¡Caramba! Spanyolországban nincs is ilyen?

Olvasóink gyakran tesznek fel spanyol nyelvhasználatra vonatkozó kérdéseket, észrevételeket, leginkább az egyes területek eltérő nyelvhasználatával kapcsolatosan. Ezúttal Andrásnak köszönhetjük az alábbit, amely a Facebookon érkezett (szerkesztett formában idézem):

[...] azt, hogy Caramba! ’A mindenit!’ stb., az vajon csak Latin-Amerikában használatos? Elvileg Spanyolországban nem. [...] A spanyoltanárnőm nem volt benne biztos, ő ezt soha nem hallotta Spanyolországban.

Azt, hogy András spanyoltanára ezt soha nem hallotta Spanyolországban, mi sem vitathatjuk, biztosan úgy is van. Azonban legyünk óvatosak, hiszen már nem egyszer bebizonyosodott, miszerint az, hogy valaki valamit nem hallott valahol, még nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem használja senki.

Mivel nem élek Spanyolországban, ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Ugyanakkor a 21. századi spanyol korpusz (CORPES) adatai nem látszanak alátámasztani olvasónk információját. Az alábbi ábrán lévő statisztikából látható, hogy a caramba összesen 587 alkalommal fordul elő 329 dokumentumban, és a legtöbb találat éppen Spanyolországból való. Sőt, még ha az ún. normalizált gyakoriságot (frecuencia normalizada) is nézzük (amely az összes találat egymillió szóra arányosított számát jelenti), akkor sem sokkal ritkább a kifejezés előfordulása, mint máshol. Az igaz, hogy kissé irodalminak, vagy inkább puristának – ha lehet rá ezt mondani – tűnik, még számomra is. Talán azért van ez így, mert a caramba nem más, mint a beszélt nyelvre sokkal inkább jellemző carajo ’fasz’ eufemizmusa (szépítése), ahogy a feltehetően vele azonos eredetű caray is.

(Forrás: RAE CORPES, 2016. 02. 14.)

Maga a szócsalád – vagyis a car(á)- tő – eredete bizonytalan (de az biztos, hogy nincs köze a cara ’arc’, sem a caracol ’csiga’ szavakhoz). Azonban a megfelelői valamennyi félszigeti újlatin nyelvben megtalálhatóak (ld. kat. carall, port. caralho, gal. carallo) azonos jelentésben, melyeknek hangalakjából ítélve kétségtelenül latin eredetű. Az etimológiai források egy része egy beszélt nyelvi latin *CARÁCŬLU formára vezeti vissza, amely ugyanakkor a görög χάραξ [kʰáraksz] ’bot, karó’ kicsinyítő képzős átvétele lenne a latinban. Coromines (DCELE I., 1954: 668) azonban elveti ezt a lehetőséget, és inkább a latin CÁRĔRE ’fésül’ igéből származtatja (nem tévesztendő össze a CARĒRE ’híján van, nincs neki’ igével; vö. sp. carecer), melynek a népnyelvben ’közösül’ jelentése is lehetett (vö. magyar kefél ’közösül’).

Felhasznált források

• Institut d’Estudis Catalans: Diccionari català-valencià-balear (DCVB)
• Real Academia Española: Corpus del Español del Siglo XXI (CORPES)
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

Tanta incertidumbre – mi ez a -dumbre végződés?

Úgy tűnik, lassan indíthatunk egy cikksorozatot, amely olvasóink által furcsának vélt spanyol szavakról szól. ;-) Rendszeres kérdezőnk ezúttal az incertidumbre ’bizonytalanság’ (→incierto, -ta) szó miatt „reklamált”, amely valamiért nem nyerte el a tetszését (pedig szerintem nagyon szép, de hát ez szubjektív): „Mi ez a -dumbre végződés... Nem tetszik” – jegyezte meg.

A kérdés viszont a végződést illetően tényleg érdekes. Bár azt egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem szokványos vagy nem „spanyolos”, hiszen elég sok spanyol szó végződik az -Vmbre (V = bármelyik magánhangzó) hangsorral, és számos közülük gyakran is használt – hombre ’ember/férfi’, nombre ’név’, cumbre ’csúcs’, timbre ’csengő’ stb.

Incertidumbre... en la bruma

Az igaz, hogy maga a -dumbre végződés aránylag ritka; a DRAE 23. kiadásának online változatában rendelkezésre álló szóvégmutató szerint mindössze 12 ilyen szó van a spanyolban: certidumbre ’bizonyosság’ (certeza), dulcedumbre ’édesség, kedvesség’ (dulzura, suavidad), gravedumbre ’nehézség, zordság’ (aspereza, dificultad), incertidumbre, mansedumbre ’jámborság’, muchedumbre ’sokaság’, pesadumbre ’bánat, bosszúság’, podredumbre ’romlottság’, reciedumbre ’erény, erősség’, salsedumbre ’sósság’, servidumbre ’szolgaság’, valamint soledumbre ’elhagyatottság’ (soledad). Ezek közül a gravedumbre és a soledumbre már nem használt, a többi azonban él és virul – használati gyakorisága alapján tehát mégsem nevezhetjük ritkának. A kevés számú szóalak ugyanakkor arra utal, hogy ez valamilyen latinból öröklött képzőszerűség lehet, amely ma már nem produktív.

S így is van, méghozzá a latin -TŪDO fogalomképzőről van szó, melynek művelt eredetű duplikátuma visszaköszön az olyan szavakban, mint pl. az altitud ’magasság’, multitud ’(ember)tömeg’ stb. Ám jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hogy a csudába lett ebből a nép ajkán -dumbre. Hát először is úgy, hogy nem ebből lett, hanem – ugyebár – a tárgyesetű alakjából, amely -TŪDĬNE(M) volt. (Ez már azért egy kicsit hasonlít!) Az is teljesen triviális, hogy a magánhangzók közötti [t] rendszerint [d] lesz a spanyolban, a [d] pedig kiesik [e] és [i] környezetében, illetve a harmadéles latin szavak utolsó előtti magánhangzója az [a] kivételével szeret eltűnni, amikor csak lehetséges. Így viszont egy proto-spanyol *-DUINE alakból kellene kiindulnunk, amelyből sajnos nem tudhatjuk, mi lett volna (mivel sem a mai, sem az óspanyolban nincs még csak hasonló végződés sem), de semmiképp sem -dumbre. Vagyis itt valaminek még történnie kellett.

Muchedumbre de gente

Kezdjük most a végéről! Köztudott, hogy a -mbre egy korábbi -mne végződésből ered – amelyben az [n] > [ɾ] hangváltozás ún. elhasonulás eredménye* –, a -mne pedig a latin (általában tárgyesetű) ´-MĬNE(M) végződés folytatója. És itt jön egy kis bizonytalanság. Azt nem tudni, hogy a -mne > -mbre változás pontosan mikor következett be: vannak alakok, amelyek már csak így tűnnek fel a történeti korpuszban, de pl. az hombre legalább a 16. századig együtt szerepel a korábbi (h)omne alakkal. Mindenesetre tételezzük fel, hogy a beszédben ez már nagyon korán bekövetkezett, amikor a latint már óspanyolnak lehetett nevezni. További kérdés, hogy a -mbre a fent felsorolt szavakban már az óspanyol korszakban keletkezett-e más, nagyon gyakori szavak végződésének mintájára, vagy még a helyi beszélt latinban válthatta fel a -TŪDĬNE végződést a *-TŪMĬNE – elhasonulás vagy analógiás hatás miatt.

Figyelemre méltó ugyanakkor a costumbre (< lat. CONSUETŪDĬNE) ’szokás’, amely a CORDE szerint dokumentált costumne alakban is – bár az előbbi jóval elterjedtebb már a kezdetektől (ráadásul e konkrét szóban az -m- a -d- helyett összromán változásnak tűnik, vö. port. és ol. costume, szárd costúmene (!) – vagyis már a beszélt latinban végbe kellett mennie). Amiben tehát biztosak lehetünk, hogy vagy így, vagy úgy, de mindenképpen – legalábbis részben – analógiás végződésről van szó.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 155.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE).
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª ed.

---

*

Az [mr] > [mbr], [nr] > [ndr] stb. hangváltozás univerzális tendencia – tulajdonképpen arról van szó, hogy „betolakszik” egy „ejtéskönnyítő” zárhang. Ugyanígy lett pl. a franciában is a latin CÁMĔRA~CÁMĂRA > chambre [sãmbr]. (A jelenség részleteiről Kálmán László nyelvész írt a Nyelv és Tudomány hírportálon.)

Gránátvörös vagy gránitvörös a Barça színe?

Az FC Barcelona címere

Bevallom őszintén, nem vagyok nagy focirajongó, nem is értek hozzá, így nem gondoltam, hogy hasonló témára is sor kerül majd – mindenesetre a Barcelona-rajongók most jól figyeljenek! A Klubrádió Szószátyár című nyelvészeti műsorának április 22-ei adásában érdekes, spanyolos(!) kérdés érkezett – ami már önmagában is ritkaság – egy kedves hallgatótól, a blogon is közreműködő nyelvész tanár úr, Kálmán László részére, amely még rajta is kifogott. A hallgatótól idézek:

Nagyon zavar a sportriportereknek bizonyos megközelítése, bizonyos szóhasználata. Három ilyet mondanék, ezek közül kettő szerintem ilyen leiterjakab-féleség. [...] Az egyik az, hogy a Barcelonát magyarul „gránátvörös-kékek”-nek szokták mondani. És ez egy olyan csacsiság, mert a valódi színük az természetesen gránitvörös [...]

A kedves hallgatónak teljesen igaza van abból a szempontból, hogy a sportriporterekre és -újságírókra valóban nem túl jellemző az igényesség, főleg a spanyol neveket, elnevezéseket illetően, hiszen sokszor még a játékosok nevét sem mondják a minimálisan elvárható helyességgel (arról pedig ne is beszéljünk, hogy a Barcelona becenevét máig nem írják helyesen, amikor ennek a 21. században semmilyen technikai akadálya nem lenne).

Gránitsziklák a chilei Torres del Paine nemzeti park területén (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

No de térjünk a konkrét tárgyra! Gránátvörös- vagy gránitvörös-kékek-e a Barcelona játékosai? A betelefonáló észrevétele jogos – olyan értelemben, hogy ez valóban egyfajta „leiterjakab”, azaz félrefordítás. Egyúttal azonban csalódást is kell okoznom mindenkinek: igazából egyik fordítás sem helyes. Hát akkor milyen az a vörös? Először is nézzük meg, egyáltalán honnan jön ez az elnevezés. Mint azt a rádióhallgató is említette, a spanyol azulgrana szót szokás így fordítani. Ez viszont nem más, mint a csapathimnusz második sorában szereplő blaugrana spanyol megfelelője:

Tot el camp és un clam ’Az egész pálya egy üdvrivalgás’
Som la gent blaugrana! ’Mi vagyunk a kék-vörösek’
Tant se val d’on venim ’Nem számít, honnan jövünk
Si del Sud o del Nord... ’Délről-e vagy északról’

(Az azul és a katalán blau jelentése tehát ’kék’, melyek eredetével egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk.) A kifogásolt elem ebből a grana, amely ugyan tényleg nagyon hasonlóan hangzik a magyar gránáthoz, és persze a gránithoz is – sőt, etimológiájukra nézve rokonok is, hiszen mindkettő végső forrása ugyanaz a latin GRĀNUM ’mag, szem’ jelentésű főnév –, ennek ellenére jelentéstanilag semmi köze egyikhez sem.

Grana de la coscoja (Forrás: Flora Campo de Montiel y alrededores)

A grana ugyanis a latin GRĀNUM semlegesnemű többes számából származik, amely eredetileg növényi magvakra utalt. A spanyolban aztán jelentéshasadással – mint a grano nőnemű változata – a ’karmazsintölgyön (Quercus coccifera) élősködő tetűfaj által előállított gubacs’ (grana de la coscoja) jelentésben élt tovább, melyből régen élénkvörös színű festékanyagot vontak ki. Innen pedig a jelentése ’bíborvörös (festék/szín)’, ill. ’bíbortetű/karmazsintetű’ lett. S ha megnézzük az igazi Barça-mezt, az bizony leginkább bíborvörös-kék színű. Ez lenne tehát az azulgrana legmegfelelőbb fordítása.

De ha már szóba került a gránát és a gránit, nézzük meg ezek eredetét is. A gránát mint ’féldrágakő’ a gránátalmára emlékeztető színéről kapta a nevét. A gránátalma a latin MĀLUM (vagy PŌMUM) GRANĀTUM ’sokmagú alma/gyümölcs’ „fél”-tükörfordítása; innen keletkezett az újlatin nyelvekben a ’gránát’ mint fegyver jelentés (vö. fr. grenade, sp. granada, ol. granata) is – vagyis ’olyan bomba, amely sok apró darabot szór szét’. A magyarba a német közvetítette. A gránit (ol., sp. granito) a magyarban és a spanyolban is olasz jövevényszó, amely a granire ’szemcséssé aprít’ ige befejezett melléknévi igenevéből – granito ’szemcsés’ – ered, a kőzet szerkezetére (nem a színére!) utalva.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 280.
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.
• Wikipédia spanyol nyelven
• Zaicz Gábor (főszerk.) (2006): Etimológiai szótár, Tinta, Budapest, 260.

Rendhagyó többes szám a spanyolban

Nem könnyű meghatározni, hogy egy nyelvben mi számít „rendhagyó”-nak, anélkül, hogy kikötnénk, mit értünk „szabályos”-on. Még ha a kérdés a spanyol többes szám képzése tekintetében túl egyszerűnek is tűnne, egyáltalán nem az, mint látni fogjuk. Aki például eddig úgy tudta, hogy a többes szám jele mindig -s, feltétlenül olvasson tovább (ez az állítás már csak azért sem lehet igaz, mert az igeragozásban éppen az -n jelöli a harmadik személyben). Cikkünkben csak a névszók – főnevek és melléknevek – többes számával foglalkozunk. Nem tárgya a cikknek a funkciószavak – névelők, névmások stb. – többes számának képzése (ehhez lásd a vonatkozó témákat).

Mondhatnánk, hogy minden idegen szó többes számú alakja rendhagyó, hiszen ezek nem igazán illeszkednek a spanyol hangrendszerébe. De ilyenkor máris felmerülnek a további kérdések: Egyáltalán mit tekintsünk „idegen” szónak? Hova soroljuk azokat a latin jövevény- vagy szakszavakat, mint például az álbum, déficit, hábitat, melyek végződése nem „spanyolos”? Vagy a mindenki által használt angol jövevényszavakat, mint pl. a club, jersey?

A pirulí ’nyalóka’ többes száma az irodalmi nyelvben pirulíes, a köznyelvben pirulís. Így becézik a madridi tévétornyot is, melynek hivatalos neve Torrespaña. (A kép forrása: Wikimedia Commons, CC)

A spanyol névszók többes számának képzése háromféleképpen történhet: -s toldalékkal, -es hozzáadásával, valamint nullmorfémával (∅); az utóbbi azt jelenti, hogy a többes számú alak változatlan, tehát megegyezik az egyes számúval. Hogy a három képzési mód közül mikor melyik érvényesül, azt elsősorban a szó végződése és a hangsúlyozása határozza meg – ami természetesen összefügg a szótagszámmal is, hiszen nem lehet például egy két szótagú szó harmadéles. (Érdemes megjegyezni, hogy amikor nyelvleírói szempontból -es „hozzáadásáról” beszélünk, a latinból a beszélt nyelv útján öröklött spanyol szavak esetében ebből az -e- történetileg a szótőhöz tartozott, csak lekopott az egyes számú alak végéről.)

Az „eredendően” spanyol névszók vagy magánhangzóra, vagy a -d, -l, -n, -r, -s, -z mássalhangzók valamelyikére végződhetnek egyes számban, továbbá idesorolunk még néhány kivételes, -j végződésű szót is (pl. boj ’puszpáng’, carcaj ’tegez’, reloj ’óra (szerkezet)’ stb. – többségük régi jövevény- vagy szakszó). Ebből kiindulva az alábbi szabályrendszer érvényesül a többes szám képzésekor (a képzési módokat és a szóvégződést eltérő színekkel jelöltük):

(Forrás: El Mexicano)

A szabályos képzéssel kapcsolatban meg kell még említeni két fontos dolgot. Az egyik, hogy – mint a táblázatból is látható – a szóhangsúly eredeti helye megőrződik többes számban is, így a hangsúlyjelölés szabályait ennek megfelelően kell írásban alkalmazni (pl. volumen → volúmenes, canción → canciones). A másik pedig tisztán helyesírási: a szó végi -z többes számban -c-re változik (pez → peces, feliz → felices). Megjegyzendő még, hogy bár a hangsúlyos -i és -u végződésű szavak többes számú alakja ingadozik, a választékos nyelvben az -es képzést részesítik előnyben. Mindezek alapján rendhagyó képzésmódnak fogjuk tekinteni, ha

• a hangsúly helye a többes számú alakban megváltozik,
• a szó végződése a többes számú alakban megváltozik,
• a szó nem a várt „szabályos” többesszám-jelet kapja, vagy
• a végződés „idegen” mássalhangzó vagy csoport (pl. -c, -m, -t, -ch stb.), így a többes számú alak nem jósolható meg.

A továbbiakban megnézzük, milyen ismertebb szavak sorolhatóak e kategóriákba. A hangsúly helye az alábbi három szóban változik meg (mindhárom művelt eredetű latin jövevényszó):

• carácter ’jelleg, jellem, karakter’→ caracteres (a latin hangsúlyozás megtartása);
• espécimen ’minta(példány)’ → especímenes (a „háromszótag-szabály” miatt);
• régimen ’rendszer, rezsim’ → regímenes (a „háromszótag-szabály” miatt).

Az első esetben a hangsúlyváltozás pusztán etimológiai eredetű, mivel a latin többes számban (charactēres) az utolsó előtti szótag hosszú volt. A második és harmadik szónál viszont nem is lehetett volna másképpen a jól ismert „három szótagos keret” törvényszerűség miatt, mely szerint a lexikális hangsúly csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet.

Un espécimen de bismuto – Bizmutminta (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az eredeti szóvégződés változik meg az alábbi két főnév többes számában:

• hipérbaton ’egyenes szórendtől való eltérés’ → hipérbatos;
• lord ’lord’ (angol jövevényszó) → lores (pl. Cámara de Lores ’Lordok Háza’).

Régebben idesorolódott a cinc~zinc ’cink’ → cines~zines is, azonban ma inkább a cincs~zincs többes számú alak használatos – ami szintén rendhagyó, ugyanis „idegenes” a végződése.

Nem a „szabályos” módon képzik többes számukat

• egyes betűk nevei: a → aes, o → oes, cu (q)→ cus (nem számít szabálytalannak az íes és úes, hiszen a magánhangzók neve önmagukban ejtve hangsúlyos);
• a mi és si ’ti’ zenei hangok nevei: mis, sis (a szabályos *míes és *síes helyett);
• a no ’nem’ mint főnév (’tagadás’ értelemben): noes;
• azok az igei-névszói összetételek, melyek névszói eleme eredetileg többes számú alak, akkor is változatlanok maradnak többes számban, ha véghangsúlyosak: ciempiés ’százlábú/százlábúak’ (nincs *ciempieses); viszont pl. cumplemés ’hónapos születésnap’ → cumplemeses;
• az -y végződésű újabb angol jövevényszavak: espray ’spray’ → espráis, jersey ’pulóver’ → jerséis, yóquey ’zsoké’ → yóqueis (az -y > -i- csupán helyesírási váltakozás, ugyanis az [i̯] félhangzót csak szó végén jelölheti az y betű).

Továbbá nem tesszük többes számba

• a jelzői szerepet betöltő főnevet: pl. palabra clave ’kulcsszó’ → palabras clave, valamint
• a családneveket: pl. Martínez → los Martínez (nem *Martíneces) ’Martínezék’.

Az utolsó, egyben legnépesebb rendhagyó csoportba az „idegenes” végződésű szavak tartoznak. Ezek többnyire angol jövevényszók, latin eredetű szakszavak vagy hangutánzó szavak. A tendencia azt mutatja, hogy ezekhez a szavakhoz általában csak -s járul többes számban: crac ’reccs’ → cracs, zigzag ’cikkcakk’ → zigzags, esnob ’sznob’ → esnobs, chip → chips, iceberg ’jéghegy’ → icebergs, mamut → mamuts, déficit ’(pénz)hiány’ → déficits, récrord ’rekord’ → récords stb. Ettől eltérően viselkednek

• a már teljes mértékben meghonosodott gyakori idegen szavak, mint az álbum ’album’ → álbumes, club ’klub’ → clubes (de szintén léteznek az álbums /álbuns/ és clubs alakok);
• a -ch végű idegen szavak, amelyek általában változatlanok többes számban, kivéve a sándwich /sángüich/ ’szendvics’ → sándwiches /sángüiches/;
• az -um végződésű gyakran használt latinizmusok, amennyiben másodélesek, többes számuk -ums: ultimátum → ultimátums; a harmadélesek változatlanok: currículum ’önéletrajz’ → (los) currículum. Mindkét esetben használható a spanyolosított alak többes száma is, amennyiben létezik: ultimatos, currículos.

A listát természetesen lehetne folytatni, jó hír viszont, hogy az igényesebb szótárakban szerepelnek a rendhagyó többes számú alakok. Az alábbi táblázatban az eddigiek összefoglalása látható.

(Forrás: El Mexicano)

A végére mindössze egy helyesírási kérdés maradt, amit érdemes tudni. A nagybetűkből álló rövidítések (betűszavak) többes számát a helyesírás nem jelöli: los CD (cedés), los DVD (deuvedés) stb. Az angolt utánzó *CDs vagy *CD’s, DVDs vagy DVD’s alakok a spanyol akadémiai helyesírás szerint helytelenek, bár az interneten eléggé elterjedtek.

A spanyol többes számról kitűnő rövid összefoglaló olvasható a Webnyelv.hu írásában is.

Van-e köze Galiciának Galíciához?

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Lelkes követőnk, Mari az alábbi érdekes kérdéssel fordult hozzánk a Facebookon:

A spanyolországi Galícia és a lengyel Galicia között van-e összefüggés (az elnevezésében)? Mindennek, van-e köze a zsidósághoz?

Olvasónk jól tette, hogy írásban megkülönböztette a két elnevezést, megjegyzendő azonban, hogy egyezményesen éppen fordítva használjuk: a Galícia alakot a közép-európai történelmi területre, a Galicia formát pedig a spanyolországi autonóm régióra. Ennek az az oka, hogy az utóbbi felel meg a spanyol és galiciai névalakoknak, valamint a magyar térképészeti hagyományoknak is. (Ettől függetlenül nagyon sok forrás nem tesz különbséget írásban sem a két név között, és mindkettőt a magyaros kiejtés szerinti Galícia alakban tünteti fel.)

Ami a kérdés második részét illeti, az talán az egyszerűbbik eset – nem valószínű, hogy e neveknek köze lenne a zsidósághoz, de legalábbis nem több, mint bármi másnak. Ezek után csak az eredetükre szorítkozunk. A rövid válasz szintén az, hogy első nekifutásból nincs közük még egymáshoz sem, vagyis csupán véletlen névegyezésről beszélhetünk. De mivel a lengyel-ukrán történelmi régió nevének végső forrása ismeretlen, ezért teljes bizonyossággal még ezt sem állíthatjuk. Ilyenkor mindig azt a szokást követjük, hogy megnézzük egyenként, mit lehet tudni róluk a nyelvtörténeti adatok alapján.

A spanyolországi Galicia neve, amely középkori spanyol szövegekben Gallizia [gallʲídzia] alakban tűnik fel először a 13. században, a latin GALLÆCĬA – korábbi CALLÆCĬA – név folytatója, amely egy ókori kelta nép latin nevéből, a GALLÆCI (CALLÆCI) szóból ered. Ez a GALLÆCUS – melynek tárgyesetéből származik a spanyol gallego és a portugál-galiciai galego – többes számú alakja. A latin népnév minden bizonnyal az ógörög Καλλαϊκoί [kallaikój] átvétele, végső soron pedig vagy egy indoeurópai *kolen- (*kalen-) ’domb, hegy’, vagy pedig egy őskelta *kallī- ’erdő’ jelentésű tőre vezethető vissza a tudomány mai állása szerint.

Galícia vagy Gácsország 1914-ben (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A történelmi terület neve, a Galícia viszont már a magyarországi latinban keletkezett, első előfordulása 1206-ból való Galiciæ alakban, és a keleti szláv Галич, latin betűs átírásban Galič (vö. lengyel Halicz és cseh Halič), magyarosan Halics vagy Gácsország latinosított formája. Ez az elnevezés tehát mesterséges latin szóalkotás, és jóval későbbi, mint a spanyolországi régióé, amelyet már az ókorban így neveztek. Sőt, az etimológiáját is figyelembe véve, a spanyol tartomány neve latinosan inkább *Gallécia lenne magyarul. Nos, ez minden, ami tudható erről a két földrajzi névről.

Nem minden spanyol, ami spanyol!

Bár az emberre jellemző a felületesség, a laza fogalmazás és ennek következtében bizonyos fogalmak keverése – például sokszor „Dél-Ameriká”-t mondunk és írunk Latin-Amerika helyett –, arról nem tehetünk, ha a nyelvünkben ugyanaz a szó több dologra is utalhat. Nem árt azonban óvatosnak lenni, amikor ezt spanyolul kell mondanunk. Ehhez kíván egy kis segítséget nyújtani a cikk.

A magyarban a spanyol szót használjuk egyaránt Spanyolország lakosainak vagy az azzal kapcsolatos dolgok megjelölésére, a spanyol nyelvre, sőt, a köznyelvben nagyon sokszor mindenkire, aki spanyolul beszél – vagyis abban az értelemben is, hogy ’spanyol nyelvű’ (ugyanez igaz egyébként az amerikai angolban a Spanish-re). Viszont jó, ha tudjuk, hogy például egy mexikói nem biztos, hogy túl jó néven venné, ha őt spanyolnak neveznénk csak azért, mert spanyol az anyanyelve.

A spanyolban tudniillik három szó is létezik, amelyet magyarul a legegyszerűbben ’spanyol’-nak fordíthatunk: az español, -la, az hispano, -na és az hispánico, -ca. Közülük az első és második használható főnévként és melléknévként egyaránt, míg a legutóbbi csak melléknévként. Az español, -la spanyolul kizárólag ’spanyolországi’-t (’Spanyolországból való’-t), ’Spanyolországgal vagy a spanyolokkal kapcsolatos’-t, illetve a ’spanyol nyelvvel kapcsolatos’-t jelöl, és persze hímnemű főnévként jelenti magát a ’spanyol nyelv’-et is. Nem használhatjuk tehát a spanyolul beszélő latin-amerikaiakra. De mit tegyünk akkor, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy spanyol ajkú ismerősünk pontosan honnan származik és nem akarjuk őt megsérteni?

A legegyszerűbb és talán legsemlegesebb áthidaló megoldás ilyenkor az, hogy az hispano, -na alakot használjuk – ebbe mindenki belefér, aki spanyolul beszél, és senki sem fog miatta megsértődni. Ez a szó ugyanis jelenti azt is, hogy ’spanyol’, valamint ’spanyol-amerikai’ (vagyis ’spanyol anyanyelvű latin-amerikai’), sőt, használhatjuk az Egyesült Államokban élő spanyol ajkúakra is. (Na meg azt is jelentheti, hogy ’hispán(iai)’ [a Római Birodalom tartományából való], de ennek itt nincs jelentősége.) Tehát például egy levelezésben, ha a származásukra való tekintet nélkül kívánjuk megszólítani spanyol anyanyelvű ismerőseinket, akkor használhatjuk az amigos hispanos kifejezést. Szinonimaként szintén használható még a latino, -na melléknév is, azonban szigorúan nézve ez nem csak a spanyol nyelvű, hanem bármelyik újlatin nyelven beszélő – akár európai, akár amerikai – személyre vonatkozhat (bár Spanyolországban inkább csak a latin-amerikaiakat értik rajta).

S végül mire utalhat akkor a harmadik melléknév, az hispánico, -ca, és mikor használatos? Bár könnyen összekeverhető az előzővel, valójában ezzel van a legkevesebb probléma. A DRAE számunkra érdekes meghatározása szerint: ’Spanyolországhoz és a spanyolul beszélő országokhoz és kultúrákhoz tartozó vagy velük kapcsolatos’. Vagyis ezt használhatjuk olyasmire, ami spanyol nyelvű dolgokkal kapcsolatos.

A kiegészítésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

¡Ya lo sabremos todo! – Miért kell a lo?

Rendszeres olvasónk és kérdezőnk, Zsolt ismét nagyon érdekes kérdést tett fel, amely bizony a spanyol grammatikusokat is foglalkoztatja. Így szól (szerkesztve, kiemelések tőlem):

A todo-val miért kell mindig együtt használni a lo-t? Pl. Carlos lo sabe todo. Vagy: Tendrán que saberlo todo.

A todo ’minden’, semlegesnemű, valamint ragozott alakjai, a todo, toda ’egész, teljes’ és todos, todas ’mindenki’, illetve ’mindegyik, minden, az összes’ (< lat. TŌTUS, -A, -UM, -OS, -AS) hím- és nőnemű univerzális kvantorok (a hagyományos nyelvtanban „általános névmások”), amelyek valóban némileg eltérően viselkednek a többi hasonló szóval szemben – például határozott névelővel bevezetett névszói szerkezetek előtt is állhatnak.

Az univerzális mindenség...

Mindez azért tűnhet számunkra furcsának, mert ahogy nincs *este el día, *aquellas las noches, *muchos los hombres stb., azt gondolnánk, hogy az efféle szerkezetekben a névelő felesleges – hiszen ezek a névmásféleségek általában már önmagukban is ellátják a determináns szerepét is. Éppen ezért a todo, -a, -os, -as alakokat predeterminánsnak (predeterminante) is nevezik a spanyol nyelvtanok. Azonban ez nemcsak a spanyolra, hanem valamennyi újlatin nyelvre jellemző jelenség (vö. ol. tutte le ragazze, fr. toutes les filles, kat. totes les noies, rom. toate fetele stb. ’minden lány’).

Az NGLE szerint ugyanezzel van összefüggésben az olvasónk kérdésében megfigyelhető használat is, amelynek megértéséhez nézzük meg az alábbi három egyszerű mondatot:

(a) Leyó todo el libro. ’Elolvasta az egész könyvet.’
(b) Leyó todo ello. ’Elolvasta mindazt ~ az egészet.’
(c) Lo leyó todo. ’Elolvasta mindet. ~ Elolvasott mindent.’

Az (a) példában a mondat tárgya egy határozott névszói szerkezet, az el libro ’a könyv(et)’, amelyet a todo kvantor módosít. A (b) mondatban a határozott névszói szerkezet szerepét a semlegesnemű ello ’az(t), ő(t)’ névmás tölti be. Mind az el libro, mind az ello helyettesíthető tehát egy tárgyas névmással, amely a hím- vagy semlegesnemű lo ’azt, őt’ lesz: így jutunk el a (c) mondathoz. A látszat ellenére tehát nem a tárgy „felesleges” megduplázásáról van szó, hiszen mint láthattuk, a tárgyesetű lo névmás nem a todo szerepét ismétli meg, hanem a mondatból elhagyott teljes névszói szerkezetet helyettesíti, amelyet az utóbbi módosít.

Ennyi mindent jelent a todo... (Forrás: El Mexicano)

A todo tehát abból a szempontból is kivételes, hogy az egyetlen olyan kvantor, amely – az egyes szám első és második személy kivételével – névmások előtt is állhat (todo aquello ’mindaz’, todas ellas ’mindnyájuk [nők]’, todos nosotros ’mindnyájunk’ stb.), ami másokkal szintén nem lehetséges (nem létezeik pl. *poco esto, *muchas ellas, *tantos nosotros). Vagyis nincs mit tenni, ez egy ilyen különleges „állatfajta” a spanyolban! :-)

Felhasznált irodalom

• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española (NGLE), 16.14n, 1247–1248.
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Egy nagyon színes cikk

Állandó nyelvész lektorunk és olvasónk, László ötlete alapján – az évszakok és az égtájak után – most a színekkel foglalkozunk. Pontosabban a színek elnevezésével és azok eredetével, természetesen az újlatin nyelvek vonatkozásában. Mivel rengeteg szín létezik, e keretek közt sajnos nem térhetünk ki mindegyikre – így maradunk a legalapvetőbb színeknél, amelyek már a kezdő nyelvtanulóknak sem ismeretlenek. Ezek pedig a fehér, a fekete, a kék, a sárga, a vörös és a zöld.

Szép, színes táj...

Külön érdekesség, hogy egyedül a ’zöld’ származik minden itt tárgyalt újlatin nyelven ugyanabból a latin szóból, a többi esetében kicsit színesebb a kép – ha már egyszer színekről beszélünk –, a ’fehér’ és a ’kék’ pedig majdnem mindegyikben jövevényszó. Talán azzal magyarázható ez (de ez csak merő spekuláció), hogy a zöld a természetben is leggyakrabban előforduló szín.

Kezdjük a feketével. A spanyol negro, olasz nero, katalán negre, francia noir és román negru a latin NĬGER (nőnemben NĬGRA, semlegesnemben NĬGRUM) tárgyesete, a NĬGRU(M) folytatója, melynek végső forrása bizonytalan – valószínűleg az ’este’ jelentésű indoeurópai *nókʷts tővel függ össze. Egyedül a portugál különcködik a feketével, amely preto, és etimológiája is meglepő: ez ugyanis a – spanyolul is hasonló – apretar ’szorít’ ige származéka, amely a latin APPECTORĀRE (> *apetrar > apretar) ’kebléhez szorít’ igére vezethető vissza. Az már rejtély, pontosan hogyan lett ebből ’fekete’ – portugálos olvasóink talán tudnak majd ebben segíteni. (Ugyanez a forrása a spanyol prieto, -ta ’szoros, szűk’ melléknévnek is: talán innen ’sűrű, sötét’, ami némileg magyarázná a mai portugál jelentést.)

A fekete és a fehér általában együtt szerepelnek mindenhol, így a fehér lesz a következő „áldozatunk”, amely a román kivételével mindenhol germán jövevényszó: a spanyol blanco, portugál branco, olasz bianco, katalán és francia blanc egy germán *blank tőből jön, végső forrása pedig egy indoeurópai *bhleg- ’ragyog’ tő. Az újlatin nyelvekbe feltehetően egy beszélt latin *blancus alak közvetítette. A román alb ugyanakkor a latin ALBUS, -U(M) folytatója, melynek forrása az azonos jelentésű indoeurópai *albʰos lenne. Érdekesség, hogy a latin szó spanyol folytatója, az alba, az irodalmi/költői nyelvben ’hajnal’ jelentésben él tovább.

A természet színei...

Folytassuk a természet színeivel, melyek közül az egyik leggyakoribb a zöld. Vele van egyúttal a legegyszerűbb dolgunk is, hiszen a spanyol, portugál, olasz és román verde, katalán verd és francia vert mind a latin VĬRIDIS, -E(M) folytatói. Ez pedig a VIRĒRE, VĬREO ’zöldell, növekszik’ ige származéka, amely egy hasonló jelentésű indoeurópai tőről fakad, a növények növekedésére utalva.

A vörös szintén gyakori természeti szín, és a portugál – már megint – kivételével a latin RŬSSUS, -U(M) (sp., ol., rom.) vagy RŬBEUS, -U(M) (kat., fr.) folytatóit találjuk meg rá az újlatin nyelvekben, méghozzá a spanyol rojo, olasz rosso, katalán roig [rocs], francia rouge (amit mindannyian ismerünk, hiszen innen jön a rúzs szavunk), valamint a román roşu formájában. A latin RŬSSUS és RŬBEUS is végső soron ugyanarra az indoeurópai *hrewdʰ- (vö. ang. red) tőre megy vissza, de a két alak szétválása még az alapnyelvben történt. (A RŬBEU(M) spanyol folytatója egyébként a rubio, -bia, amely ’szőke’ jelentésben él tovább.) A portugál vermelho viszont a beszélt latin *VERMĬCLU, ez a pedig a klasszikus latin VERMĬCULUS ’férgecske’ szóból származik. A jelentést az magyarázza, hogy így nevezték a népi latinban azt a rovart, amelyből a vörös festéket készítették. (Ugyaninnen származik a spanyol bermejo, -ja ’vöröses’ melléknév is.)

Bár a sárga is megtalálható a természetben, ez már változatosabb képet mutat. A szóban forgó újlatin nyelvek három csoportra oszlanak ebből a szempontból: az elsőt a spanyol amarillo és a portugál amarelo képviseli, amelyek a hispániai latin AMARĔLLU(M) ’sárgás, sápadt’ folytatói, ez pedig a latin AMĀRUS ’keserű’ (vö. sp. amargo, -ga) kicsinyítő képzős származéka. A második csoportba az olasz giallo, francia jaune és román galben tartoznak, amelyek a latin GÁLBĬNUS, -U(M) leszármazottai; ennek forrása egy indoeurópai *gʰelhwos (vö. ang. yellow) szó. (Az olasz giallo közvetlenül a régi francia jalne átvétele, ez magyarázza a szókezdő [dzs] hangot a várt [g] helyett – a franciában ugyanis a palatalizáció nemcsak [e] és [i], hanem [a] előtt is végbement.) A harmadik csoportot a katalán önmagában képviseli a groc alakkal, amely a latin CRŎCUM ’sáfrány’ szóból származik.

Nagy részletességű kép színes háromdimenziós kockákról (Forrás: Fondos7.net)

A végére maradt a kék, melynek etimológiájára nézve – a sárgához hasonlóan – ugyancsak három eltérő megoldást választottak az egyes újlatin nyelvek. A spanyol és portugál azul elég hosszú utat járt be Hispániáig, tudniillik ez a perzsa lâjvard [lódzsvárd] ’lazúrkő’ kölcsönzése az arab لَازُوَرْد (lāzuward) közvetítésével. Bár ugyanez bekerült az olaszba is azzurro formában – főleg az ég színére használva –, a szokványos alak a blu, amely, akárcsak a katalán blau és a francia bleu, germán jövevényszó (vö. ang. blue), végső forrása pedig egy indoeurópai *bʰlehuos vagy *bʰlewas ’világos színű’ tő. Ezennel a román az, amelyik egyedül maradt az albastru-val, melyet egy latin beszélt nyelvi *ALBASTRU(M) (talán ’fehéres, világos’) alakból eredeztetnek, ez pedig az ALBUS ’fehér’ (ld. fentebb) származéka; feltehetően eredetileg szintén az ég színére utaltak vele. (A megtévesztő hasonlóság ellenére ez valószínűleg nincs összefüggésben a magyar alabástrom-mal; az utóbbi a lat. ALABASTRUM átvétele.)

Nagyon úgy néz ki egyébként, hogy a beszélt latinban eredetileg nem is létezett külön szó a ’kék’ színre; a klasszikus latin CÆRULEUS (< CÆLUM ’égbolt’) jelentése is inkább ’égszínű’. (Az alábbi táblázatban összegezzük az eddig leírtakat.)

Összefoglalás (Forrás: El Mexicano)

Végezetül arra az érdekes megállapításra juthatunk, hogy az itt tárgyalt nyelvek közül egyedül a románban latin eredetű az összes színnév. Ez azért is különös, mert éppen a román az az újlatin nyelv, melynek szókincse összességében a legtöbb „idegen” (vagyis nem latin-görög) eredetű elemet tartalmazza – nyilván a nyelvterület földrajzi elhelyezkedéséből adódóan –, másfelől viszont máig eredeti jelentésükben őriz olyan latin szavakat is, amelyeknek a többi újlatin nyelvben vagy nyomuk sincs, vagy ma már egészen más jelentésben használatosak (és pontosan ilyen az alb ’fehér’ is).

Szótárajánló: Hablando en plata – Magyarán szólva

(Forrás: Grimm Kiadó)

2015-ben jelent meg Agócs Károly szerkesztésében az Hablando en plata – Magyarán szólva címet viselő spanyol–magyar kifejezés-, szólás- és közmondásszótár a Grimm Kiadó gondozásában, amely egyetlen spanyolos könyvespolcáról sem hiányozhat.

Hiánypótló kiadványunk kifejezések, állandó szókapcsolatok, szólások és közmondások gazdag tárházát kínálja a felhasználóknak. Köztudomású, hogy egy nyelv magas fokú elsajátításának és színvonalas használatának egyik nehézsége éppen ezekben a lexikai elemekben rejlik, hiszen jelentésük általában nem következtethető ki az őket alkotó szavakból, ugyanakkor nagymértékben gazdagítják, színesítik, árnyalják a nyelvezetet; a nyelv „savát-borsát” jelentik, egy ide illő metaforikus kifejezéssel élve. [...]

– áll a könyv hátsó borítóján található rövid ismertetőben, amely kiválóan és tömören összefoglalja a kiadvány célját. És valóban: a szótártól tényleg azt kapjuk, amit ez alapján várnánk, és amire minden, a spanyolt idegen nyelvként tanulónak/használónak szüksége lehet. Külön értékelendő, hogy nem kizárólag a Spanyolországban használt nyelvre összpontosít, hanem éppúgy megtalálhatóak benne valamennyi spanyol nyelvű országban használt kifejezések.

A 462 oldalas kiadvány felépítése logikus, könnyen kezelhető, a kifejezések értelmezését helyenként lábjegyzetek is segítik. Mindjárt a belső borítón a szótár használatának vázlatos bemutatása található, majd a címlap utáni magyar és spanyol nyelvű rövid előszót rövidítés- és forrásjegyzék követi két oldalban; ezután következik maga a szótári rész, amelyben több mint 30 000 szócikk található.

Mintaoldal (Forrás: El Mexicano)

Fontos kiemelni, hogy a szótár valóban a mindennapi életben használt spanyol kifejezéseket (pl. igei szerkezeteket, szókapcsolatokat), köznyelvi fordulatokat (beleértve pl. a káromkodásokat is), szólásokat és közmondásokat tartalmaz, vagyis mintha egy hagyományos kéziszótár szócikkein belüli kifejezésanyagot bontottuk volna ki és tettük volna betűrendbe – így még azzal sem kell bajlódnunk, hogy adott kifejezés jelentését melyik szónál keressük, ami a hagyományos szótárak használatánál sok időt elvehet. A mű hitelességét növeli, hogy négy anyanyelvi konzulens – Carolina Pérez López, Francisco Pellicer Ramírez, Luis Sánchez Fernández és Magda Noszticzius – is részt vett az összeállításában.

Ebbe a szótárba egyszerűen nem lehet belekötni – remek munka, így a szerzőknek csak gratulálni tudunk, az ötletért és magáért a kiadványért is. Magyarán szólva, csak ajánlani tudom minden spanyolosnak.

Fuera vagy sería?

A kötőmódban és a condicional simple-ben az a közös többek között, hogy mindkettő a beszéd pillanatában nem megvalósuló eseményt fejez ki. A kötőmódban azonban többnyire a beszélő bizonytalansága, kétsége, kívánsága vagy közömbössége társul a közléshez, míg az utóbbi esetében adottnak veszi, hogy az a tény, amire utal, a valóságban nem áll fenn (szakszóval: kontrafaktuális), de az általa feltételezett helyzetben mégis fennállna. Olvasónk, Christian az alábbi kérdést tette fel a Facebookon küldött üzenetében (szerkesztve):

Van egy dal, amelyben egy mondatot nem értek. Frankie Ruiz: Me vuelves loco. A mondatrész: „si yo pudiera mama, aunque fuera un poco”. Itt a „fuera” jelentése nekem nem tiszta, esetleg nem „sería”-nak kellene szerepelnie?

Nos, nyilván azt nem mondhatjuk, hogy más alaknak „kellene” szerepelnie az idézett sorban, hiszen ha így lenne, akkor a szerző minden bizonnyal azt is használta volna – tehát ez nem nyelvhelyességi kérdés. Először is próbáljuk meg értelmezni, mit jelent ez a mondat: ’ha én tudnám (tehetném), mama, ha csak egy kicsit is’. Ez egyfajta „óhajtó” (hiányos feltételes) mondat: a beszélő olyasmit szeretne, amit nem tehet – tehát a cselekvés nem megvalósuló – és már azzal is beérné, ha a kívánt cselekvés kevésnek bizonyulna. Mivel nem tényszerű, egyúttal bizonytalan kimenetelű cselekvésről szól a mondat, a kötőmód folyamatos múltját használta a szerző.

Visitaría este lugar, aunque fuera por un poco... (Zakinthosz, Hajóroncs-öböl. Forrás: Pixabay.com)

De lehetne-e valóban a fuera helyett a sería a mondatban? – Természetesen lehetne, csak úgy már teljesen mást jelentene. Ebben az esetben ugyanis az aunque sería un poco mondattal határozottan azt állítanánk, hogy az adott cselekvés kevés lenne, és ebben fel sem merülne bennünk semmilyen kétség. Az aunque kötőszónak ti. alapvetően két jelentése van: ’(ha)bár’, illetve ’még ha ~ ha csak’.

Végezetül az alábbi egyszerű példával megpróbáljuk szemléltetni a két mondat közötti különbséget:

• Podría imaginarlo, aunque fuera un poco raro.
  ’El tudnám képzelni, még ha kissé furcsa is volna.’ [nem tudjuk előre, hogy az volna-e]
• Podría imaginarlo, aunque sería un poco raro.
  ’El tudnám képzelni, bár kissé furcsa lenne.’ [nem kételkedünk, állítjuk, hogy az lenne]

Azt lehetne tehát mondani, hogy a fuera és a sería között olyasmi a különbség, mint a magyar volna és lenne között, azonban míg az utóbbi kettő sokszor felcserélhető egymással különösebb jelentésváltozás nélkül, a spanyolban ez nincs így: a sería mindig utóidejűséget fejez ki.* S még ha cikkünk kevés is volna, reméljük, azért sikerült ismét egy nyelvtani dilemmát tisztáznunk. ;-)

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*

Bár a jelenre vonatkozó feltételes mondatok főmondatában a „sztenderd” spanyolban csak a condicional simple használható, egyes nyelvjárásokban – többek között Spanyolországban – terjedőben van a kötőmód múlt idejének használata is: pl. a Yo fuera a tu casa si me invitaras ’Én elmennék hozzád, ha meghívnál’ mondatban a fuera az iría helyett áll. Szintén megfigyelhető a kijelentő mód folyamatos múltjának használata a feltételes mondatokban, pl. Yo, en tu lugar, cambiaba (=cambiaría) de trabajo. ’Én a helyedben munkát váltanék.’ (Köszönet a kiegészítésért Francisco Pellicer Ramíreznek.)