbi nem sokszor fordul elő helyesen leírva az interneten, a spanyol akadémiai helyesírás szerint az ilyen összetételek mindig egy szóba írandók).

Ez az összetételi típus igen produktív a spanyolban: nehéz lenne számszerűsíteni, hogy pontosan mennyi van belőle, hiszen egy kis túlzással azt lehet mondani, hogy akármikor gyárthatunk ilyet mi magunk is. Az összes felsorolása éppen ezért lehetetlen vállalkozásnak bizonyulna, de lássunk néhányat az alábbiakban! (A nőnemű főnevek f.-fel jelölve.)

abrelatas — konzervnyitó
cascanueces — diótörő
cuentagotas — csepegtető
cuentakilómetros — kilométeróra, sebességmérő [műszer]
cumpleaños — születésnap
espantapájaros — madárijesztő
girasol — napraforgó
guardabarros — sárhányó
guardaespaldas — testőr
guardarropa — ruhatár, gardrób; ruhatáros [személy]
lavaplatos vagy lavavajillas — mosogatógép
limpiaparabrisas — ablaktörlő
marcapasos — pacemaker, beépített szívműködés-szabályzó
matamoscas — légycsapó
paraguas — esernyő
parabrisas — szélvédő
paracaídas — ejtőernyő
pararrayos — villámhárító
pasatiempo — időtöltés, szabadidő
portamonedas — pénztárca
portavoz — szóvivő
quebrantahuesos (egyik kedvencem) — szakállas saskeselyű [Gypaetus barbatus]
quitanieves (f. is) — hókotró [munkagép]
quitasol — napernyő
rompecorazones — szívtipró
rompehielos — jégtörő [hajó]
sacacorchos — dugóhúzó
saltamontes — szöcske
salvapantallas — képernyőkímélő [program]
salvavidas — mentőöv
tocadiscos vagy tornamesa (f.) — lemezjátszó

Az igei-névszói összetételek nem kizárólag a spanyolra jellemzőek: megvannak az olaszban (pl. cavatappi ’dugóhúzó’, colapasta ’tésztaszűrő’) és a franciában is (pl. essuie-glace [eszüiglász] ’ablaktörlő’, tire-bouchon [tyirbusõ] ’dugóhúzó’).

E sajátos szóképzési módnak nem volt a latinban előzménye (már önálló újlatin fejlemény), kialakulása azonban nem teljesen világos. Egy elképzelés azt valószínűsíti, hogy leíró jellegű – talán tréfás vagy gúnyos – sűrített mondatokról van szó, amelyek először feltehetően tulajdonnevekben jelentek meg, majd onnan terjedhetett el a minta a névszókra.

A kémiai elemek periódusos rendszere – spanyolul!

Mindenki tanult kémiát az iskolában, így valamennyire emlékezhet a híres (vagy éppen hírhedt) periódusos rendszerre, amely alapvetően Dmitrij Mengyelejev orosz kémikus nevéhez fűződik. Nem kell megijedni, természetesen nem kémiaóra következik, és nem is kell fejből tudni az elemek rendszámát és egyéb tulajdonságait sem. Viszont, ha már a Facebookra feltöltött kép – a periódusos rendszer spanyol változata (Tabla periódica de los elementos) – egészen kivételes módon nagy sikert aratott, érdemes beszélni egy kicsit az elemek spanyol elnevezéséről!

Letöltés eredeti méretben (PNG) (Forrásmű: Wikimedia Commons, CC)

A legtöbb elem elnevezésében nincs semmi különös: általában a tudományos latin nevük van spanyolosítva. Ez alól – szintén nem meglepő módon – csak azok az elemek képeznek kivételt, amelyeket az ember már ősidők óta ismer és használ. Leginkább fémek, mint például a cobre (< lat. CŬPRUM) ’réz’, estaño (< lat. STANNUM) ’ón’, hierro (< lat. FĔRRUM) ’vas’, oro (< lat. AURUM) ’arany’, plata (< k. lat. PLATA ’fémlap, érme, ezüst’ < gör. πλάτος ’lapos, széles’) ’ezüst’, plomo (< lat. PLŬMBUM) ’ólom’ stb. Ezek általában népi – azaz nem művelt vagy tudományos – eredetűek, és magukon viselik a jellemző hangváltozásokat.

A téma szempontjából viszont a spanyol korántsem teljesen közömbös. Talán kevesen tudják ugyanis, hogy az egyik elem neve, bizony, spanyol eredetű! S az ezüst spanyol megfelelőjéből már nem is olyan nehéz kitalálni, melyik lehet az: a platino, vagyis a ’platina’ – annál is inkább, mert a táblázatban is elég közel vannak egymáshoz. A mai platino (szó szerint: ’ezüstös’) pedig a régebbi platina alakból származik (ez került a magyarba is német közvetítéssel), amely a plata kicsinyítő képzős változata: ’kis ezüst ~ ezüstöcske’. Bár az elemet már az ókori egyiptomiak is ismerték, névadói spanyol felfedezők voltak a hódítások során, hiszen már a dél-amerikai indiánok is használták különféle tárgyak készítésére az ezüstre hasonlító nemesfémet.

A spanyol hölgy a jelenlegi periódusos rendszer felépítését magyarázza
Még két elem magyartól eltérő nevéről érdemes szót ejteni: az egyik a potasio ’kálium’, a másik pedig a sodio ’nátrium’, melyeket több nyugat-európai nyelvben (angolul, franciául, olaszul stb.) is hasonlóképpen neveznek. Közvetlenül mindkétféle elnevezésük a tudományos latinból származik, de míg a spanyol és az imént említett nyelvek az elemeket felfedező angol kémikus, Humphry Davy (1778–1829) elnevezéseit őrzik, addig a magyarba és a keleti nyelvekbe a német és svéd tudósok által javasolt nevük került be, amely a vegyjelük alapjául is szolgált:

• potasio (< tud. lat. potassium), az angol potash (< pot-ash ’edényhamu’ – mivel előállítása során a fák hamvait nagy vasedényekben oldották, majd az oldat elpárolgása után ez az anyag maradt vissza) ’hamuzsír’ szó latinosításából; a kálium (< tud. lat. kalium) az arab al-qalya (القَلْيَه) ’a hamvak’ latinosítása (vö. alkáli);
• sodio (< tud. lat. sodium), az arab eredetű olasz soda ’szóda’ (’nátrium-karbonát’) szóból képezve; a nátrium (< tud. lat. natrium) pedig Jöns Jakob Berzelius svéd vegyésztől származik a Natron < arab natrun (ناترون) ’sziksó’ szóból, amely az arabban óegyiptomi eredetű. Az arabból a németbe a francián keresztül a spanyol natrón közvetítésével került.

A nemzetközi fonetikai ábécé esete a spanyollal

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Miért nem jó éppen arra a nemzetközi fonetikai ábécé (angolul az International Phonetic Alphabet kezdőbetűiből rövidítve IPA; franciául Alphabet fonétique international, APhI; spanyolul Alfabeto fonético internacional, AFI), amire létrehozták? Ezt fogjuk megvizsgálni ebben a cikkben a spanyol vonatkozásában. (A képen jobbra: az IPA a 2005-ös módosítása után.)

A nemzetközi fonetikai átírások (mivel nem csak az IPA létezik) elvileg azt a célt kellene, hogy szolgálják (vagy legalábbis szerintem úgy lenne értelmük), hogy különböző nyelvek kiejtését az írásrendszerüktől függetlenül vissza lehessen adni mindenki számára érthető módon. Ehhez elegendő lenne csak az átírást megtanulniuk a szakembereknek és az érdeklődőknek, amellyel bármelyik nyelv kiejtését le lehetne írni. Vagyis elméletileg ez akkor működhetne igazán jól, ha az ilyen átírások valóban függetlenek lennének az egyes nyelvek hangrendszerétől. De ez a gyakorlatban nem így van...

Hogy megértsük a problémát, először is két fogalmat kell tisztáznunk: fonetika és fonológia. A fonetika a beszédhangok fizikai tulajdonságaival foglalkozik (leegyszerűsítve azzal, amit konkrétan kiejtünk vagy hallunk) és ez nyelvtől független. A fonológia pedig a beszédhangok nyelven belüli rendszerét (nyelvtani szerepét) vizsgálja, ami természetesen mindig az adott nyelvtől függ. A fonetika szerint pl. az [sz] és az [s] két eltérő hang, ami számunkra nyilvánvaló, hiszen a magyarban jelentésmegkülönböztető szerepe is van: nem ugyanaz a szó, mint a só. Ezzel szemben bizonyos nyelvekben (pl. latin, spanyol, görög, finn), habár fizikailag – akusztikailag – természetesen ezekben is két eltérő hang az [sz] és az [s], de „nyelvtanilag” nincs különbség köztük: nem függ szavak jelentése attól, hogy melyiket ejtik. Az ő esetükben a fonológia azt mondja, hogy az [sz] és az [s] ugyanannak a hangnak az ejtésváltozatai.

Azokat a beszédhangokat, amelyek egy nyelvben jelentések megkülönböztetésére képesek, a fonológia fonémáknak nevezi; amelyek pedig nem képesek jelentésmegkülönböztetésre, azokat egy azonos fonéma változatainak. Vagyis az [sz] és az [s] a magyarban két különböző fonéma (amit ilyenkor törtjelek közé szokás írni: /sz/, /s/), a latinban, spanyolban, görögben, finnben stb. pedig ugyanazon fonéma különböző megvalósulásai. Ezek az ejtésváltozatok lehetnek nyelvjárásfüggőek (pl. a spanyol susto ’ijed(t)ség’ ejtése Észak-Spanyolországban lehet akár [susto] is, Latin-Amerikában [szuszto], sőt, Dél-Spanyolországban, a Kanári-szigeteken és Dél-Amerikában leginkább [szuhto]), de függhetnek a hangkörnyezettől is (lásd pl. a spanyol b–v kérdését). Utóbbi esetben allofónoknak nevezik őket.

De miért is volt szükség mindezt leírni? Mint az elején említettem, a nemzetközi fonetikai átírások szerepe az lenne, hogy nyelvtől függetlenül, mindenki számára egyértelműen lehessen átírni különböző nyelvek kiejtését. Viszont a pontos – tisztán fonetikai szempontú – átíráshoz így rengeteg mellékjelre volna szükség, amit nehézkes lenne megjegyezni és kiolvasni. Ezért a különböző nyelvek gyakorlatban használt „fonetikai” átírása mégsem teljesen független a nyelvtől: igazából nem is fonetikai, hanem fonetikai-fonológiai (kevert) átírásról van szó, amely a nyelvi rendszer szempontjából elhanyagolható különbségeket nem veszi figyelembe.

Látszólag rémegyszerű, mégis sok gondot okoz... (Forrás: Pixabay.com)

Ám önmagában nem is az egyszerűsítés a probléma (természetesen lehetetlen és nem is lenne célszerű minden apró kiejtési részletet jelölni, hiszen ahány beszélő, annyiféleképpen ejtheti ugyanazt a hangot), hanem az ebből eredő következetlenség. Gondoljunk két közeli rokon nyelvre, pl. a spanyol és az olasz, amelyekben lehetnek hasonló, akár azonos szavak is, szintén hasonló vagy azonos jelentéssel és gyakorlatilag megegyező kiejtéssel. Vegyük erre példaként a carro ’kocsi’ szót, amelynek kiejtése mindkét nyelven azonos (magyarosan [kárro]-nak lehetne átírni). Erről magunk is meggyőződhetünk, ha meghallgatjuk a szó 🔈⁠spanyol és 🔈⁠olasz anyanyelvi kiejtését.

Mivel az olaszban az ‑rr‑ hangot két [r] hang eltérő szótagokhoz tartozó kapcsolataként elemzik (azért, mert ugyanez a többi mássalhangzóval is előfordulhat), az IPA szerint [ˈkarro]-nak írják át. Ugyanakkor a spanyolban az ‑rr‑ az egyetlen hosszú mássalhangzó, amely nem csak morfémahatáron (összetett vagy toldalékolt szavakban), hanem tövekben is előfordulhat jelentésmegkülönböztető szereppel az ‑r‑rel szemben, ezért a spanyol hagyomány szerint nem az ‑r‑ hosszú párjának tekintik (bár fonetikailag természetesen az), hanem egy attól eltérő fonémának. Ezt IPA [r]-rel jelöli, míg a rövid (egyperdületű) ‑r‑ hangra egy másik, „levágott szárú” [ɾ] jelet használnak az átírásban.

A fentiek miatt az az ellentmondásos helyzet alakul ki, hogy ugyanazt a hangsort az IPA az olaszra [ˈkarro]-ként, a spanyolra [ˈkaro]-ként írja át, ami a fonológiában nem jártas olvasók számára azt sugallhatja, hogy a spanyolban a carro szót rövid r-rel ejtik. Ez természetesen nem igaz, tehát a gyakorlatban használt IPA-átírás itt nemhogy pontatlan, hanem megtévesztő is (mondhatjuk, hogy ennél még a magyaros [kárro] átírás is egyértelműbb). A rövid ‑r‑rel ejtett caro [káro] ’drága’ (olaszul szintén ’kedves’) szó IPA-átírása ugyanakkor az olaszban [ˈkaːro], a spanyolban [ˈkaɾo], amikor a valóságban – fonetikailag – mindkét nyelvben [ˈkaːɾo]-nak hangzik (🔈⁠spanyol ejtés, 🔈⁠olasz ejtés).

A különböző szempontú átírások megtévesztőek lehetnek (Forrás: El Mexicano)

Az ‑rr‑rel jelölt spanyol hangra az IPA [r] jelölése azért is félrevezető, mert az [r] csupán annyit mond, hogy az többperdületű (angol elnevezéssel trill, szemben az egyperdületű flap vagy tap hanggal), de a „több” lehet csupán kettő is. A spanyol (és olasz) ‑rr‑ viszont legalább hármat-négyet perdül, így a pontosabb jelölése [rː] lenne. (Az, hogy az ‑rr‑ hosszú mássalhangzó, abból is látszik, hogy az előtte lévő hangsúlyos magánhangzó rövid. Noha a spanyol fonológusok úgy elemzik, hogy ez a hang – ellentétben az olasszal – mindig átszótagolódik (ca-rro), valójában az előző szótag végére is hatással van, s ugyanezt támogatják a hangsúlyozási minták is.)

Az tehát, hogy a fonetikai átírásba az egyszerűsítés kedvéért kompromisszumokat vezettek be a nemzetközi gyakorlatban, egyúttal arra is alkalmatlanná tette, hogy mindenki számára egyértelműen jelölje egy hangsor többé-kevésbé pontos kiejtését. Márpedig, a lexikonos példánál maradva, ha pl. a nevek átírásánál nem ugyanazt az egységes jelölésrendszert alkalmazzák minden nyelvre, akkor épp az átírás lényege veszik el. Így pedig jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség van rá...

Nada, res, rien: született dolgoktól a semmiig

A latin res sok mindent jelentett – például ezt is...
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Egy szó származásának bizonyításához nem elég csupán a hasonlóság más nyelvek szavaival, vizsgálni kell a rendszeres hangmegfeleléseket és a jelentéstani kritériumokat is: vagyis hiába lenne elméletileg meggyőzően bizonyítható két szó azonos eredete, ha jelentéseik nem hozhatóak egymással összefüggésbe, akkor a közös eredet nem túl valószínű – a nyelvészek legalábbis ezt állítják.

A jelentések viszont meglehetősen képlékenyek, és az újlatin nyelvek bizonyos szavai éppen megdönteni látszanak a fenti állítást – valószínűleg ez annak tudható be, hogy a latintól kezdve viszonylag jól dokumentáltak. Az alábbiakban ezt egy tipikus példán keresztül mutatom be, amelyhez a ’semmi’ jelentésű szó spanyol, katalán és francia megfelelőjét hívom segítségül.

A spanyol nada (semlegesnemű névmás, illetve nőnemű főnév) a nacer ’születik’ ige régi melléknévi igenevének nőnemű alakja (ma nacida), a latin NATA ’született’ folytatója, amely a NASCERE befejezett melléknévi igenevének nőnemű alakja volt; a katalán res az azonos latin RĒS, többek között ’dolog’ jelentésű szóból származik (ez a spanyolban egyébként ’jószág, marha’ jelentésben él tovább, pl. carne de res ’marhahús’), míg a francia rien ennek tárgyesetű, RĔM alakjából. Azt még csak valahogy el tudnánk képzelni, hogy a ’dolog’ jelentésből hogyan lett ’semmi’, de annál nehezebben, hogy a ’született’ hogy jön ide.

Felfedem a titkot: mindhárom szó a latin NŪLLA RĒS NATA, azaz ’semmilyen született dolog’ kifejezésből vált ki, azonban furcsa módon éppen a kifejezés lényege, a NŪLLA ’semmilyen’ melléknév tűnt el belőle, míg a másik kettő közül valamelyik az egész kifejezés jelentését vitte tovább. Teljesen hasonló példa a mai olasz köznyelvből a Che cosa?, azaz ’Miféle dolog?’ kérdés helyett röviden csak a Cosa? használata ’Micsoda?’ jelentésben, vagy a társalgási spanyolban a ¿Por qué? ’Miért?’ helyett a ¿Por?.

Úgy tűnik tehát, hogy egy olyan sajátos jelentésváltozásról van szó, amelynek során egy kifejezés egyik eleme az egész kifejezés, vagy éppen a belőle elhagyott elemek egyikének, jellemzően a lényegének, a „fejének” jelentésében önállósul. Mindebben pedig csak az az érdekes, hogy amennyiben ezek a jelentésváltozások nem lennének jól dokumentáltak, eléggé nehézkes lenne az ilyen szavak eredetének bizonyítása a jelentéstani kritériumokat is figyelembe véve. (Hasonló módon keletkezhetett még a finnugor korban a jól dokumentált magyar nem/ne tagadó-, illetve tiltószó is, melynek eredeti jelentése ’némi, valami’ volt és egy tagadószóval használt kifejezésből önállósulhatott.)

A ’semmi’-re visszatérve, jelentéstanilag a szárd nudda (< NŪLLA) és az olasz niente (< NE(C) ENTE ’nem is létező’ – a NE(C) ’nem is, sem’ és az ENS, ENTEM, az ESSE ’lenni’ folyamatos melléknévi igenevéből), illetve a román nimic (< NE MĪCA ’egy morzsa sem’) már valamivel közelebb állnak a „valósághoz”.

A kiegészítő információért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

¿Dónde es la foto? ¿Dónde será el concierto?

A ’van’ jelentésű ser, estar és haber igék használatáról már nem egyszer esett szó, azonban még mindig merül fel egy-egy újabb kérdés a spanyolosok részéről, amely magyarázatra szorul. Ebben a cikkben azt járjuk körül részletesebben, hogy miért a ser létige szerepel bizonyos kifejezésekben, ahol egy kezdő spanyoltanuló az estar igét várná.

Az egyik online spanyol szótár fórumán olvasónk nem értette, hogy miért mondják/írják spanyolul azt, hogy ¿Dónde es la foto?, amikor szerinte ezt úgy kellene mondaniuk, hogy ¿Dónde está la foto?. Először is szögezzük le, hogy mindkét mondat helyes, és az is igaz, hogy szó szerinti fordításban mindkettő azt jelenti, hogy ’Hol van a fénykép?’. Azonban míg az első mondat arra vonatkozik, hogy hol készült a kép (vagyis mi a helyszíne, mit látunk rajta stb.), addig a második azt jelenti, hogy hol van a fénykép mint tárgy (amire válaszolhatjuk például, hogy En la mesa ’Az asztalon’).

¿Dónde es esta foto? – Hol van (=hol készült) ez a kép?

Azt kell tehát megmagyarázni, hogy az első jelentésben miért az es és nem az está igealakkal kérdezünk. Mint tudjuk, a ser létige mindig valami olyasmit fejez ki, ami térben/időben állandó, míg az estar valamilyen átmeneti állapotot, helyzetet, elhelyezkedést, elkészítés módját, változás eredményét stb. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ha valami nem mozgatható, illetve az állapot- vagy helyzetváltozás nem értelmezhető, ott mindig a ser, ellenkező esetben pedig az estar használatos (ha pedig a létezés, előfordulás puszta tényét akarjuk kifejezni, akkor az haber). Ha egy helyszínről, eseményről vagy időpontról beszélünk, akkor ez a spanyol beszélők számára állandó, hiszen csak egy adott helyen és időpillanatban létezik abban a formában, ahogy érzékeljük, tehát nem mozgatható és az állapotváltozása nem értelmezhető.

Ehhez azt kell megértenünk mindenekelőtt, hogy miért a ser fejezi ki az időpontot is, miért nem az estar. Azt mindenki tudja, hogy a ’Hány óra van?’ kérdés spanyolul úgy hangzik, hogy ¿Qué hora es?, és természetesen azon sem csodálkozik senki, hogy erre a válasz pl. Son las cinco de la tarde ’Délután öt óra van’. Pedig jogosan felmerülhetne itt is a kérdés, hogy miért nem azt mondják, hogy *¿Qué hora está? és *Están las cinco de la tarde – hiszen az idő, az változik, nem állandó! Nos, valóban, az idő változik – de az időpont, az nem! Vagyis ha most délután öt óra van, akkor az csakis most, ebben az időpillanatban értelmezhető, nem lehet előbb, sem később, mert akkor már másnak hívják (nem mondhatom azt, hogy ma éppen most van öt óra, de tegnap máskor volt, ahogy azt sem, hogy ezen a héten a hétfő az kedden van stb). Ebből adódóan tehát az időpont állandó tulajdonságnak számít, mert egy adott időpillanatban csak egy adott időpont létezik, és az nem változhat meg, mert akkor már nem ugyanarról az időpontról beszélünk.

Son las cinco de la tarde. – Délután öt óra van.

Ha eddig követni lehetett, a fentiekből az is következik, hogy nemcsak az időpontra, hanem a helyszínekre, eseményekre is ugyanez vonatkozik, hiszen mindez szorosan összefügg az időponttal: egy eseményt mindig valamilyen helyszínen, valamely időpontban tartanak, s e három dolog együtt létezése térben és időben (az adott időpontban és helyszínen) állandónak tekintendő. Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, hogy hol készült egy fénykép, akkor ¿Dónde es la foto? (természetesen kérdezhetjük azt is, hogy ¿Dónde se sacó/tomó la foto? ’Hol készült a kép?’, ¿Quién(es) está(n) en la foto? ’Ki(k) van(nak) a képen?’, ¿Qué hay en la foto? ’Mi van a képen?’ stb.), ha pedig arra, hogy hol van (volt, lesz, lenne) a koncert, akkor ¿Dónde es (fue, será, sería) el concierto? – hiszen a koncert sem „megy” sehova, nem lehet ugyanaz a helyszín máshol.

Az élet azonban – sajnos – ennyire azért mégsem egyszerű. Az építmények, helyek hollétére ugyanis az estar igével kérdezünk, pedig azoknak sem kelhet lábuk – nyilván ott vannak, ahová építették, elhelyezték őket. Hogy mégis miért úgy kérdezzük meg, hogy hol van a posta, hogy ¿Dónde está la oficina de correos?, annak az az oka, hogy a „fizikai” tárgyak elhelyezkedését, helyzetét mindig az estar igével fejezzük ki – ti. az estar másik jelentése ’(valahol) áll, elhelyezkedik’, amely viszont az eredeti latin jelentéséből következik (< STĀRE ’állni’). Használhatjuk ilyenkor az está situado, -da vagy está ubicado, -da kifejezéseket is. (Itt „fizikai” tárgyon azt kell érteni, amit úgy képzelünk el; nem az számít, hogy az a dolog a valóságban mennyire megfogható. Nyelvi szempontból így tárgynak számítanak a földrajzi helyek – városok, szigetek, folyók stb. – vagy például a számítógépes fájlok is.)

¿Dónde está la oficina de correos? – Hol van a posta?

Persze mint már szó volt róla régen, a ser és az estar használata között nincs mindig éles átmenet; vannak kifejezések, amelyeknél a kettő használata teljesen egyenrangú, és olykor inkább nyelvjárási, mint jelentésbeli a különbség köztük – tipikusan ilyenek például az es~está prohibido, -da ’tilos’ [tiltják ~ megtiltották], es~está dedicado, -da (a) ’valami valakinek (a részére) szól’ [neki szánják ~ szánták] stb. (Az estar használata a ser „rovására” Latin-Amerikában eléggé elterjedt. A kérdésről részletesebben lásd még a szenvedő szerkezetekről szóló cikket.) A legkönnyebb lenne persze azzal elintézni az egészet, hogy „így van és kész” (ahogy a nyelvészek tennék), ám bízom benne, hogy valamit segített a cikk a kérdés megértésében. Pues, así es la vida...

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Perro és zorro – honnan jöhet e kutyafélék spanyol neve?

Talán nincs olyan nyelv a Földön, melynek beszélői ne ismernék a farkast, a kutyát és a rókát, amelyek a legtöbb kultúrában még a meséknek is rendszeres szereplői. Az olvasók biztosan azt is tudják, hogy spanyolban az utóbbi két kutyaféle ragadozót elég furcsa névvel illetik, amely nem hasonlít semmilyen más újlatin nyelv azonos jelentésű szavára sem: perro ’kutya’ és zorro ’róka’ (illetve nőnemű alakjaik, a perra és a zorra, melyek átvitt értelemben ’szajha’ jelentéssel is bírnak). Az utóbbi még a spanyolul nem tudóknak is ismerős lehet az azonos nevű híres regény- és filmhős után. De vajon honnan jöhetnek ezek a szavak? Sajnos egyikük esetében sincs egyértelmű válasz, ám nézzük, amit tudni lehet róluk!

A perro már a 12. századtól dokumentált a spanyolban, majd a 16. századra fokozatosan kiszorítja a latin eredetű can, canes (< lat. CANIS, acc. CANE(M), tsz. CANES) alakot. Sajnos a DRAE nem tartalmaz a szóra etimológiai magyarázatot, mindössze annyit említ, hogy bizonytalan eredetű.

Perro que ladra no muerde – Amelyik kutya ugat, nem harap (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Természetesen – mint mindig – itt is szóba került már a baszk eredetet, amit azonban könnyű megcáfolni: egyrészt a baszkra nem jellemzőek a zöngétlen felpattanó zárhanggal kezdődő szavak (a latin/újlatin jövevényszavak kivételével), másrészt a ’kutya’ baszk megfelelője txakur [csakur], ami hangtanilag szintén nem támogatja ezt a feltételezést (és egyébként sincs semmilyen hasonló szó a baszkban). Joan Coromines etimológiai szótára szerint hangutánzó eredetű, és a pásztoroktól származik, akik a morgásukat utánozva buzdították ebeiket. Úgy vélem, ez eléggé elfogadhatónak tűnik, noha az igazságot már nem fogjuk megtudni.

A zorro, zorra esete már sokkal érdekesebb. A DRAE szerint a spanyolba a portugálból került a zorrar ’kúszik, vonszol’ ige származékaként, végső forrást azonban nem ad meg (a portugál Wikiszótár meg csak annyit mond, hogy „kétes eredetű”). Az Etimologías.deChile.net szerint – bár az információ forrását nem jelöli meg – ugyancsak hangutánzó eredetű: „mint mondják, az állat hangját utánozza, miközben vonszolja magát a földön a tyúkól irányába, amikor nem akarja, hogy észrevegyék”. Ez szintén nem elképzelhetetlen, habár Coromines szerint a szó eredeti jelentése ’lusta, naplopó, semmitevő [ember]’ volt (melyet még őriz a portugál).

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

És persze miért is ne, talán már mondanom sem kellene, itt is felmerül néhány forrásban a baszk átvétel lehetősége – hiszen egy ismeretlen eredetű nyelvre a legkönnyebb ráfogni mindent. Tény és való, hogy a baszk hangtanilag hasonlít a spanyolra, mivel a hosszas együttélés miatt feltételezhetően hatottak egymásra (ez az ún. „nyelvszövetség” vagy „areális hatások” elmélete), bár ez a kérdés továbbra is nyitott és sok vitával övezett. Azonban a baszk fonotaktikailag még a spanyolnál is sokkal kötöttebb (ebből a szempontból leginkább a japánhoz lehetne hasonlítani), vagyis egyáltalán nem nehéz bármelyik spanyol szóra egy hasonló hangzású baszk szót találni – éppen ezért a baszk származással való magyarázkodást nem árt mindig fenntartással kezelni.

A fentiek szerint a zorro az azonos jelentésű baszk azari [aszari] vagy azeri [aszeri] átvétele lenne; egyes angol szerzők szerint ugyanis a hangutánzó eredet „nem eléggé meggyőző”. Hát, kedves olvasók, én nem tudom, mennyivel meggyőzőbb a baszk azari ~ azeri szóból származtatni, amelyben mindössze egyetlen mássalhangzó, az [sz] közös a megfelelő spanyol alakkal. Nem elképzelhetetlen ugyan, de szintén nem túl valószínű, hogy a magánhangzók közötti baszk rövid [r] a spanyolban hosszú [rr] hanggá válna, továbbá a szó magánhangzói sem tudják igazolni ezt az etimológiát (az [a]-ból vagy [e]-ből aligha lesz [o] a spanyolban, legfeljebb a fordítottja képzelhető el). Megnyugtató válasz tehát továbbra sincs, főleg a ’róka’ vonatkozásában.

A legvégére hagytam ráadásként a mai kutyák ősét, a farkast, amelyről elegendő csak egy mondat erejéig megemlékezni, hiszen vele van a legkisebb gond: a spanyol lobo természetesen a latin LŬPU(M) főnév szabályos folytatása, amely valamennyi újlatin nyelvben közös (vö. port.-gal. lobo, kat. llop, okc. lop, fr. loup [lu], ol. lupo, rom. lup, ’farkas’).

Angol–spanyol kölcsönös érthetőség?

Abban talán semmi új és meglepő nincs, hogy elég sok spanyol szó hasonlít – írásban – az angol megfelelőjére. Hogy ez mennyiben könnyíti a spanyol tanulását (lévén, hogy a legtöbben az angolt tanulják meg első idegen nyelvként), már más kérdés. Egyes fórumokon viszont van olyan is, aki nemcsak azt állítja, hogy a spanyol hasonlít az angolra, hanem odáig elmegy, hogy neki tanulás nélkül sikerül megértenie a spanyol szövegeket az angol alapján. Mi lehet ebből az igazság?

Először is, tisztázzunk valamit. Jóllehet, a nyelvtanulás szempontjából ez lényegtelen, de ha egészen precízen akarunk fogalmazni, akkor nem a spanyol hasonlít az angolra, hanem az angol a spanyolra (bár én nem mondanám, hogy hasonlítanának egymásra, na persze kérdés, mit nevezünk hasonlóságnak). Csalódást kell tehát okoznom azoknak, akik az angolt valamiféle különleges és mindenek felett álló nyelvnek tartják, ami nagy divat mostanság. De miért is mondom ezt? Nos, ezért:

Az angol szókincs eredet szerint (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Mint a szemléletes kördiagramon látható (és a nyelvtörténet iránt érdeklődők is bizonyára tudják), a mai angol szókincs túlnyomó része latin és újlatin (elsősorban francia) jövevényszavakból áll, és csupán a negyede (!) germán eredetű. A spanyol szókincs 90%-ban pedig – a latin természetes folytatásáról lévén szó – eredendően latin elemekből áll, tehát legfeljebb ezért hasonlíthatnak, nem pedig azért, mert spanyolban lenne sok angol szó.

Nyilvánvaló, hogy egy angolul íródott 100%-ban tudományos szövegben jó eséllyel csak a funkciószavak és néhány alapige lesznek germán eredetűek, a nagy többségük pedig valószínűleg latin-görög jövevényszó – ilyen esetben még hihető is lenne, hogy egy ugyanilyen jellegű spanyol szöveg nagyjából érthető csupán angoltudás alapján. Legfeljebb ennyi igazságtartalma van az efféle állításoknak, de ez is kizárólag az írott nyelvre vonatkozik, mivel az angol és a spanyol hangtanilag minden tekintetben meglehetősen eltérő. S természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy sokszor még a latin eredetű közös szavak is teljesen mást jelentenek vagy legalábbis másképp használatosak a két nyelvben.

Azt viszont én megnézném, hogy értené meg bárki is nulla spanyoltudással akár az olyan egyszerű kifejezéseket, mint a ¿Cómo estás? vagy a ¿De dónde eres? az angol How are you? és Where are you from? alapján. Márpedig az életben általában nem (csak) a tudományos szövegek megértésére van szükség. Igaz, elismerem, vannak kivételes zsenik, akik talán erre is képesek, de azért azt tanácsolnám mindenkinek, hogy a Gyakorikérdések.hu weboldalon megjelenő állításokkal bánjunk nagyon óvatosan!